Beyoncé: Lemonade (CD)

A Lemonade a 21. századi megsebzett nő megcsalatás- és megbocsátás-narratívája. Bár igaz, itt és most nemcsak egy mindennapi nőről, hanem a világ egyik legfontosabb és legsikeresebb popzenei ikonjáról szól ez a narratíva, aki az erős, de a szerelemben megcsalatott, és az emiatt érzelmeivel küzdő, majd végül feloldozást nyerő (adó) nő mítoszát teremti meg dalain keresztül. Erre utal már a lemez címe is, ami az angolszász nyelvterületen elterjedt közmondás („ha az élet citrommal kínál, készíts belőle limonádét”) mellett személyes vonatkozással is bír, Beyoncé férjének Jay-Z-nek a nagymamája ugyanis egy, az albumon is elhangzó felvételen beszél saját életének nehézségeiről, aminek kapcsán megemlíti, hogy élete citromjaiból miként sikerült végül valami fogyaszthatót előállítania. Erről szól, meglehetősen nyíltan, sokszor szívbe markolóan őszintén és kegyetlenül a Lemonade, ami bár Beyoncé saját pokoljárását, dühös kirohanásait és végül újra megtalált békéjét írja le, de ez nem jelenti azt, hogy ne találná meg a kapcsolódási pontokat bárkivel, aki valaha hasonló problémákkal küzdött.

 

A dalciklus (nyugodtan nevezhetjük annak, hiszen a zenei narratíva az elejétől a végéig jól követhető) két részre bontható. A lemez nagyjából háromnegyedében a dühös, vagdalkozó, vádló és számon kérő dalok találhatók, amikben Beyoncé legtöbbször egyes szám második személyben szólítja meg hűtlen férjét, és ahol többször is nyers szókimondással sejlik fel a bosszú lehetősége. „You can taste the dishonesty, it’s all over your breath” – hallhatjuk a nyitómondatot az albumkezdő „Pray You Catch Me”-ben, amire még mindig nyugodt, vagyis inkább a mélyben fortyogó feszültséggel érkezik a második „Hold Up”-ban a még mindig nem számon kérő, inkább elkeseredett „they don’t love you like I love you”, válaszként. Aztán a Jack White-tal közös „Don`t Hurt Yourself”-ben már elszabadulnak az indulatok. A White Stripest (vagy még inkább a The Raveonettes-t) értelemszerűen megidéző ősrockból építkező tétel elképesztő energiákat szabadít fel, és Beyoncé egyik legerősebb vokális teljesítményét hozza – fantasztikus a szöveg ritmizálása, és hátborzongató a hangjának ereje és az a felsőbbrendű szakmai tudás, amivel mindezt irányítani tudja.

 

Ha hiszünk a szövegnek és ez „az utolsó figyelmeztetés”, akkor a „Sorry” már tényleg csak egy nagy, magabiztos középső ujj – és a lemez egyik legjobb dala is egyben –, ami a „6 Inches”-zel zárja az első felvonást. Ez a három dal adja a történet gerincét, amiben a hős(nő) eljut a sértett dühtől a felismerésig, hogy a saját világát továbbra is maximálisan uralja, nincs szüksége az őt átverő másikra. Rájön ugyanakkor arra is, hogy mint mindenért, a házasságáért is keményen dolgozott, és ezért nem dobhatja el magától ennyire könnyen. A trió után egy kis múltidézés, Beyoncé zenei gyökereinek felidézése következik a „Daddy Issues” képében (szinte borzasztóan fogós, erős tétel, még ha kicsit ki is lóg a többi dal közül), amiben az énekesnő édesapjáról, és a családjából hozott erkölcsi háttérről mesél.

 

 

A „Love Drought” már a lecsillapodott indulatok dala – „I’m trying to be fair” –, amiben a továbblépés már egészen elérhető célnak látszik. „Only way to go is up”, vagyis az út csak felfelé vezethet. A következő tétel, a „Sandcastles” mintha a „Don’t Hurt Yourself” párja lenne az érzelmek és az előadásmód nyersességének tekintetében, annak ellenére, hogy jelen dal egy zongorás, gospel elemekkel tűzdelt ballada, de legalább annyira intenzív. „Nem minden ígéret valósulhat meg” – még akkor sem, ha azt ígérjük, nem tudunk már megbocsátani. Ezek után már tényleg csak előre vezethet az út, a James Blake-et is felvonultató, nyugtalanítóan sötét, de világosság felé törő „Forward”-dal.

 

De az album egyértelműen az ezt követő „Freedom”-mal csúcsosodik ki: itt a személyes narratíva kiterjesztésre kerül, és a hűtlenség már nemcsak a férfi és nő közti megcsalásról szól, hanem az állam és annak fekete állampolgárai közt kötődött társadalmi szerződés felrúgásáról. Ugyanakkor a „Freedom” sosem válik fájdalmas siratóvá, végig az életet és az erős fekete szellemet hirdeti, ami, ahogy korábban is, felül fog emelkedni az elnyomáson, a fegyveres erők zsarnokságán és a szabadságot hirdető, de épp a szabadsággal megbéklyózó hazug államon. A Kendrick Lamar vendégszereplésével készült dal után az „All Night” már a boldog véget vetíti előre: „True love never has to hide - Seen your scars and kissed your crime”. Ha ez a szám az utolsó, befejező összeborulás alatt szóló betétdal egy filmben, akkor a valódi záró „Formation” a stáblista utáni jelenet aláfestője: ez a jelenet pedig ismét a szélesebb fekete társadalmat szólítja meg, hogy erőt és reményt adjon nekik. A zene is ehhez igazodva tradicionális hip-hop alap, ami tüskés módon, és némi kellemetlen „abbahagyottság-érzéssel” zárja az albumot – tökéletesen.

 

 

A zenéről magáról viszonylag kevés szó esett, pedig az egységes változatosság rendkívül sokszínűvé teszi az albumot. Értem ez alatt, hogy minden közreműködő (Ezra Koenig, The Weeknd, Jack White, James Blake, Kendrick Lamar stb.) hozzáteszi a saját egyéni stílusát a dalokhoz, de azok mindvégig megmaradnak az erős lemezkoncepción belül, és mindvégig a mondanivalót szolgálják. Ezen kívül Beyoncé természetesen korának egyik legjobb énekesnője, az énektechnikája (az érzelmi nyíltság mellett) tényleg lenyűgöző, sehol nem lehet fogást találni rajta. Nem nagyon tudok egyebet mondani: a Lemonade egy nagyon fontos lemez, egy nagyon fontos előadótól, ami messze túlmutat a hagyományos popzenei kereteken, mind témáját, mind érzelmi mélységét tekintve, úgy is, hogy zeneileg közben végig megmarad köztük.

 

A lemezen elhangzó dalok listája:

1. Pray You Catch Me

2. Hold Up

3. Don’t Hurt Yourself

4. Sorry

5. 6 Inch featuring

6. Daddy Lessons

7. Love Drought

8. Sandcastles

9. Forward

10. Freedom

11. All Night

12. Formation

 

Diszkográfia:

Dangerously in Love (2003)

B`Day (2006)

I Am... Sasha Fierce (2008)

4 (2011)

Beyoncé (2013)

Lemonade (2016)