Főkép

Fülszöveg:

Azeroth-ra, a békés birodalomra a háború réme leselkedik. Lakói félelmetes betolakodókkal kerülnek szembe: ork harcosokkal, akik menekülnek pusztuló földjükről, hogy megszálljanak egy másikat. Mialatt mindkét fajt a megsemmisülés veszélye fenyegeti, megnyílik egy átjáró, ami összeköti a világaikat. Mindkét oldalon felbukkan egy hős, aki meg fogja határozni családja, otthona és népe sorsát. Így kezdődik a hatalomról és önfeláldozásról szóló saga, amelyben a háborúnak sok arca van, és amelyben mindenki küzd valamiért...

 

A Blizzard Entertainment világhírű játéka alapján a Legendary Pictures és az Universal Pictures készítette el a 2016-ban mozikba kerülő Warcraft filmet. Ezt az epikus történetet dolgozza fel a Warcraft: A kezdetek hivatalos regényváltozata.

 

Részlet a regényből:

Prológus

 

Viharvárad uralkodójának trónterme holdfényben fürdött, amitől az üres trón fehér köve mintha saját fénnyel világított volna, míg a lábánál ülő aranyoroszlánok üreges szemű, ezüstös démonokká változtak. A rideg, fehér fény megcsillant a falakon függő fegyverek tökéletes ívein, és a sarkok, ahová halovány ujjai nem érhettek el, a végtelen feketeség szakadékaivá változtak. Valaki, akinek élénk volt a képzelete, a sejtelmes derengésben azt hihette volna, hogy a falaknál őrködő páncélok nem is olyan üresek.

Az ablakokon beszűrődő derengéssel egyetlen lámpa fénye versengett, ami meleg, barnás árnyalatokkal világította meg a fiú arcát. A fiú két fából faragott játékot tartott a kezében. Az egyik egy katona volt, ami a csendes szoba különböző pontjain álló páncélok festett változatát viselte. A másik egy görnyedt hátú fenevad, aminek a bőre zöldben pompázott, a szájából agyarak meredtek ki, míg a kezében fejszét szorongatott, és másfélszer akkora volt, mint emberi ellenfele.

A padlót további katonák és fenevadak borították. A játék szörnyetegek java része állt. A játék katonák többsége az oldalán vagy a hátán feküdt.

Kinyílt az ajtó, a szoba kivilágosodott. A fiú megfordult, és mert bosszús lett, amiért megzavarták, mérges pillantást vetett a helyiségbe lépő alakra, mielőtt ismét a játékai felé fordult.

– Aha – dörmögte a fiatal férfi –, szóval, itt bujkálsz…

Egy herceg sosem bujkál – gondolta a fiú. – Oda megy, ahová akar, és akkor, amikor akar, hogy egyedül lehessen.

Ez nem bujkálás.

A férfi mellé lépett. A lámpa gyenge fényében a haja nem tűnt annyira ősznek, és a szájától a szeméig felnyúló sebhely sem látszott annyira ijesztőnek, mint a nappali fényben. Lenézett a játék katonákra, és megkérdezte:

– Hogy áll a csata?

Mintha nem látná! Mintha nem emlékezne!

A fiú először nem válaszolt, csak bámulta az apró, zöld figurákat, aztán indulatosan kifakadt:

– Az összes ork halált érdemel! Amikor én leszek a király, olyan leszek, mint Lothar, és mindegyiket megölöm!

– Lothar katona – felelte a férfi szelíden –, azért harcol, mert az a kötelessége. Te viszont király leszel. A te kötelességed az lesz, hogy megteremtsd az igazságos békét. Nem gondolod, hogy eleget háborúztunk már?

A fiú hallgatott. Az igazságos béke. Elég a háborúból.

Lehetetlen.

– Gyűlölöm őket! – kiabálta, és a hangja túl erősnek hatotta csendességben. Hirtelen könnyek kezdték marni a szemét.

– Tudom – mondta csendesen a férfi, és az, hogy nem tette szóvá a dühkitörést, nyugtató hatást gyakorolt a fiúra. – De nem mindig a háború a helyes válasz. Meg kell értened, hogy nem minden ork gonosz, még ha úgy tűnik is.

A fiú a homlokát ráncolta, és kétkedve sandított fel a férfira. Tudta Khadgarról, hogy igen bölcs, de most teljességgel hihetetlen dolgot mondott.

