Terry Pratchett: Baff!

Általában teljesen egyértelmű címeket kapnak a Korongvilág regények, ezúttal azonban olyat választott Terry Pratchett, amely elsőre nagyjából senkinek nem mond semmit – legalábbis a magyar verzióban, mert angolul azért értelmes szó a „Thud”. A magyarnál maradva gondolhatnánk hirtelen felszakadó indulatszóra, esetleg valami biológia folyamat hangeffektusának leképezésére, azonban egészen másról van szó. Gyakorlatilag egy közkedvelt troll-törpe asztali táblás játékot hívnak így ebben a lapos világban, aminek a szabályait röviden úgy lehet összefoglalni, hogy van egy tábla, aminek a közepét egy szikla foglalja el, míg a tábla egyik oldalán 8 troll, a másik oldalon pedig 24 törpe bábuja helyezkedik el, és az a játékos nyer, akinek a bábui végül uralják a terepet. Ezzel még nincs vége – csak hogy bonyolítsuk a történetet –, mert nem egy játszmában kell győzedelmeskedni, hanem kettőben. Az első parti után a felek cserélnek, aki troll volt, az most törpéket vezet, és fordítva. Ennek a csavarnak az a logikája, hogy így bizonyos értelemben a játékosok rákényszerülnek a másik fél gondolkodásmódjának elsajátítására. Hiszen értelemszerűen más taktikát igényelnek a gyors törpék és a sokkal lassabban mozgó trollok.

Mindezek után teljesen jogos a kérdés: miért ez a kötet címe? Nos, minden azzal az átkozott Kúm-völggyel, és az ott vívott, a krónikák által is nyilvántartott ELSŐ troll-törpe összecsapással kezdődött, sok-sok-sok évvel ezelőtt. Azt már a fene se tudja, pontosan mi történt akkor, de a lényeg az, hogy a két nép ráérő tagjai egy grandiőz pofozkodásban vettek részt – és ez azóta meghatározza a törpe-troll viszonyt. Ha mindez nem lenne elég, akkor a leszármazottak bolond (vagy nem bolond) módon, bár hívhatjuk pusztán hagyománytiszteletnek is, szóval a csata évfordulóján, időről-időre megismétlik a történetet. Vagyis a szembenálló felek egymásnak esnek, és öldökölni kezdenek.

Úgy tűnik, ez a nemes hagyomány idén sem szakad meg, a probléma csak annyi, legalábbis Vinkó Szilárd parancsnok szempontjából, hogy mindezt az ő, gyönyörűnek nem mondható, ámde nagyon szeretett, folyószabdalta városában, Ankh-Morporkban teszik. Amit persze, mint törvénytisztelő polgár, nem engedhet meg.

Kétszeri olvasás után azt mondom, hogy szerintem ez Pratchett „legaktuálpolitikusabb” regénye. Gyakorlatilag két nép nemzedékekre visszamenő gyűlölködéséről, a vezetők (prepolitikusok) ennek formálódásában betöltött szerepéről szól. Mennyire meghatározó az ő viselkedésük, gondolkodásmódjuk, szövegelésük – és persze ott a kérdés, vajon képesek államférfiként felülemelkedni az adott helyzeten, és népük érdekét szem előtt tartva szakítani a hagyományokkal, hogy új megoldást keressenek.

Tágabban értelmezve a könyv magáról a gyűlöletről szól, valamint arról a pillanatról, amikor a közösség állásfoglalásra kényszeríti az egyént, és nem fogadják el a „talán”-t vagy a semlegességet. Függetlenül attól, hogy az illető mit gondol az egészről, vagy mit tart egyébként helyes, előremutató lépésnek.

Mindezt a komorságot, illetve sötétséget (a történetben elég sokat tartózkodunk a föld alatt) a rá jellemző humorral oldja szerzőnk, melynek során olyan gyöngyszemekkel találkozunk, mint például a csoportosan elkövetett rendbontás (csata) megelőzése érdekében bevetett alkoholmérgezés, a vészterhes napokat súlyosbító pénzügyi felülvizsgálat, s nem utolsó sorban Görcsi káplár szerelmi életének bimbózó formálódása.

Zseniális – mint mindig.

A szerző életrajza