Főkép

Köszönhetően lakóhelyemnek, illetve koncertlátogatói szokásaimnak, rendszeresen közlekedem éjszaka a budapesti Művészetek Palotája melletti 1-es villamoson, és minden alkalommal megcsodálom az esti megvilágítást, amit legalább annyira hozzátársítok az épülethez, mint a hatalmas előteret. Magát az épületet sajnálatos ritkán látogatom, és leszámítva a tavalyi Womexet, két kezem elegendő az itt látott előadások felsorolásához. Ez utóbbi tény persze semmit nem von le az épület jelentőségéből – nemcsak azt mondom, hogy az épületet legalább egyszer az életben mindenkinek látnia kell, hanem azt is, hogy ha lehet, akkor ezt egy koncert, egy filmvetítés, egy színházi előadás vagy legalább egy kiállítás megtekintésével kombinálja. Mert a Müpa (ahogyan röviden emlegetjük) legalább annyira fontos épület, mint mondjuk a Budavári Palota vagy az Országház.

 

Tavaly már a tizedik évadnál tartottak, és ez a kerek évforduló többek között arra is remek alkalmat kínált, hogy egy díszes kiállítású albummal megemlékezzenek a Müpa születéséről, a kezdetekről, és persze arról, hogy hol is tart jelenleg az intézmény.

 

A végeredmény egy nagyon informatív, képanyaggal kellőképpen ellátott kötet lett, amelyben a tervezőtől kezdve a szobrászig mindenki megszólal – elmondják, mit jelent számukra az épület, milyen nehézségekkel, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük tervezéskor, illetve a kivitelezéskor. Arra biztosan nem gondoltam a kötet elolvasása előtt, hogy mekkora feladatot jelentett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem csendesítése, hogy a külvilág zajai ne legyenek észlelhetőek benne – márpedig a hév- és villamosszerelvények komoly kihívást jelentettek ebből a szempontból. Nekem legjobban az a rész tetszett, amelyben Russell Johnson arról beszél, miként módosult az eredeti elképzelés, míg egy univerzális, különféle koncertek, előadások befogadására, megfelelő hangosítására alkalmas terem koncepciója született meg, és persze arról, hogy a gyakorlatban ez milyen megoldásokat igényelt.

 

Aki még soha nem járt az épületben, annak biztosan sokat segítenek Réthey-Prikkel Tamás fotóesszéi, amelyek a mindenki által látható/látogatható részeket mutatja meg, hogy aztán bevezessen bennünket a kulisszák mögé. A hatalmas fotók, a különleges nézőpontok szerintem még azoknak is tudnak újat mutatni, akik egyébként rendszeres látogatóknak számítanak. Aki szeretne többet megtudni, az vegyen részt valamelyik „Teremről teremre” című, az épületet publikus termeit bemutató programján.

 

Ezzel még nincs vége a kényeztetésnek, hiszen éves bontásban mazsolázhatunk az eddigi műsorban, megnézhetjük mikor melyik világhíresség lépett fel, milyen bemutatók, előadások voltak – ez a rész ékes bizonyság arra, hogy a Művészetek Palotája évadait a változatosság jegyében tervezik meg, és már a kezdetektől olyan nevet vívott ki magának, aminek köszönhetően világsztárok is szívesen járnak ide (legyen szó karmesterről, zenekarról vagy előadóról).

 

Kellemes meglepetést okozott, amikor felfedeztem, hogy a hátsó borító belseje három CD lemezt rejt, amelyek hanganyagát az első tíz év koncertjeiből állították össze. Van itt minden, mint a búcsúban, klasszikus, jazz, világzene stb. – még annak is érdemes végighallgatnia, aki egyébként nem lelkesedik valamelyik műfajért, mert ezek az élő felvételek visszaadnak valamit abból, amit a helyszínen átélhetett annak idején a közönség.

 

Mindezek után negatívumként legfeljebb annyit tartok említésre érdemesnek, hogy ez a díszes album jobb minőségű papírt érdemelt volna. Alapban nincs vele semmi baj, de a nagyméretű fotók szerintem sokkal jobban mutatnának mondjuk műnyomón. Értem én, hogy az árban több lenne, de szerintem aki megveszi ezt az albumot, az hajlandó lenne többet áldozni érte. Ez természetesen cseppet sem kisebbíti a tartalmat, amely méltó mind a kerek évfordulóhoz, mind pedig a Művészetek Palotájához. Kívánom, hogy legyen még sok kerek ünnepük – és az épület időről-időre adjon otthont az olyan minifesztiváloknak, mint amilyen a 15. Womex volt.