– Tudnod kell – folytatta Khadgar –, hogy az orkok egy másik világból jönnek, ami nagyon messze van a miénktől. – Felemelte a kezét, és megmozgatta az ujjait. Egy vörösessárgás gömb jelent meg a tenyere felett. A fiú immár kíváncsian figyelt. Szerette nézni a varázslatokat. A gömb lassan forgott, és zöld energia sistergett körülötte. Az a világ haldoklik – folytatta Khadgar. – Elemészti a sötét mágia, amit úgy neveznek: fel. – A herceg a szemét tágra nyitva bámult, mialatt a különös, zöld fény elborította, szinte felfalta a barna világot. – Az orkoknak menekülniük kell. Ha nem te szik… a világukkal együtt elpusztulnak.

A herceg nem sajnálta sem az orkokat, sem a haldokló világot. Nagy erővel megszorította a játék orkot, és megszólalt:

– És ezért azok a zöld szörnyetegek betörnek a mi világunkba!

– Nem mindegyik volt zöld, amikor eljöttek Azeroth-ba. Fogadni merek, hogy ezt sem tudtad.

A herceg inkább hallgatott, semmint bevallja a tudatlanságát, de most már feltámadt benne az érdeklődés.

– Csak azok, akiket megmérgezett a fel mágia – folytatta Khadgar. – Megváltoztatta őket. De egyszer találkoztunk egy orkkal, aki ellenállt neki. Aki majdnem meg tudta akadályozni, hogy kitörjön a háború. A neve: Durotan.

 

A Levegő Csarnokának nem kellettek ablakok. Az volt, amit a neve sugallt: egy levegőből megformált helyiség.

A helyet nem ismerő idegenek valószínűleg elcsodálkoztak volna a látványon, a torkukon akadt volna a lélegzet részben az álmélkodástól, részben a félelemtől, és elgondolkodtak volna, hogy a Hatok Tanácsának tagjai hogyan állhatnak itt anélkül, hogy aggódniuk kellene a biztonságukért. Csakhogy ezen a helyen, a Kirin Tor Lila Fellegvárában sosem fordultak meg idegenek.

A mágiához hasonlóan a Csarnok is csak a mágusoknak való volt.

A falként és mennyezetként szolgáló kék ég és fehér felhők részben átvették a kőpadló arany és bíbor színeit. A padlót egy szimbólum díszítette, egy éberen figyelő szem ábrája, s a fiú, aki belépett, és megállt a terem közepén, úgy érezte, hogy a mai napon a jelkép ugyancsak helyénvaló.

A tizenegyedik életévében járt. Átlagos magasságúra nőtt, a haja barna színben játszott, a szeme pedig a kék és a zöld árnyalataiban, a megvilágítástól függően. Egyszerű, fehér inget viselt, és Kirin Tor mágusainak minden figyelme őrá irányult.

A tanácstagok magasan felette álltak, egy gyűrűforma emelvényen. Bíborszínű köpenyüket ugyanaz a Szemet ábrázoló hímzés díszítette, mint a padlót. A szemük és a ruhájukon viselt Szemek úgy meredtek fentről lefelé a fiúra, ahogyan ő maga nézett volna egy apró rovart. Ez azonban nem zavarta, inkább csak kíváncsiság szállta meg, mint bármi más, és a jobb szemöldökét felvonva, bátran viszonozta a pillantásaikat.

Az egyik alak, egy magas, vékony férfi, akinek a szakálla olyan fehér volt, mint a torony falai körül áramló mágikus energiák, belenézett a fiú szemébe, és alig észrevehetően biccentett. Aztán megszólalt, és zengő hangja lenyűgöző erővel visszhangzott a hatalmas csarnok falai között.

– Egy elmélet szerint az égbolt valamennyi csillaga egy-egy világ – mondta Antonidas főmágus. – És minden egyes világot a saját teremtményei népesítenek be. Mit gondol a mi novíciusunk erről az elképzelésről?

A novícius azonnal megadta a választ:

– Egyetlen világ sem érhet fel Azeroth-szal. Azeroth szépsége, életereje és gazdagsága egyedülálló.

Kire lehet rábízni, hogy jól gazdálkodjon egy ilyen kinccsel?

