Philip K. Dick: Dr. Vérdíj

Mi történik, ha ledobják az atombombát? És mi lesz azután? Ezek a kérdések számtalan sci-fi írót ihlettek már meg, a hidegháború éveinek Amerikájában pedig mindennaposak voltak a hétköznapi emberek életében is. Philip K. Dick ezen 1965-ös keltezésű regénye is egy válasz erre a kérdésre – méghozzá egy olyan válasz, amiben a nagyon is elképzelhető keveredik a döbbenetesen abszurddal.

Megszokhattuk, hogy Dick írásainak főszereplőivel nem feltétlenül egyszerű azonosulni. Nem törekszik szimpátiakeltésre, nem adagolja úgy az információt, hogy azonnal világossá váljon, kik a jók és kik a rosszak – a Dr. Vérdíjban felvonultatott figurákra ez különösképpen igaz. Ráadásul a cím is félrevezető lehet: ez nem holmi krimi vagy kémtörténet, bár valami felismerhetetlenségig megtekert formában ezek elemei is fellelhetőek benne.

Dr. Vérdíj, azaz Bluthgeld egy elmebeteg tudós, aki már 1972-ben (’65-höz képest egy elképzelt jövőben) kivívta az emberiség gyűlöletét a robbanásokkal végződő kísérleteivel, ám 1981-ben, a regény jelenében ennél is tovább megy. Már ha tényleg ő tehet arról, hogy szerte a világon hullani kezdenek a bombák... A doktor mindenesetre a maga paranoiás módján meg van róla győződve, hogy ő indította el a pusztítást. De vannak Bluthgeldnél is hajmeresztőbb szereplők, elsősorban Hoppy, a fokoméliás, aki egy drog káros hatásai folytán végtagok nélkül született. Fogyatékossága miatt a Riasztás napja (tehát az atomtámadások) előtt legjobb esetben is megtűrt tagja csupán a társadalomnak, ám a kialakuló új világban ezermesterként a legfontosabb személyiségek közé kerül. Saját maga által tervezett, igen hatékony kocsija és „kezei” mellett speciális szellemi-telepatikus képességgel is rendelkezik, amit akár mágiának is nevezhetünk (s mint ilyen, azt hiszem, először fordul elő Dick műben).

Kettejükön kívül sem normális senki, és Dick tesz róla, hogy ne érezhessük úgy, hogy erről csak és kizárólag az atombombák tehetnek. Mindenesetre a regény poszt-apokaliptikus világa elég félelmetes a fentiek nélkül is. A technikai színvonal az elektromos áram előtti időkre zuhan vissza, ugyanakkor az író, kíméletlen kritikusaként az emberi fajnak, azt is bemutatja, hogy bizonyos szokásokról, viselkedési mintákról, miegyebekről már nem tud lemondani a jövő (jelen) embere – miközben más, megfelelő nézőpont szerint barbár dolgokra igen hamar újra rákapnak szereplői. Az igazi, valamire való, hasznos tudás azonban ritka kincs. Ráadásul mutáns, értelmesebb állatfajok és különféle torzulásokat szenvedett emberek születnek a sugárzás sújtotta földre.

Helyenként olyan ocsmány dolgokat ír le Philip K., amik talán minden más írásán túltesznek. Pedig csúf fizikai és szellemi elváltozások igen sűrűn előfordulnak műveiben... Ám most ez a betegesség sokszor groteszkbe fordul, sőt helyenként valami kegyelten morbid humor is felüti a fejét a sorok között. Azt hiszem, azért az egyik legfurább regénye ez Dicknek, mert míg legtöbb írásában, ha nem is könnyű megtalálni a logikát, van valamiféle vonal, amin eljut a végkifejlethez. Meglehet, hogy nem érti az ember, de valami kifordult, elkorcsosult rációt, logikát alkalmasint találhat benne.

A Dr. Vérdíj azonban, zilált szereplőivel, idegen földi világával és a szinte véletlenszerűen csapongó, ugráló cselekményszállal olyannyira kaotikus, hogy a szokásosnál is nehezebb megemészteni. Ugyanakkor a vége felé felbukkanó humor, valamint a dick-i mércével happy endnek számító befejezés egy kicsit oldja mindezt. Nem mondom, hogy reményt sugall, vagy hogy így könnyebb nem komolyan venni, de legalább csempész némi elégedettséget az amúgy elgyötört sóhajba, ami akkor szakad ki az olvasó tüdejéből, mikor az utolsó sort is....

Részlet a regényből

Kapcsolódó írásaink:

Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz