Beleolvasó - Marko Kloos: Frontvonalak

Fülszöveg:

A Föld a közeli jövőben nem egy vidám hely. Az emberek többsége óriásvárosok betongettóiban nyomorog, értelmes munkát, értelmes életet nemigen lát. Az űrt már felfedezték, a távoli bolygók benépesítése már zajlik, de oda csak a nagyon gazdagok és nagyon szerencsések juthatnak ki... na meg a katonák.

Andrew Grayson egy a sokmilliárd segélyen vegetáló ember közül. A számára egyetlen lehetséges módon próbál meg kitörni nyomorúságos helyzetéből: katona lesz. A dolgok azonban már a Földön is sokkal bonyolultabbak a vártnál, a világűrben pedig olyan kaland várja, amit korábban elképzelni sem tudott.

A katonai múlttal rendelkező Marko Kloos a Frontvonalakat két kisgyermeke nevelése közben, főleg reggelente és esténként írta, majd a könyvkiadók több évnyi sorozatos visszautasítása után végül saját maga jelentette meg az Amazonon. Ahogy mondani szokás, a többi azóta történelem: a Frontvonalak kirobbanó sikert aratott a katonai sci-fik rajongóinak táborában, és azóta Kloos több folytatást is írt hozzá.

 

Részlet a regényből:

1

BÚCSÚ

 

– Elmehetnél meglátogatni apádat! – szólt anyám a konyhából.

Felnéztem a könyvolvasómból. Épp egy ételdobozt tolt a melegítőbe, így nem láthatta a kényszeredett mosolyt az arcomon. Folytattam az olvasást a Pequod pusztulásáról, ami ebben a pillanatban sokkal jobban érdekelt.

– Hallasz, Andrew?

– Igen, hallak anya. Csak nem figyelek rád.

– Ne légy már ilyen. Tényleg nem fogsz elmenni apádhoz elköszönni, mielőtt kihajózol?

– Mi a fenének mennék? Tutira be lesz állva.

Anya kivette az ételt a melegítőből, behozta, és jelentőségteljesen elém rakta.

– Rakd el azt az izét vacsora közben, kérlek.

Felsóhajtottam, szintén némi nyomatékkal, és kikapcsoltam az olvasót.

– Hónapokra el fogsz tűnni a kiképzésen, Andrew. Ahogy apád rákja áll, valószínűleg nem látod már élve.

– Az a jó – feleltem.

Anya pillantásában a szomorúság és a düh keveredett, és egy percig azt hittem, hogy lekever egy pofont, pedig tízéves korom óta nem tett ilyet. Aztán megenyhült a tekintete, kinézett az ablakon. Az eső vastag patakokban ömlött a szociális lakóövezetünk betonlabirintusára. Rühel lem az esős napokat, a nedvesség csak felerősíti a bűzt. Húgyszag és rothadó szemét, a segélyváros állandó bukéja.

– Akkor is az apád – mondta anya. – Nem lesz több alkalmad, hogy beszélj vele. Ha most nem látogatod meg, egy napon még bánni fogod.

– Te betörted az orrát, amikor otthagytad – emlékeztettem. – Azon sem akadtál fel túlságosan, amikor kiderült, hogy rákos. Mi a fenéért kellene, hogy engem érdekeljen?

– Annak már hét éve – felelte anya. Kihúzott egy széket, és ő is leült az asztalhoz. – Sok minden történt azóta. Nagyon büszke volt rád, amikor elmondtam, hogy elfogadták a jelentkezésed.

Rám nézett, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám, miközben felszakítottam az ételes doboz zárófóliáját. A mai nap íze a csirkés rizs. Szociális étkezési fejadag – sok mindent nem tudsz kezdeni vele, hogy vonzóbbá tedd. A villámmal megpiszkáltam a műcsirkehúsból készült fasírtot, és ahogy felpillantottam, anya még mindig azzal a szomorú nézésével meredt rám, amellyel rendszerint lelkifurdalást próbált kelteni bennem. Egy pillanatig álltam a tekintetét, aztán megvontam a vállam.

– Rendben, átmegyek és meglátogatom – mondtam. – Aztán ha majd útközben kirabolnak és megölnek, remélem, sajnálni fogod.

 

A szobám olyan kicsi, hogy csak egy ágy, egy asztal és egy szekrény fér bele. A bútor rozsdamentes acélból készült, és a padlóhoz csavarozták, hogy ne tudjuk eladni ócskavasnak. A szekrényem félig üres. Nincs annyi cuccom, hogy telepakoljam.