– Egy olyan valakire, aki képes parancsolni a mágia erőinek, hogy megőrizze a világunk biztonságát. Az Őrzőre.

– Értem – felelte Antonidas, és keskeny mosolyra húzta a száját. A novícius elgondolkodott azon, hogy talán változtatnia kellene a hangján. Hogy egy kicsit szerényebbnek tűn jön. De tény, ami tény, mindezt már réges-régen az emlékezetébe véste.

– A mágia minden válfajának? – folytatta Antonidas.

– Nem – felelte tétovázás nélkül a novícius. – A sötét erők tiltottak. A sötét erők a romlás tükrei. – Rájött, hogy túl színtelen, már-már unott hangon beszél, és keményen beleharapott az alsó ajkába. Nem akarta, hogy a tanácsosok azt képzeljék, hogy ő nem veszi komolyan ezt a dolgot.

– A sötét erők – folytatta immár komoly és ünnepélyes modorban – a saját szándékai ellen fordítják a használójukat.

– És ebből számunkra mi a tanulság?

– Az, hogy a mágia veszélyes, és távol kell tartanunk tőle azokat, akik nem ismerik az útjait. Sem az emberek, sem a törpék, sem a gnómok, sem az elfek nem használhatják, csak is Kirin Tor népe.

Csakis nekünk van jogunk hozzá – gondolta a novícius, és az ezüst-fehér áramlatokat figyelte, amelyek ott kergetőztek a Levegő Csarnokának falain és mennyezetén. – Nem azért, mert irigyek vagyunk, hanem azért, mert csakis mi tudunk bánni vele.

Feltűnés nélkül figyelte Antonidast, és látta, hogy a főmágus leereszti a vállát. Ezek szerint végeztek az első résszel, és ő egyelőre nem rontotta el. Helyes.

Az idős mágus megint mosolygott, és kedvesen nézett a fiúra.

– Érzékeljük a hatalmadat, Medivh – mondta a novíciusnak. – Csodáljuk a céltudatosságodat és a tudásvágyadat. Próbák elé állítunk, de sajnálatos módon a legfontosabb kérdésre csak akkor kaphatjuk meg a választ, amikor már késő lesz.

Medivh megmerevedett. Késő? Ezt meg hogyan kell érteni?

– Az Őrző élete olyan áldozatot követel, amit most még fel sem foghatsz. Mégis azt kérjük tőled most, amikor még gyermeki korban vagy, hogy kösd magad mindörökre ehhez a hivatáshoz.

Beszéd közben Antonidas résnyire vonta a szemét, és a hangjából komorság érződött.

Most jön – gondolta Medivh.

– Hajlandó vagy felkészülni minden módon arra a napra, amikor te leszel Karazhan Tornyának lakója?

– Igen – felelte tétovázás nélkül Medivh.

– Akkor bizonyítsd be!

A teremtmény árnyékokból született, így a fénymágia nem árthatott neki. A sötét egy foszlányából fejlődött hatalmas, tintafekete lénnyé, ami a fiú fölé tornyosult. Medivh ösztönösen támadóállásba ugrott. Ezt a mozdulatot úgy beleverték, hogy azonnal reagált, noha tökéletesen meglepték. A lény ki nyitotta a száját, amelyben karhosszúságú fogak sorakoztak, és olyan üvöltést hallatott, hogy Medivh gyomra görcsösen összehúzódott. Felnézett a teremtményre, és nem látott sem természetes mélységet, sem határozott körvonalakat, amitől az egész csak még ijesztőbb lett. A rémálmok teremtménye állt előtte, hosszú, görbe árnyékujjai borotvaéles karmokban végződtek…

Nincs természetes mélysége, sem határozott körvonalai…

Medivh rájött, hogy a lény nem valódi. Hát persze, hogy nem igazi! Vetett egy gyors pillantást a Tanács tagjaira, és észrevette, hogy Finden mágus halkan mormol valamit abba a sűrű, fehér szakállába.

Erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen el vigyorogni. Felemelte a kezét. Egy apró, fehér energiagömb alakult ki a tenyere felett, amit a következő pillanatban elhajított – egyenesen Finden felé. A fehér gömb kicsi négyzetté lapult, ami ráborult az idős mágus alsó állkapcsára, és úgy rászorult, hogy Finden megtántorodott. A társai időben elkapták, így legfeljebb azon a talán túlságosan nagyra felfúvódott önérzetén esett sérülés.

