Főkép

Nem túl régen az emberiség legnagyobb részét irányító Panteon digitális istenségei még a Totalitásnak nevezett hatalom mesterséges intelligenciáival harcoltak, míg végül törékeny békét kötöttek – a Panteon uralkodik az Állomáson, ami a Föld lakhatatlanná válása után a legnagyobb emberi kolóniává vált, a Totalitás pedig befolyást szerzett a Naprendszer többi része felett. A háború azonban Jack Forster számára egy hosszú börtönbüntetéssel ért véget, miután megadta magát a Totalitásnak. Öt év elteltével visszatér az Állomásra, noha mióta elindult a háborúba, sosincs egyedül: a fejében egy harci MI, név szerint Hugo Fist ontja magából a szarkasztikus megjegyzéseket, és csak arra vár, hogy leteljen a licencszerződésből hátramaradt pár hónap, ami után automatikusan és véglegesen átveszi az uralmat Jack teste felett. A maradék idejét Jack nem láblógatással tervezi eltölteni, inkább megpróbálja felgöngyölíteni azt az eseménysort, ami elvezetett odáig, hogy kitört a háború, beültették a fejébe a „bábut”, ráadásul meghalt a szeretője és az egykori partnere is...

 

Jacknek persze nem lesz könnyű dolga, de ennek mi csak örülhetünk, hiszen így az Égtörés az elmúlt időszak egyik legszórakoztatóbb sci-fije lett. No persze a Gabo SFF sorozatától nem is vártam kevesebbet – elvégre csak tavaly ősz óta olyan címeket köszönhetünk nekik, mint a Rendíthetetlen, a Tizenegyes állomás vagy A holtak küldöttei. Al Robertsonnak ugyan ez az első kiadott regénye, de a trilógia második része hamarosan megjelenik a tengeren túl, mi pedig csak reménykedhetünk abban, hogy remélhetőleg majd magyarul is olvashatjuk a folytatásokat – az igény biztosan meglesz rá. Hiszen az Égtörés kitűnő sci-fi krimi, ami nemcsak modern, kreatív ötletei miatt lesz emlékezetes, de az általam valaha olvasott egyik legjobb „haveri” kapcsolatnak köszönhetően is. Nem mellesleg istenek szerepelnek benne. (Azért nem kell aggódni, tényleg sci-fi!)

 

Pedig, megmondom őszintén, egy kicsit unom már a science fiction díszletek közé helyezett krimiket. Nem mintha nem tetszett volna nagyon Adam-Troy Castro regénye, vagy nem akarnám folytatni Ben H. Winters sorozatát, de valahogy úgy érzem, kicsit telítődtem a műfajjal, akármilyen jól is van megírva. Ilyen tekintetben Al Robertson rögtön komoly hendikeppel indul, amit csak tetéz azzal, hogy a karakterek tekintetében (Hugo Fist kivételével) nem annyira tudott elszakadni a sablonoktól (különösen a „gonosz” oldalon éreztem fájónak az igazán árnyalt személyiségek hiányát). A jó hír, hogy ezzel ki is fújtak a könyvvel kapcsolatos negatívumaim – viszont erényekből annál több van.

 

Kezdve rögtön a világgal, aminek nagyjából másfél oldal kellett, hogy teljesen elbűvöljön. Ebben persze nagy szerepe volt az egészen lenyűgöző prózának is (Varró Attilának bátran jár minden dicséret; nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire jó szövegű sci-fit), ami képes volt nagyon egyedi, nagyon hangulatos színben lefesteni ezt az amúgy annyira nem is szép világot. Legutoljára talán Rajanieminél éreztem azt, hogy képes költőivé tenni a sci-fi leírásokat, de Robertsonnak szintén sikerült – ráadásul a cselekmény előrehaladtával az egész egy sokkal punkosabb, „undergroundosabb” irányba indul el, sok mocsokkal, virtuális terekkel, egymástól megkülönböztethetetlen valós és digitális világgal, de mégis úgy, hogy a cyberpunk külsőségei, esztétikája ne legyen tolakodó.

 

Itt azonban nem épp klasszikus megavállalatokkal találkozunk, az „istenek” jelenléte ugyanis egy olyan réteget kölcsönöz a történetnek, amiért muszáj lelkendeznem. Sőt, úgy általában a mesterséges intelligenciák és a digitális világ kezelése is egészen magával ragadó, különösen amikor belép a képbe Hugo Fist – és mindenkit lealáz a pályán. Folyamatos beszólásaival, káromkodásaival, rámenős, nagymenős stílusával és persze Jackkel való meglehetősen ambivalens kapcsolatával (ami a regénynek egy keményen humoros „buddy comedy” stílust is kölcsönöz) egyszerűen lehengerel, ráadásul a többiekhez képest kifejezetten összetett jellemet kapott, ami külön szimpatikussá és érdekessé teszi a figuráját. Azt mondjuk nem tudom, mennyire szerencsés, hogy a könyv legárnyaltabb karaktere egy harcra készített mesterséges intelligencia, de az biztos, hogy aki Fistet nem szereti meg két oldal után, annak nagyon nehéz dolga lesz a későbbiekben.

 

A cselekmény korrekt módon lezárul, de ha jól látom, a folytatásban már más szereplőkkel is fogunk találkozni – ami olyan szempontból biztosan nem baj, hogy talán másodjára már nem lenne ennyire ütős a Jack-Fist konfliktus. Viszont a világban rengeteg lehetőség rejlik, úgyhogy már előre várom, amikor visszatérhetek ebbe a digitális entitások uralta környezetbe, ahol még azért is licencdíjat kell fizetni, ha focizni szeretnék a hátsó udvaron (a szabályok ugyanis szellemi termékként díjkötelesek). Amíg én várakozok, mindenki másnak bátran ajánlom az Égtörést – ha szeretnél egy jó, XXI. századi sci-fit olvasni, és kíváncsi vagy, milyen is az, amikor folyamatosan üvöltöznöd kell a fejedben lakó, folyton káromkodó idegennel, akkor ez a te könyved lesz.