Kihúztam a fölső fiókot, és az olvasót az ott heverő pár ruhadarabra dobtam. Tavaly cseréltem egy doboz ezeréves peremgyújtásos lőszerért, és a fickó, akitől kaptam komplett hülyének nézet. Az iskolai leltárjelzetet lehetetlen volt levakarni róla, de a lakóövezeti rendőrök nem csináltak nagy ügyet az iskolai tulajdonú holmikból. A rendszeres házkutatásokkor csak fegyvereket és drogot kerestek. Az olvasót el is rejthettem volna, de a zsaruk idegesek lesznek, ha nem találnak semmi tiltott cuccot.

Ahogy átvágtam a lakáson a bejárati ajtóhoz, anyám kidugta a fejét a konyhafülkéből.

– Andrew?

– Igen, anya?

– Vasárnap van. Megállnál az ételpontnál, és felvennéd a jövő heti fejadagodat?

– Holnap elmegyek az alapkiképzésre, anya. Nem leszek itt, hogy me-gehessem.

Anya csak nézett rám, szinte már úgy, mint aki szégyenkezik. Megértettem, és bólintottam.

– Felveszem a fejadagom, anya.

Anya nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én megfordultam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Hangját elnyelte az ajtó záródásának tompa csattanása.

 

A lift a mi épületszárnyunkban megint nem működött. Kinyitottam a mellette lévő lépcsőházajtót, és hallgatóztam. A lépcsőházban szívesen tanyáztak mindenféle gengsztertanoncok, akik előszeretettel használt ák a zárt helyet mások kifosztására. A lakóövezeti rendőrség csak akkor bukkant fel, amikor fegyver és kábítószer után kutatott, egyébként távol tartották magukat a házaktól. Minden emeleten voltak biztonsági kamerák, de a legtöbb már rég nem működött. A segélypatkányokat le sem szar ják.

A lakásunk a huszadikon volt, egy harmincemeletes épületben. A lépcsőn mentem le, három-négy fokot is lépve egyszerre: a sebesség biztosított védelmet, nem az óvatos lopakodás. A legalsó szinten megint megálltam és hallgatóztam.  Aztán kinyitottam az előtérbe vezető ajtót, és kirobogtam az épületből, hogy magamhoz vegyem a fegyverem.

A fegyvereket törvény tiltotta a szociális lakóövezetekben, de nagyjából mindenkinek volt. Én nem a lakásban tartottam az enyémet, részben a véletlenszerű házkutatások miatt, részben mert anya szívrohamot kapott volna, ha megtalálja. Egy vízmentes csőbe dugtam, amit az épület hatalmas, mobil szemétégetőjének egyik résébe rejtettem. Remek hely volt, soha senki nem kotorászott benne, és a konténert soha nem vitték máshová, ám emiatt könnyű préda voltam, amíg ki nem jutottam az épületből. Körülnéztem, hogy biztos legyek benne, senki sem lát, és odamentem a szemétégető konténeréhez.

Amikor a résbe nyúltam, mindig attól féltem, hogy egyszer üresen talá lom. Minden egyes alkalommal, amikor az ujjaim körbefogták a hideg, mágneses tárolóhengert, megnyugodva sóhajtottam fel. Kinyitottam a tárolót, és kivettem a fegyverem. Egy ősöreg forgópisztoly volt, legalább százötven éve gyártották. Csak hatlövetű volt, de vacak lőszerrel is működött, márpedig abból felénk sokkal több volt, mint a jóféléből. Szánalmas lőszerkészletem javát kézzel töltögették, régi rézhüvelyekbe lopott lövedéket sajtoltak a lőpor fölé. A revolverek népszerűbbek voltak errefelé, mint az automaták, mert ha elcsettent egy lövés, akkor sem akadtak el.

Betűztem a pisztolyt az övembe, a derekam mögé, ahol az öv a helyén tarthatja. Kockázatos dolog illegális fegyverrel a gatyakorcban mászkálni, de egy szociális telepen fegyver nélkül útnak indulni még sokkal kockázatosabb.

Egy dolog azért jó az esőben. Ilyenkor fedél alá húzódik a legtöbb ember, a prédára lesők is. Amikor esik, az utcák szinte békések. Felhúztam a kabátom kapucniját, és elindultam az utcán.

Öt perc alatt bőrig áztam. Ezt akár teljesen megspórolhattam volna magamnak, ha a ponyvák és az árkádok alatt haladok, de inkább vállaltam, hogy vizes leszek. A kapubejárók és más sötét helyek veszélyesek. Csak elsétálsz egy bejáró mellett, ahol pár fiatal bűnöző lebzsel, neked meszeltek. Tavaly kevés híján kétszer is kiraboltak, úgyhogy a szokásosnál is óvatosabb vagyok.