Az árnyéklény eltűnt. Medivh felnézett Antonidasra, és halvány mosolyra húzta a száját. Amikor a tekintetük összeakadt, Antonidas szeme villant egyet.

– Nem erre számítottunk – ismerte el a főmágus –, de kétségtelen, hogy… hatékony megoldás volt.

Medivh megérezte, hogy a talpa alatt megmozdult a padló. Meglepődött, és ugrott egyet hátrafelé, közben azt látta, hogy Kirin Tor Szemének berakásos pupillája körkörösen tágul. Medivh megigézve bámulta a nyílásból fortyogva feltörő vizet, aztán felhördült, amikor rájött, hogy valójában fehér tüzet lát, ami lehetetlen módon a vízzel teli mélységben ég.

Antonidas varázsigét mormolt, majd lassan lesiklott a magasból, mígnem megérkezett a fiú mellé, és büszkén lemosolygott rá.

– Add a kezed, Medivh! – parancsolta Antonidas. A fiú szótlanul engedelmeskedett, rátette apró, fakó kezét a mestere szikkadt bőrrel borított tenyerére. A főmágus fordított egyet Medivh kezén úgy, hogy a tenyere nézett felfelé, és ismét megszólalt: – El fog jönni a nap, amikor szolgálatra szólíttatsz!

Medivh felnézett Antonidas komoly arcára, lepillantott a fehér tűzre, majd ismét a főmágusra nézett.

– Az esküd fényben kovácsolódik – folytatta a főmágus. Az egyik kezével továbbra is Medivh-ét fogta, a másikkal korához képest meglepő gyorsasággal felgyűrte a fiú ingujját, egészen a könyökéig. Ekkor gyengéden a medence mélyében lobogó tűz felé fordította Medivh-et.

A fiú összerezzent. A természetellenes, de gyönyörű tűz forróbbnak bizonyult annál, mint amire számított. A tekintete a saját kinyújtott karjára esett, és kellemetlen érzés ébredezett a gyomra környékén.

– Egyetlen mágus sem lesz veled egyenrangú, egy sem lesz a mestered. A tiéd lesz minden felelősség.

Antonidas elengedte Medivh kezét, és elkezdte előretolni őt. A fiú tágra nyitotta a szemét, és egyre szaporábban lélegzett. De tudta, hogy akármi fog történni, nem fogják megölni. A Tanács nem öli meg őt.

Ugye?

Ha úgy találnák, hogy nem mindenben felel meg a kívánalmaknak, végeznének vele? Ez a gondolat egészen mostanáig nem merült fel benne. Az imént jelentkező fagyos ér zés a szívdobbanásával azonos ütemben, egyre jobban szétterjedt a testében, és borzongani kezdett, közben szerette volna elfordítani az arcát, hogy óvja a mágikus tűz forróságától. Az ösztönei azt parancsolták neki, hogy rántsa vissza a kezét, de a főmágus folyamatosan, ellenállhatatlan erővel tolta őt előre, egyre csak előre. Nyelt egyet, mert kiszáradt a torka, és a keze immár a szeszélyesen táncoló, fehér lángok közelébe került.

Egy hosszú lángnyelv hirtelen felfelé kígyózott, és ráfonódott az alkarjára. Könnyek szöktek a szemébe, mialatt a láng egy ábrát égetett a bőrébe. Kiáltani akart, de uralkodott magán, és hátrahúzta a karját. A saját égett húsának bűze csapott az orrába, miközben döbbenten bámulta az imént még tiszta, folttalan bőrét.

Kirin Tor Szeme nézett vissza rá, még ekkor is füstölögve. Befogadták. A bőrébe égették a jelet.

Erős fájdalom tört rá, de az elragadtatás elsöpörte. Medivh lassan felemelte a tekintetét az emelvényen álló nőkre és férfiakra, akik az előbb ítéletet mondtak felette. Most mind a hatan lehajtották a fejüket, ami a befogadás jele volt… és a tiszteleté.

Egyetlen mágus sem lesz veled egyenrangú, egy sem lesz a mestered.

– Őrző… – mondta Antonidas büszkeségtől remegő hangon.