Beleolvasó - Ben H. Winters: Az igazság határán

Fülszöveg:

Hogyan töltenéd el az utolsó napjaidat a Földön? Már csak tizennégy nap van hátra a Maia nevű aszteroida becsapódásáig. Amerika ‒ és a világ ‒egészén végérvényesen eluralkodott a káosz. Az emberek bunkerekben, magukra hagyott  áruházakban és átmeneti szállásokon húzzák meg magukat, a pénz mit sem ér, a víz és az ennivaló  azonban  felbecsülhetetlen  értékű.  A  Föld  minden  szegletében  a  közelgő  apokalipszisre  készülődnek,  a  boldogság  hajszolásának szentelve utolsó napjaikat.

 

Csakhogy  Hank  Palace  nyomozónak  még  maradt  egy  megoldatlan  ügye.  Imádott  húgát,  Nico  Palace-t  utoljára  egy  csapat  gyanús, felfegyverkezett  fiatal  társaságában  látta  egy  katonai  helikopteren.  A  radikális  szervezet  meggyőződése,  hogy  atomrobbantással  képesek lehetnek megakadályozni az aszteroida becsapódását. Hank ugyan nem hisz a dologban, de mindenképpen látnia kell Nicót a világvége előtt, hogy elbúcsúzhasson tőle. Hosszú, fáradságos útja Amerika kék, vörös, zöld és szürke városain át vezet, amelyekben más és más arcát öltötte magára a félelem és az őrület: hol derűs nyugalmat színlelve élik mindennapjaikat a lakosok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, hol bunkerekben rejtőznek, máshol pedig erőszak tombol, és az utolsó korty vízért gyilkolják egymást. Az idő egyre fogy, Hank pedig a végsőkig képes elmenni azért, hogy pontot tehessen a nyomozására, és választ kaphasson legfontosabb kérdéseire: létezhet-e egyetlen, végsőigazság, és mi marad belőlünk, ha mindent feláldozunk érte? Megmaradhatunk-e embernek, ha a Földnek már csak napjai vannak hátra?

 

Az  utolsó  nyomozó-trilógia  zárókötetében  Ben  H.  Winters  az  emberi  megszállottság,  hit  és életösztön  erejét és  határait  boncolgatja,  a hazugság legkülönfélébb formáit szembeállítva a regény elszánt főhősének igazságkeresésével.

 

Részlet a regényből:

1.

 

Aggódom a kutyám miatt.

Már sántít is. Nem elég a száraz köhögés, amitől aprócska teste zihálva hörög, valahányszor levegőt vesz. Nem elég, hogy a bundájába már végérvényesen beleragadt sok kis bogáncs. Nem tudom, mi történhetett vele, de egy ideje makacsul sántít a jobb mellső lábára. Lassan kibiceg mögöttem a szobából, ahol a bizonyítékokat tárolták, átbújik a lábaim között, és parányi lábát vonszolva a folyosóra sántikál. Szegény pára távolabb csoszog tőlem, végigszimatolva a padlódeszkát. A bundája piszkos ugyan, de még mindig fehér.

Egyre növő aggodalommal figyelem. Nem volt szép tőlem, hogy magammal hoztam Houdinit. Bele sem gondoltam, mekkora hiba rákényszeríteni a kutyámra egy ilyen hosszú, fárasztó és bizonytalan kimenetelű utat. A víz mocskos, az ennivaló kevés, az utunk elhagyatott autópályák leállósávjain és gazos földeken vezet végig, és ott a többi állat, akivel meg kell küzdenie. McConnell­lel és a többiekkel kellett volna hagynom a massachusettsi házban. McConnell gyerekeivel meg a többi gyerekkel és kutyával kellett volna maradnia, biztonságban és kényelemben. Én azonban magammal hoztam. Soha nem kérdeztem, akar­e jönni, nem mintha egy kutya képes lenne mérlegelni egy ilyen úton rá váró kockázatokat és előnyöket.