Apám a telep túlsó végén lakott. Volt arrafelé tömegközlekedés is, de a bejáratok fémkeresőin nem tudtam volna átmenni a pisztolyommal, úgyhogy gyalogoltam.

Ez az a hely, ahol felnőttem. Életemben nem voltam még a Boston metroplex határain kívül. Holnap elutazom, hogy elkezdjem az alapkiképzésemet, és ha nem hullok ki, soha nem látom ezt a helyet többé. Magam mögött hagyok mindent, amit valaha ismertem, és mindenkit, aki valaha ismert.

És már alig várom.

 

Apa a harmadik csengetésre nyitott ajtót. Egy éve láttam utoljára, és megdöbbentett, hogy mennyit változott azóta. Az arca csontsoványra fogyott. Fiatalabb korában kimondottan jóképű fickónak számított, de a rák mostanra szinte teljesen fölfalta. A fogai rettenetes állapotban voltak, szinte visszahőköltem, amikor elmosolyodott.

– Nocsak, nocsak – mondta. – Eljöttél elbúcsúzni?

– Anya küldött.

– Hát persze, hogy ő.

Pár másodpercig csak néztük egymást, aztán megfordult, és visszament a lakásba.

– Gyere csak be! – biztatott.

Beléptem az előszobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Apa visszament a nappaliba, és halk sóhajjal a heverőjére ereszkedett. Az előtte lévő asztalon irgalmatlan mennyiségű gyógyszer és táplálék-kiegészítő tornyosult. Apa elkapta a pillantásom, és megvonta a vállát.

– Egyik sem használ semmit. A doki a klinikáról megmondta, hat hónapon belül a kukacokat fogom táplálni.

Gúnyosan akartam válaszolni, de valahogy nem tudtam rávenni magam. A szoba betegségtől bűzlött, apám pedig nyomorultul festett. A rák belülről falja fel, és itt fog meghalni, ezen a helyen, ahol a lépcsőházak húgyszagúak. Semmi olyat nem mondhattam volna, amitől ő rosszabbul érezhette volna magát, de olyat sem, amitől én jobban.

Tizennégy éves koromban bármit megadtam volna azért, hogy megölhessem apámat, bosszúból az összes verésért és megaláztatásért. És most itt volt előttem, olyan gyöngén, hogy még az övembe tűzött pisztolyra sincs szükség. De bennem már nem maradt semmi gyűlölet.

– Azt hittem, anyád hazudik – mondta apa. – Nem hittem volna, hogy elfogadják a jelentkezésedet. Te meg a könyveid.

– Na, igen, lehet, hogy az is benne volt – feleltem. – Olyan emberek kellenek nekik, akiknek agyuk is van.

– Csak a gombokat fogod nyomkodni valahol. Ki van zárva, hogy harcba küldjenek, ahol megölhetsz másokat. Az egyszerűen hiányzik belőled.

Miért? Csak azért, mert sohasem szálltam szembe veled, amikor homokzsáknak használtál?

A megjegyzése tökéletes indok lett volna arra, hogy visszavágjak, de rájöttem, csak provokálni próbál, és nem akartam megadni neki ezt az elégtételt.

– Majd meglátjuk – mondtam, mire halványan elmosolyodott. Annyira hasonlítok rá, hogy szinte fáj. Ha kizúgok, visszakerülök a szociális lakóövezetbe, és pont így fogok egy napon meghalni én is: magányosan, rettegve, pár négyzetméterre beszorulva egy segélyváros közepén. A szociális lakóövezetben nem sokáig maradnak üresen a lakások, ha valaki meghal. Kihajítják a cuccod, kipucolják a kérót valami ipari fertőtlenítőszerrel, átállítják az ajtó nyitókódját, és már adják is oda a sorban következő segélypatkánynak, talán még aznap.

– Mikor hajózol ki?

– Holnap este. Nyolckor kell jelentkeznem a sorozóállomáson.

– Tartsd magad távol a bajtól. Ha letartóztatnak, feltöltik valakivel a helyed a várólistáról.

– Emiatt ne aggódj. Ha elbizonytalanodom, majd megkérdezem magamtól, te mit csinálnál, és az ellenkezőjét fogom tenni.

Apából felszakadt egy kuncogásféle. Amikor még egy fedél alatt éltünk, egy ilyen szemtelenségért verés járt volna, de a rák mostanra már megfosztotta a szenvedélytől.

