Főkép

A lemezkritika olyan műfaj amelyben igazából kiforrott vélemények akkor születhetnek, ha legalább fél év hallgatás után vonjuk meg egy-egy lemeznek a mérlegét. De az, hogy egy korongnak igazán lesz-e hatása a zene történetének szövevényes folyamára, valójában csak tíz-tizenöt év távlatában derül ki majd. Mivel addig én nem várhatok Lionel Loueke év elején megjelent albumának recenzálásával, ezért most csak az előbbire szorítkozom.

 

Attól igazán izgalmas ez a korong, hogy fél év után is friss, ropogós és minden hallgatáskor képes valami újjal, addig nem hallottal szolgálni. Nem a megunhatatlan kategória – mint mondjuk Logan Richradson korongja (persze a két albumnak teljesen más a konceptje) –, de Loueke éppen az a művész, aki hajlandó és képes is időről időre megújulni, mind kompozicionálisan, mind pedig hangzásvilágában. Ő nem egy olyan gitáros, aki keresi még a hangját, hanem aki mindig – és néha egyszerre – több hangon szól hozzánk. Nem véletlen, hogy akkora sztár és zseni fedezte fel őt, mint Herbie Hancock, akivel egyébként számtalanszor működötek már együtt saját zenekaraikban – Hancock ezt leginkább a Joni Mitchellnek szóló korongján (The Joni Letters, 2007) dokumentálta rengeteg vendégénekes közreműködésével, köztük magának Joni Mitchellnek a szerepeltetésével is, illetve olyan nehézsúlyú sztárok társaságában, mint például Wayne Shorter (szaxofon) vagy Dave Holland (bőgő).

 

Ez alkalommal az enyhén torzított és a wah-pedállal dominánssá alakított gitárjegyein keresztül csillog Loueke játéka – a „Sources of Love” ballada hangszíne az egyik nagy kedvencünk, egyben a legjobb példa a különlegesen torzított hanghatásra, míg az „Aziza Dance” a wah-pedálra az. De az akusztikus gitár is erősen hat a szabad bőgő és dobjáték forgatagában (Rain Wash). Egy, a korábbi trió lemezekhez képest magasabb fokú összhang és játékosság jellemzi a már több mint egy évtizede együtt játszó hármast, Massimo Biolcatival basszusgitáron és Németh Ferenccel a dobokon. Minden hallgatás után az az érzésünk támad, hogy erre a lemezre igazán összeérett nemcsak a hangzás, hanem a gondolkodásmód is. Mintha a muzsika rögtönzött díszei is együtt történnének meg, ami nyilván csak illúzió – talán a hangszerekre kiülő harmonikus kapcsolat érzetéből fakad.

 

Kompozicionálisan viszonylag egyszerű témákat variálgatnak a korongon – ritmikailag némelyek viszont szédületesek (mint az „Even Teens”) –, legalábbis mi ilyennek halljuk szinte az összes témát, de éppen ettől válik felszabadulttá a lemez, újra és újra átélhetővé a laza szerkezetekben létrejövő játék. Persze ez is oka annak, hogy tíz-tizenöt év távlatából nem biztos, hogy sokan fognak emlékezni erre az albumra, de nem kizárt, hogy tévedek. Mindenesetre összességében eddig Lionel Louekéről nekem az a benyomásom, hogy rendkívül lenyűgözővé olyan nagy sztárok hatása alatt képes válni, mint a már sokat emlegetett Hancock. Persze ez a megállapítás sem teljesen igaz, mert amit az albumot záró Bee Gees feldolgozáson mind ritmikailag, mind megközelítésmódban művelnek, egészen szédületes, mindenki odavan érte – az album trailerben egy pici elhangzik belőle, felismerik?

 

 

Előadók:

Lionel Loueke – gitár

Massimo Biolcati – basszusgitár

Németh Ferenc – dob

 

Előadott szerzemények listája:

1. Broken

2. Sleepless Night

3. Sources of Love

4. Wacko Loco

5. Aziza Dance

6. Rain Wash

7. Forgiveness

8. Even Teens

9. Gaia

10. Veuve Malienne

11. Procession

12. How Deep is your Love