Magammal hoztam, és több mint ezer kilométert tettünk meg öt hosszú hét alatt. Kétség sem férhet hozzá, hogy az erőltetett menet kimerítette a kutyát.

– Nagyon sajnálom, pajtás – suttogom, mire a kutya zihálva köhögni kezd. Megállok a sötétbe borult folyosón, és felbámulok a plafonra.

Ugyanaz a látvány fogadott a szobában, ahol a bizonyítékokat tárolták, mint a többi helyiségben: a polcokat vastagon belepte a por, az irattartó szekrényeket kiborogatták, és kiürítették. Penészszag terjengett mindenfelé. Az eligazítószobában hangyák szaladgáltak egy ősrégi, félig meghagyott szendvicsen a vaksötét laptopok és a vénséges, lábbal állítható RadioCoMMAND konzol között. Semmi jóra nem számíthattam, ami segíthetett vagy legalább reményt kelthetett volna.

Tegnap késő éjjel érkeztünk, és azonnal megkezdtük a kutatást. Három óra telt el azóta, már virrad; a tompa, halovány napsugarak beszűrődnek a folyosó keleti végében álló bejárati ajtó üvegberakásán. Az épület nagy részét átfésültük, de semmi eredmény. Semmire sem jutottunk. Egy jelentéktelen kis rendőrkapitányságról van szó, nagyjából akkora lehet, mint a concordi volt, ahol dolgoztam. Még annál is kisebb. Egész éjjel négykézlábra ereszkedve, szobáról szobára haladva kutattam át az összes helyiséget a nagyítómmal és a vaskos Eveready zseblámpámmal: a recepciót, az eligazítót, az irodát, a fogdát, végül pedig a bizonyítékraktárt.

Akár a kútban felemelkedő piszkos víz, lassan elönt a kíméletlen bizonyosság: nincs itt semmi.

McConnell tudta. Előre megmondta, hogy ostobaság elindulnom.

Mégis mit tudsz? Egy városnak a nevét? – kérdezte tőlem.

Egy épületét. Egy rendőrkapitányságról van szó. Egy ohiói városban.

Ohióban? – kérdezte szkeptikusan, keresztbe font karral. – Hát nem fogod megtalálni. De még ha sikerül is, akkor meg mi van?

Eszembe jut, milyen érzés volt megtapasztalni McConnell dühét, méghozzá jogos dühét. Csak bólintottam, és folytattam a pakolást.

És tessék: most itt állok az elhagyatott rendőrkapitányság üres folyosóján a derengő hajnali fényben, és a falnak dőlök. Jobb kezemet ökölbe szorítom, negyvenöt fokban felemelem, aztán lesújtok vele a falra. Houdini hátrafordul, és rám mered. Apró fekete szeme üveggolyóként csillog.

Semmi gond – nyugtatom meg. Rekedt hang gurgulázik elő a torka mélyéről. – Gyere, folytassuk a keresést.

 

* * *

 

Pár lépéssel lejjebb meglátok egy emléktáblát, amely Daniel Arnold Carver hadnagy nyugdíjba vonulásának alkalmából került az ohiói Rotary rendőrkapitányságának falára az Úr 1998. esztendejében. A plakett mellett helyi gyerekek rajzai lógnak félkörívben: vidáman integetnek a merész zsírkrétaszínekkel megrajzolt pálcikazsaruk, alattuk egy általános iskolai tanítónő gondos kézírásával felirat díszeleg: Csodálatos élmény volt a látogatás. Köszönjük! A himbálózó rajzlapokat megfakult celluxcafatok tartják a falon, a plakett kissé félrebillent, vastagon áll rajta a por.

A következő szoba balról nyílik, néhány lépésre a plakettől és a gyerekrajzoktól. Az ajtón az áll: NYOMOZÓK; amint belépek, azonnal látom, hogy itt csak egyetlen nyomozó dolgozott. Egyetlen íróasztal áll odabenn, egyetlen forgószékkel. Az asztalon vezetékes telefon, a zsinórt levágták róla. Úgy fest, mintha színpadi kellék lenne. Rég elszáradt szobanövény lóg a plafonról, a levelei megbarnultak, a szára megfonnyadt. Félig öszszenyomott ásványvizes flakon hever mellette.

Szinte magam előtt látom a fickót, aki egykor ebben a szobában ült. Hátradől a székében, és a közelgő droglaboros rajtaütés részleteit dolgozza ki, vagy röhögve szidja a legutóbbi barom szabályt, amit az adminisztrációnál dolgozó tudatlan marhák vezettek be. Beleszagolok a levegőbe, és mintha még mindig érezném szivarjának régi, áporodott szagát.

Azaz nem is fickó, hanem nő. Vastag bőrkötéses napló áll az asztalán, jobb felső sarkába pedig az Irma Russel nyomozó nevet vésték. Elnézést kérek, Russel nyomozó, mormolom magamban, és tisztelgek az üres szobának.

Újra eszembe jut McConnell. Lábujjhegyen pipiskedve csókolt meg az ajtóban, még egyszer, utoljára, aztán jó erősen megtaszított, két kézzel, hogy eredjek az utamra. Menj, mondta. Gyengéden, szomorúan. Csak annyit tett hozzá, hogy egy barom vagyok.

A nyomozói iroda egyetlen, porlepte ablakán alig képes áthatolni a napfény. Visszakapcsolom az elemlámpát, és a fénynyalábot Russel nyomozó naplójára irányítom. Az első bejegyzést csak hét hónappal ezelőtt írta. Február 14­én. Valentin­napon. A nyomozó arról számol be gondos kézírással írt bejegyzésében, hogy a megye összes épületében áramszünetet rendeltek el, ezért mindenkinek papíron kell vezetnie a naplót.

Az ezután következő bejegyzések az összeomlás fázisait dokumentálják. Március 10­én kisebb lázadás tört ki a szomszédos Brown megyében, majd gyorsan továbbterjedt, „elképesztő mértékű általános polgári elégedetlenséghez vezetve”. Russel nyomozó arról ír március 30­án, hogy a kapitányság emberi erőforrásai jelentősen megfogyatkoztak: a tavalyi létszám a harmincöt százalékára zuhant. („Jason kilépett!!!!!”, írja idézőjelekkel Russel nyomozó, felkiáltójelei meglepettségről és csalódottságról árulkodnak.) Április 12­én előállítottak egy bakancslistás erőszaktevőt, és kiderült, hogy „Charlie az, aki Blake állateledelboltjában dolgozik!!!”

Elmosolyodom. Megkedveltem Russel nyomozót. Annyira nem vagyok elragadtatva a felkiáltójeleitől, de azért kedvelem.

Hónapról hónapra követem gondos kézírású bejegyzéseit. Az utolsót június 9­én írta, tizenhat héttel korábban. Ennyi az egész: „Creekbed”, majd az, hogy: „Mennyei atyánk, ugye vigyázni fogsz ránk?”

Egy tétova pillanatra a napló fölé görnyedek. Houdini betrappol a szobába, a farka a nadrágom szárához simul.

Előveszem a belső zsebemből vékony kék noteszemet, apró betűkkel leírom, hogy „Június 9.”, és azt is, hogy „Mennyei atyánk, ugye vigyázni fogsz ránk?”. Igyekszem minél közelebb préselni egymáshoz a betűket, mert már csak ez az egy noteszem maradt. Apám egyetemi tanár volt, és halálakor többdoboznyi maradt rám ezekből a jellegzetes egyetemi jegyzetfüzetekből. Sokat elhasználtam belőlük, miután beléptem a rendőrséghez, és még annál is több porladt el a tűzben, amikor felgyújtották a házam. Valahányszor leírok valamit, átsuhan rajtam a nyugtalanság, vajon mihez fogok kezdeni, ha betelik a noteszem.

Becsukom Russel nyomozó íróasztalának fiókjait, visszateszem a naplót a helyére, és ugyanannál az oldalnál nyitom ki, ahogy találtam.