– Micsoda kis faszfej lett belőled – csóválta meg a fejét apa. – Csak a nagy egód, és más semmi. Igaz, ebben a korban én is pont ilyen voltam.

– Nem hasonlítok rád, apa. Egyáltalán nem.

Apa csak derűsen figyelt, én pedig elindultam kifelé.

Az ajtónál visszafordultam.

– Csak menj – mondta, amikor el akartam köszönni. – Majd találko-zunk, miután kihullottál.

Visszanéztem rá, a férfira, akitől a genetikai kódom felét kaptam. Azt mondtam magamnak: ez az utolsó alkalom, hogy látom, mondanom kéne valamit, amitől azt érzem, lezárok valamit. Ehelyett csak megfordultam, és eljöttem.

Kiléptem a mocskos folyosóra. Amikor ráléptem az első lépcsőre, hallottam, ahogy apám lakásának ajtaja csendesen becsukódik.

 

A hazafelé vezető úton megálltam az ételpontnál, hogy felvegyem a heti fejadagomat. Lefóliázott, eldobható tálcákon kapjuk, huszonegy tálca egy kartondobozban. Mindenki, aki segélyből él, jogosult egy dobozra hetente, a szociális étkezési fejadag tizennégyezer kalóriájára.

Az ételben tápanyagokkal és vitaminokkal dúsított, feldolgozott fehérje van, melyet mesterségesen ízesítenek élvezhetővé. Azt mondják, szándékosan ízesítik éppen csak elfogadhatóra, hogy elejét vegyék a túlzott fogyasztásnak, de szerintem nincs az a tudományos eljárás, amely képes lenne kulináris élményforrássá változtatni a szociális fejadagot. A végén úgyis olyan íze lesz, mint a döghúsnak, amelyből a városi legendák szerint a nyers proteint kinyerik, és valószínűleg nem tévednek sokat. Az egyik iskolai haverom szerint a fejadagokat részben újrahasznosított, a szennyvíztelepekről származó emberi szarból készítik, és ebben is lehet valami. A közösségi ivóvíz úgyis reciklált vizelet, semmiből sem tartana rendesen végigcsinálni a kört.

Az eső továbbra is zuhogott. A mi házunkkal szomszédos magasház árkádjai alatt pár fickó lézengett. Kiszúrták a dobozt a hónom alatt, de egyiknek sem volt kedve bőrig ázni pár tálca pocsék ízű szójáért. Ezért aztán maradtak, ahol voltak.

Ahogy lépkedtem fölfelé a lépcsőkön, eszembe jutott az övembe dugott pisztoly.

Van még egy elintéznivalóm ma estére.

 

Eddie-vel két toronyház között, egy mocskos kis sikátorban találkoztam. Eddie szinte mindennel seftel, aminek értéke van, fegyverekkel, kábítószerrel, a lakóövezeten kívül beváltható élelmiszer-utalványokkal, és olyan hamis személyikkel, amelyekkel néha még egy igazoltatást is meg lehet úszni.

– Mennyi lőszered van ehhez a cucchoz?

– Nyolc gyári, huszonhét kézzel töltött.

Eddie kifordította a revolver dobját és megpörgette, már negyedszerre, mióta tárgyalni kezdtünk. Szinte fájt, hogy a fegyveremet más kezében láttam. Tudtam, hogy ha sikerül most megállapodnunk, soha többé nem fogom kézbe venni.

– És persze azok is benne vannak az alkuban – mondta Eddie.

– Naná. Mi a fenét kezdenék a skulókkal pisztoly nélkül?

– A 38-as Special elég elterjedt errefelé. Eladhatnád másnak is.

– Holnap bevonulok, nem érek rá csencselni. Mondjuk azt, hogy ez egy csomagajánlat.

– Egy csomagajánlat? – hümmögött Eddie. – Rendben.

A nepper még egyszer megvizsgálta a revolvert, és bólintott.

– Két étkezési utalvány és hatvan gramm Kanada Kék. Elég egy hétre, vagy akár tovább is, ha nem kezded el ész nélkül osztogatni.

Megráztam a fejem.

– Az anyagot tartsd meg. Ha pozitív tesztet adok, kihajítanak. Négy étkezési utalvány.

Eddie elgondolkozva dörzsölgette az arcát. Tudtam, hogy már abban a pillanatban, amikor bedobtam, eldöntötte, mit felel az ajánlatomra, de hagytam, hogy végigcsinálja a rituáléját.

– Három utalvány, és tíz tabletta, rendes gyógyszer, te választhatod ki a készletből.

Úgy tettem, mint aki gondolkodik.

– Három utalvány, tizenöt tabletta – mondtam végül.

