Főkép

Ismét megerősítést nyert, hogy nemcsak a filmesek, hanem a zenészek is kedvelik hazánkat – még ha a munkájuk koránt sem olyan teátrális, mint a forgatások során, az utcán mozgó színészeknek. Az ő jelenlétükről kevesebbet tud a közönség, hiszen a munkájukat a stúdiók rejtett világában végzik, úgyhogy talán csak a lemezborító apró betűs részéből derült volna ki, hogy a népszerű brazil énekes-zongorista, Bianca Gismonti nálunk vette fel a legújabb triólemezének az anyagát. De szerencsére az Opus Jazz Club programszervezői rástartoltak a lehetőségre, így egy remek koncert is emlékezetessé tette a művésznő pesti tartózkodását.

 

Sokaknak ismerős lehet Bianca Gismonti vezetékneve, ami természetesen nem véletlen, hiszen a zongorista édesapja a nálunk is méltán népszerű, legendás gitáros, Egberto Gismonti. Ahogy mondani szokás, az alma nem esett messze a fájától, édesapjának köszönhetően a művésznő már tizenéves korában bekapcsolódhatott a zenei világ nagy vérkeringésébe, több világkörüli turnéra is elkísérte a papáját, méghozzá aktív résztvevőként.

 

Az ősz csalhatatlan jeleként az utcákon már fázósan húzzák össze magukon a kabátot az emberek, de ilyen „védelemre” az Opusban nem volt szükség, hiszen a zenekar igazi forró, latinos hangulatot teremtett a klubban. Sajátos kettősség volt megfigyelhető az elhangzó zenékben: az egyik oldalról ugyanis adott volt a latinos pezsgés, a másik oldalon pedig az egész olyan álomszerű lebegésnek hatott. Gismonti eddigi munkásságát megnézve kiderül, hogy ez egy nagyon tudatosan felépített koncepció nála – erről árulkodnak a lemezcímek is. Először a Sonhos de Nascimento (Álmok születése), utána pedig a Primeiro céu (Első égbolt). Az esti műsor gerincét döntően az utóbbi lemez számai adták, de kaptunk egy kis ízelítőt a korábbi dalokból is, sőt, néhány dal a papa repertoárjából is műsorra került.

 

Bianca Gismonti – néhány évvel ezelőtt alapított – zenekarában Antonio Porto basszusgitározott, és Julio Falavigna dobolt. A végig jó hangulatú koncerten mind a három muzsikus nagyon felszabadultan játszott, úgy hatott a színpadi jelenlétük, mintha nem is munkát végeznének, hanem inkább szórakoznának. Persze itt mentes minden negatív tartalomtól a „szórakozás” kifejezés. Azt hiszem, leginkább arról a lazaságról, könnyedségről van szó, ami a latin népeknél „gyári kód”, mások számára pedig kevésbé utánozható.

A közönség gyorsan szívébe zárta a triót, így törvényszerű, hogy a ráadást is kikövetelte magának. Ezt sajátos módon teljesítették a fellépők, ugyanis Gismonti pihenni küldte a fiúkat, és két rövid, szóló zongoramű volt a bónusz: ezek közül az első a brazil vérmérséklethez képest elég melankolikusra sikeredett. Talán érezte az előadó is, hogy nem kellene ilyen szomorún búcsúznia Budapesttől, és így a tényleges befejezésnek egy pörgősebb, energiától duzzadó számot választott – aminek az eredménye az lett, hogy a közönség még nehezebben akarta őt elengedni...