 

* * *

 

A noteszem mellett a húgom fényképét is a zsebemben tartom. A gimi utolsó évében készült Nicóról, a concordi közkönyvtárba szóló belépőm piros műanyag tokjába tettem. Hűvösen laza, dacos gimnazista, ócska fekete pólót meg gagyi szemüveget visel, és szóba sem jöhet, hogy megfésülködjön – ahhoz túl menő. Alsó ajkát lebiggyeszti, a száját durcásan összeszorítja: Akkor mosolygok, ha akarok, nem akkor, amikor egy barom azt mondja, csíz. Bárcsak lenne róla egy frissebb képem, de mind odaveszett a tűzben. És az igazság az, hogy csak nyolc év telt el azóta, hogy Nico befejezte a gimit, és azóta sem a külseje, sem a viselkedése nem változott semmit. A testem ég a vágytól, hogy végrehajtsa az ismerős rituálét; legszívesebben az emberek képébe dugnám Nico fotóját azzal, hogy látták­e ezt a lányt, a megszokással nyugtatva magam.

Hogy mi lapul még viseltes barna zakóm belső zsebében Nico fotóján és a jegyzetfüzetemen kívül? Pár dolog, ami elkél a nyomozásnál: nagyító, svájci bicska, mérőszalag, még egy elemlámpa, ami kisebb és vékonyabb, mint az Eveready, valamint egy doboz 40­es kaliberű töltény. A fegyvert, a kapitányságtól kapott SIG Sauer P229­est, amit három éve hordok magamnál, a csípőmön, a pisztolytáskában tartom.

Kinyílik a tárolószoba ajtaja, majd gyorsan becsukódik, én pedig Cortezre villantom az elemlámpámat.

Festékszóró – szólal meg, és lelkesen megrázza az aeroszolos flakont. – Félig tele.

Aha. Király.

Csakhogy ez tényleg király, zsarukám – feleli Cortez, érdes tapintású kezében forgatva a sprayt. Szinte gyerekesen örül a zsákmánynak. – Jól jön majd, ha meg kell jelölni az útvonalunkat, és könnyen lehet belőle fegyver. Elég egy gyertya, egy gyufaszál vagy gemkapocs, és máris kész a lángszóró. Már láttam ilyet. – Rám kacsint. – Én csináltam.

Aha.

Ez Cortez, a tolvaj. Az én valószerűtlen társam. Úgy csinál, mintha a világ örökké tartana, mintha a kis hobbijai és megszokásai örökre szólnának. Közönyömet látván felsóhajt és megrázza a fejét, aztán beleolvad a sötétségbe, akár egy fantom, hogy újabb zsákmány után eredjen a folyosón. Nincs itt, suttogja McConnell a fülembe. Nem ítélkezik, még csak nem is mérges. Csak kimondja, ami nyilvánvaló. Ilyen messzire jöttél, Palace, a semmiért. Nincs itt.

Egyre magasabban jár a nap. Egyre közelebb furakszik hozzám sápadtan aranyló sugara. A kutyát ugyan nem látom, de elég közel van ahhoz, hogy halljam a köhögését. A bolygó a lábam alatt imbolyog.

 

2.

 

A nyomozói iroda mellett a Gyülekező feliratú szobát találom, ez is telis­tele ismerős holmival. Széldzsekik lógnak az akasztókról, az egyik sarokban kék baseballsapka, amit gazdája láthatóan sokat hordott, egy másik ficakban acélbetétes bakancs keményített fűzővel. Szokásos rendőri egyenruha. Van itt még egy amerikai zászló is, ócska műanyag rúdra fűzve. A faliújság alsó sarkában egy munkavédelmi tájékoztató lóg, ugyanaz, amin McGully nyomozó előszeretettel gúnyolódott otthon, Concordban: „Hát ez igazán remek, tippek a helyes testtartáshoz. A fenébe is, minket meg szoktak lőni, ezért kapjuk a fizetésünket!”