– Legyen.

Eddie kezet nyújtott, én belecsaptam, a pisztolyom pedig eltűnt Eddie számos ruhadarabjának egyikében.

– Milyen tablettáid vannak?

– Lássuk csak – kezdte sorolni. – Fájdalomcsillapítók, antibiotikumok, vérnyomáscsökkentők, stimulánsok, nyugtatók.

– Milyen fájdalomcsillapítóid vannak?

– Fejfájásra, ilyesmire okés, de ha beléd lőnek, akkor nem ez kell.

– Jó lesz ez – mondtam. – Ebből adj.

Eddie benyúlt a kabátjába, elővett egy gyógyszeres üvegcsét, és leszámolt belőle tizenöt tablettát a tenyerembe.

– Remélem frankók – mondtam, miközben zsebre vágtam őket.

– Naná, hogy azok – felelte Eddie némi sértődöttséggel a hangjában. – Az emberek tisztelnek, tudod. Ha kamu tablettákkal baszom át őket, soha többé nem vásárolnak tőlem.

Újra a zsebébe nyúlt, és három utalványt húzott elő. Úgy tartotta őket, mint a nyerő lapokat egy kártyapartin.

– Mindig öröm veled üzletelni – mondta, miközben elvettem a papirosokat.

– Viszlát, Eddie – mondtam, és biztos voltam abban, hogy soha többé nem látjuk egymást.

 

Amikor beléptem, Anya felnézett a kertévé műsorából.

– Na, milyen volt? – kérdezte.

– Értelmetlen – feleltem.

A nappaliban álló asztalhoz léptem, és kiraktam rá a maréknyi tablettát.

Anya szemügyre vette őket, és összevonta a szemöldökét.

– Semmi illegális – nyugtattam. – Csak fájdalomcsillapító. Úgy gon-doltam, tudnád használni, ha megfájdul a fogad.

Anya előrehajolt és felmarkolta a tablettákat.

– Honnan szedted ezeket, Andrew?

– Elcseréltem pár cuccomat.

Elővettem a zsebemből az étkezési utalványokat, és anya elé tettem az asztalra. Előrehajolt, hogy közelebbről lássa, aztán a szája elé kapta kezeit.

– Andrew! Ezeket meg honnan szedted?

– Elcseréltem pár cuccomat – mondtam újra.

Olyan óvatosan emelte fel az asztalról az utalványokat, mintha törékeny pergamenre nyomtatták volna őket. Minden egyes utalványért száz új dollár értékű élelmiszert lehetett vásárolni a szociális lakóövezeten kívüli boltokban. A kormányzat bocsátja ki őket minden hónapban, hogy aztán egy betonfülke biztonságából kisorsolja a segélypatkányok között.

– Használd fel, vagy cseréld el valamire – biztattam anyát. – Csak ne hagyd, hogy átverjenek.

– Ezen ne aggódj, fiam – mondta anya, ahogy összefogta az utalványo-kat és elsüllyesztette a zsebében. – Már másfél éve nem volt utalványunk. Elpusztulok egy kis kenyérért és sajtért.

Tökéletesen fel voltam készülve, hogy mit fogok süketelni, ha anya arról faggatna, honnan szereztem az utalványokat, de úgy belelkesedett, hogy nem feszegette tovább a témát.

– Jó éjt! – köszöntem, és elindultam a szobámba. Anya rám mosolygott, napok óta először.

Aztán visszafordult a plazmaképernyő felé, ahol valami ostoba kertévés sorozat futott lehalkítva.

– Andrew? – szólt utánam, mielőtt beléptem volna a szobámba. Meg-fordultam, és láttam, hogy megint rám mosolyog. – Reggel megpróbálok elmenni egy élelmiszerboltba. Talán össze tudok rakni egy tisztességes ebédet, mielőtt elutazol.

– Az nagyszerű lenne, anya.

 

Az utolsó éjszakámat a Boston-7 szociális lakóövezetben a Moby Dick utolsó ötven oldalának olvasásával töltöttem. Holnap itt kell hagynom a könyvolvasómat. Már legalább egy tucatszor elolvastam Melville regényét, de nem akartam most, a vége előtt félbehagyni, egy örökre berakott könyvjelzővel annál a pontnál, ahol elnyelik a Pequodot a hullámok.

„A második nap vitorlás közeledett, egyre közeledett és végül felszedett. A bolyongva járó Rachel volt, amely visszafordulva kereste elveszett gyermekeit, de csak egy árvát talált. *”

 

* Herman Melville: Moby Dick, a fehér bálna (Szász Imre fordítása)