Dan Abnett: Légió

A Légió a Hórusz Hadúr lázadásáról szóló epikus könyvciklus hetedik része, ebből a második, amit már a Szukits Kiadó nyomdokaiba lépő Tuan adott ki. Dan Abnett tucatnyi regénnyel a háta mögött már bebizonyította, hogy – többek között – az akciójelenetekkel sűrűn tarkított háborús tematika igazi nagymestere. Nevét főleg a Gaunt Szellemei sorozatából ismerhetik a rajongók – amik szintén a Warhammer 40.000 univerzumában játszódnak –, de nem idegen neki a konspiratívabb, nyomozgatós történetszövés sem, amire jó példák lehetnek a szerző inkvizítoros trilógiái. A Légió a két tematika ötvözete. Nézzük, hogy sikerült.

A Hórusz Lázadás a Warhammer univerzum idővonala szerinti 30. évezredben történik. Az emberiség Császára elhatározza, hogy genetikailag módosított serege – az Astrartes – élén egy minden elképzelést felülmúló Keresztes Hadjáratot indít azért, hogy a Sötétség Korában a Terrától elszakadt emberlakta bolygóit újra a dicsőséges Birodalomhoz csatolhassa – illetve a nem-humán fajok világait meghódítsa. A háború remekül halad a Császár vezetése alatt, ám az uralkodó hazautazik a Terrára, és átadja a parancsnokságot kedvenc fiának, Hórusznak, aki testvérei, a Primarchák – és persze az általuk vezetett Űrgárdista rendházak – segítségével elszántan folytatja is a hódítást. Ám a csillagok közé minden irányba szétrajzó támadó egységek milliárdjaira a látható fizikai veszélyeken kívül a mindent átható Káosz korrumpáló őrülete is fenyegetést jelent. A nagyság, a határtalan hatalom csábító ígéretével szemben Hórusz is elbukik, és lázadásával polgárháborúba taszítja a Birodalmat. Testvér fordul testvér ellen, űrgárdista osztagok esnek egymásnak, és világokat nyel el a tűz és a vér. Apjuk és szeretett testvérük közt előbb-utóbb minden Primarchának választania kell.

A Légió az Alpha Légió története. Ők az Astrartes legfiatalabb rendháza, akikről alig tudni valamit. Vezetőjük Alpharius Primarcha – nagy kár, hogy úgy tűnik, az egyforma, a teljes alakot takaró energiapáncélt viselő harcosok mindegyikét Alphariusnak hívják… Legnagyobb fegyverük ez a paranoiát súroló titokzatosság, aminek nagyságához csak kiterjedt – és igencsak jól működő – információs hálózatuk mérhető. Bár harci képességeiket tekintve felveszik a versenyt bármelyik Űrgárdista renddel, ám jobb szeretik a felmerülő problémákat okosan – többek szerint egyszerűen sunyibb módszerekkel –, a sötétből váratlanul lecsapva orvosolni, és a vérükben van – nos, gyakorlatilag szó szerint értelmezve is – a hosszútávra tervezés.

A sorozat hetedik részében újra visszaugrunk egy kicsit az időben, még a lázadás elé néhány évvel. A Keresztes Háború parancsnoka már Hórusz, de a Káosz befolyása még nem nyilvánvaló, a háborús gépezet zakatol, bolygók egész során folynak a csaták, ám az Űrgárdista rendek között még béke honol. A Nurth sivatagi bolygón – a regény eseményeinek nagy része itt játszódik – állomásozik a 670. Birodalmi Expedíciós Flotta Geno Öt-Kettes Chiliad nevű Birodalmi Hadserege, háborúk tucatjait túlélt veteránokkal soraiban. A bolygó lázadó lakosainak legyőzése azonban úgy tűnik, meghaladja az erejüket. Mintha titokzatos természetfeletti hatalmak is segítenék az ellenséget... A Flotta vezetője az Astrartes segítségét kéri az egyre kínosabb fiaskó mihamarabbi lezárása reményében, azt azonban nem tudja, hogy a Légió már a bolygón tartózkodik, és egy, a seregében bujkáló kém után nyomoz.

A regény eseményeit több frakció, több karakter szempontjából, egymás közt fejezetenként ugrándozva követhetjük végig. Így a központi téma nem titokzatos kém kiléte – hiszen ő az egyik nézőpontkarakter, John Grammaticus, pszíker, a Korok Előtti Pusztító (vagyis a Káosz) ellen kovácsolódott non-humán szövetség, a Kabal egyik emberi ügynöke –, hanem a színfalak előtt lévő (nurthének, birodalmi egységek) és a bujkáló (Alpha Légió, Kabal) frakciók közti macska-egér harc kibontakozása. A Warhammer Univerzumra vonatkozó kicsivel több, mint közepes tudásommal a hátam mögött bevallhatom, hogy én is csak a minimumot tudtam az Alpha Légió történetéről. Hogy kerülnek arra az oldalra, ahová végül kerülnek? Fogalmam sem volt ugyan, de annyit azért tudtam, hogy melyik lesz az az oldal.

Abnettnek volt egy remek ötlete – vagy a Games Workshopnél valakinek, akinek a 40.000-es univerzum szereplőinek háttértörténelmét kellett kidolgoznia még valamikor régen. Volt egy fix pontja, ahová el kellett érnie a történettel, egy áll-leejtős csattanó, és annak az érdekében, hogy az az egy jelentős drámai momentum a legnagyobbat szólja, mindent bevetett. A nurthének káoszfertőzöttsége az egyetlen pont, ami nagyjából az egész könyvben rögtön tudható, ám a Birodalmi Flotta néhány tagjáról, de főleg a háttérben bujkáló nagyobb csoportokról a cselekedeteik és a párbeszédeik alapján egyszerűen nem lehetett eldönteni, hogy a könyv végén majd a jók (a Császár) vagy a rosszak (Hórusz) táborát fogják erősíteni. Akár akaratuk, személyiségük vagy vágyaik ellenében is. Ez a konstans bizonytalanság pedig jót tett a regénynek.

A szereplők most is a megszokott kiváló minőségben és mélységben – nem igazán részletesen – lettek kidolgozva, és a szerző stílusa továbbra is szórakoztató, könnyen olvasható szövegtörzset eredményezett jó néhány hangulatos párbeszéddel. A várakozásaimmal ellentétben viszont, ahhoz képest, hogy a regény egy háborús konfliktus kellős közepén játszódik, alig egy-két akciós rész van a kötetben, ilyen tekintetben – a Gaunt Szellemei sorozathoz képest például mindenképpen – talán nem túlzás egy kisebb csalódást felemlegetnem. De nincs semmi baj, a szerző következő háborús regénye, a szintén a Warhammer világában játszódó Kétfejű Sas már meg is jelent magyarul a Tuan gondozásában. A légi csatákról szóló kötet valószínűleg hozza majd azt az élményt, ami ebből (nekem) most hiányzott.