A hátsó falhoz gördített, ingatag állványon egyensúlyozó táblára ezt írták csupa nagybetűvel, és háromszor aláhúzták: VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, SEGGFEJEK! Halványan elmosolyodom, magam elé képzelve a csüggedt fiatal őrmestert, ahogy az üzenetet körmöli, kemény zsarus jópofáskodás mögé rejtve félelmét. VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, SEGGFEJEK! Ugye vigyázni fogsz ránk? Tényleg nem volt könnyű az utolsó pár hónap a rendőrség számára.

Benyitok a szoba hátsó részében lévő ajtón, és egy még kisebb helyiségben találom magam. Egy konyha vagy társalgó. Van itt egy mosogató, hűtő, mikró meg egy kerek asztal, fekete műanyag székekkel. Kinyitom a hűtőt, és azzal a lendülettel be is csukom, mivel megcsap a meleg és a romlott kaja bűze. A megsavanyodott, megromlott, megrothadt étel szaga.

Megállok az üres kajaautomata előtt, és egy pillanatra rábámulok a tükörképemre a plexin. Nincs már itt semmi nassolnivaló, csak az üres sorok néznek vissza rám. Viszont az üveget nem törték be, mint a világ összes üvegét, amit mostanában láttam. Erre az automatára senki nem rontott baseballütővel vagy acélbetétes bakanccsal, hogy kifossza.

Feltehetően már ezer éve kiszedtek belőle mindent, talán maga Russel nyomozó vagy a kollégája, Jason, aki csalódást okozott neki. Csakhogy amikor leguggolok, hogy figyelmesebben szemügyre vegyem, meglátom a műanyag villát, amivel kitámasztották a fekete nyílást. Azt, amelyiken keresztül kijön az étel. Rávillantom az elemlámpámat a meghajlott szárú villára, és csak nézem, ahogy egymaga megtartja az automata mélységes fekete száját.

Szent egek, hasít belém a felismerés. Épp ez lehet az, amit kerestem.

Vagy nem.

Mert elvben persze megeshet, hogy egy műanyag villa akár hónapokon át ebben a helyzetben maradjon, másrészt viszont az is tény, hogy a húgom épp annak köszönhette megannyi felfüggesztésének egyikét a concordi középiskolában, mert ugyanezt a trükköt vetette be a tanáriban lévő snackautomatánál. Kiszedte az összes csokiszeletet és csipszet, csak a cukormentes müzliszeleteket hagyta bent, és melléjük tett egy cetlit:

Szívesen, dagikák!

Óvatosan kiemelem a villát a nyílásból, és becsúsztatom az egyik nejlonzacskóba, amit a zakóm zsebében tartok.

A kis konyha keskeny szekrényeit felforgatták. A tányérok egymás hegyén­hátán, pár össze is tört, a tálakat a padlóra hajigálták. Csak két kávésbögre tűnik érintetlennek, az egyiken az áll, hogy Rotary rendőrkapitányságának tulajdona, a másikon pedig az: Végeztem a szerelemmel. Szerencsére még ott a szex. Elmosolyodom, és megdörzsölöm kiszáradt szemem. Hiányoznak a zsaruk. Tényleg.

Vajon itt járt a húgom? Nico vitte el a csokiszeleteket?

A mosogató csapját felfelé fordították, éles szögben meredezik a bal oldalon, mintha valaki bejött volna egy pohár vízért, megfeledkezve arról, hogy már nem folyik víz a csapból. Vagy épp akkor fogyott ki végleg, amikor valaki megnyitotta. Talán egy zsaru jött be, hogy lehűtse az arcát vagy igyon egy pohár vizet a fárasztó műszakja után, aztán hoppá, volt víz, nincs víz.

A mosogató tele van vérrel. Akárcsak a csap, a mély tálca is rozsdamentes acél. Belenézek, és az oldala meg az alja is rozsdavörös vérben úszik. Vastagon beborítja a lefolyó szűrőjét. Újra szemügyre veszem a csapot, rávillantom az elemlámpát, és meg is pillantom az elkenődött foltokat.

Ezt a csapot véres tenyerek markolták és rángatták.

VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, SEGGFEJEK!

A mosogató mögött három kés lóg egy vízszintes rácsról. Az összes vérfoltos, a penge és a nyél is. Félelemmel vegyes izgalom tölti meg a gyomromat, és lebeg buborékként a torkom felé. Gyorsan megfordulok, a szívem most már szaporán ver, és a gyülekezőszobán át a folyosóra sietek, amit tompán beragyog az üvegajtón át beszűrődő napfény. Most már tisztán látom, hogy a padlót vérfoltok borítják. Mintha csak kenyérmorzsák lennének, úgy mutatják az utat a diszkrét cseppek a mosogatótól a gyülekezőszobában lévő zászló és tábla mellett végig a folyosón, egészen a kapitányság bejáratáig.

Culverson nyomozó, a mentorom és a barátom, úgy hívta ezt, hogy bejárjuk a vért. Azaz végigjárjuk a menekülő gyanúsított vagy áldozat útját, „megtaláljuk a nyomot, és kiderítjük, miről dalol nekünk”. Eszembe jut, hogyan mondogatta ezt mindig Culverson, szándékosan simlisen, de hát ehhez aztán igazán volt érzéke.

Bejárom a vért. Követem a vércseppek útját; tizenöt­húsz centinként pettyezik a padlót végig a folyosón, az üvegajtón túl, ahol a nyomok belevesznek az épület előtt a vastag sárba. Kinyújtózom a borongós világosságban. Esik, bizonytalanul szitálva szemerkélnek a cseppek. Napok óta esik. Amikor tegnap este ideértünk Cortezzel, annyira zuhogott, hogy a dzsekinket a nyakunkba meg a tarkónkba húzva bringáztunk ide, és kék ponyvát borítottunk a Red Ryder vagonra, amiben magunk mögött húztuk az összes cuccunkat. Bárhová is ment innen az, aki vérzett, nincs már nyom, ami vallhatna róla.

Visszatérek a véres mosogatóhoz, előveszem a kis kék noteszemet, és az egyik üres lapra rajzolom a falról lógó késeket. Van egy huszonöt centis henteskés, egy elkeskenyedő gerincű, tizenöt centis bárd, valamint egy kilenccentis hámozókés, W. G. monogrammal a nyelén.

A késeken és a mosogatóban lévő vérfoltokat is leskiccelem. Négykézlábra ereszkedem, újra bejárom a vért, és ezúttal az is feltűnik, hogy a vércseppek hosszúkásak. Nem szabályos kör alakúak, hanem inkább oválisak, hegyes csúccsal. Harmadszorra mászok végig a padlón, Sherlock Holmes módjára vizslatom a nagyítómmal a cseppeket, és észreveszem, hogy nem ugyanolyanok: egy hosszúkás csepp mutat az egyik irányba, kelet felé, aztán egy másik csepp a nyugati irányba, végig a folyosón.

Csak három hónapig voltam nyomozó, a semmiből jött a kinevezésem, és éppilyen váratlanul bocsátottak el, miután a rendőrkapitányságot magába olvasztotta az igazságügy. Így hát soha nem kaptam olyan a profi kiképzést, ami normális körülmények között együtt járt volna a munkámmal. Nem értek annyira a bűnügyi helyszíneléshez, mint kellene, nem lehetek annyira biztos a dolgomban, mint amennyire szeretném. Csakhogy! Nem egy nyomom van, hanem kettő. A kétféle vércsepp két dologra is utalhat: vagy egy vérző emberről cseppentek a padlóra, vagy egy vérfoltos tárgyról. A két út ellentétes irányba vezet.

Visszamegyek a kis konyhába, és még egyszer belebámulok a vérrel teli mosogatótálcába. Újfajta remegést érzek a gyomromban, a vénáimat átjárja a káosz. Túl sok kávét ittam. Nem aludtam eleget. Itt ez a sok új információ. Nem tudom, itt van­e Nico, azt sem, hogy egyáltalán itt volt­e. De valami történt. Valami.