Főkép

A Red Hot Chili Peppers intézmény: mindenkinek van egy sztorija arról, hogy a gimidiszkóban hogyan smárolt össze valamelyik osztálytársával a „Scar Tissue”-ra, vagy hogyan üvöltötte magából kikelve a „By the Way”-t vagy az „Otherside”-ot a régi ZP-ben vagy Tesco Discon a Corvintetőn. Esetleg, igazán HC arcként, hogyan verette az „Aeroplane”-re még a Kisstadionos One Hot Minute turnén, vagy hogyan ugrott fel a zenekari vonatra később, a Stadium Arcadium idején („simultaneous release”, amire aztán rá is ment a – majdnem – eredeti felállású zenekar). Ráadásul nagyjából húsz éve nem is jártak az országban, hiába végeztek minden évben a Szigetes szavazás élbolyában, így abszolút nem volt meglepetés a full teltház. Tehát oké, mindenkinek van oka eljönni egy RHCP koncertre, de ki fogja igazán élvezni 2016-ban a Chilit? Illetve, még jobb, mit kéne tennie a Chilinek 2016-ban, hogy mindenki élvezze? Hát, biztos nem azt, ami az első arénaturné állomásán történt. Kiedisék ugyanis komolyan vették a lemezbemutató buli lemezbemutató jellegét, és megsorozták a tömeget az új (amúgy remek) lemez dalaival, amihez hozzácsaptak pár I`m With You-s meg Stadium Arcadiumos dalt, meg persze a nagy, kihagyhatatlan klasszikusokat (mínusz „Otherside”), aztán hadd szóljon.

 

Ez pedig, érthető módon, nem tetszett mindenkinek, sőt, megkockáztatom, hogy a nagy többségnek nem, de mégis szerintem ez volt a jó út. Mint ahogy az is, hogy Josh Klinghoffer nem Frusciante szólóit játsszotta el. Egy banda, legyen az bármekkora is, csak előre mehet, akkor is, ha az előre nem feltétlenül jelent felfelét is. A Chili már rég túl van a zenitjén, ezt is be kell látni, és szerintem sokkal kínosabb lett volna egy nosztalgiashow, mint ez a teljesen tisztességes és jó hangulatú lemezbemutató, annak minden hibájával együtt. Essünk is túl ezeken gyorsan: Kiedis hamis. Mindig is az volt, mindig is az lesz. Nem sokat segít rajta, hogy legalább mellé Klinghoffer is hamis a vokálokkal, mert ketten mennek kétfelé, de ezzel egyszerűen nincs mit tenni. A mélypont ilyen szempontból a „She`s 18” volt, de ezen kívül csak a szokásos csúszkálás volt, de az meg valószínűleg senkit nem ért meglepetésként, aki valaha is látott már élő RHCP felvételt. Mondjuk egy súgógép igazán kiférhetett volna a koncertbüdzséből, mert a „papír a kontroll-ládán” fikcsi azért eléggé ortó dolog. De ezen kívül Anthony még mindig elképesztően menő, és magához képest rengeteget javult az elmúlt években. Aztán: Klinghoffer olyan, mintha egy másik zenekarban zenélne. Nemcsak formára lóg ki a többiek közül (konkrétan olyan, mint egy matematikaprofesszor, akit a tavaszi szünetben a diákjai bedrogoztattak, és elvittek a tengerpartra beer bongozni), de játékban és hangzásban is. Inkább illene a Pavementbe, mint az RHCP-be, de az tagadhatatlan, hogy profi gitáros (meg amúgy a zenei alap még session gitárosokkal is eladná magát, annyira kikezdhetetlen a Flea-Chad Smith páros így élőben is).

 

Ezekkel az apró dolgokkal viszont együtt kell élnie annak, aki manapság Red Hot Chilire akar menni. Mert említetteken kívül hibátlan volt a buli. Szólt rendesen, elképesztő volt a vizuál, feelinges volt, láthatóan élvezte is a zenekar, szeretik is az új felállást (görcsök nélküli, nyugodt őrület uralkodott a színpadon), és érthető, hogy nem akarják a Blood Sugar Sex Magiket nyomni életük végéig. Én speciel az újkori Chilit még jobban is szeretem, mint az őslemezeket, így a maga kategóriájában nekem maxpontos volt az este. Nem ez a koncert fogja megváltani az életemet, nem fog megoldást jelenteni az éhezésre, de baromi jó szórakozást jelenthet bárkinek, aki beruház rá (akár duplán, ahogy Chad Smith ajánlotta a végén). Csak két dolog: a „Dreams of a Samurai” helyett szembekötős-rámutatásos módszerrel is lehetett volna jobb ráadásdalt találni, valamint érdemes lenne több büfépultot vagy sörautomatát telepíteni az Arénába. Köszönöm, hogy ezt elmondhattam.