Főkép

Színészek, rendezők, operatőrök, producerek, zeneszerzők, sminkesek, díszlettervezők és még sokan mások: két filmet könnyen össze lehet kötni egy (vagy több) azonos alkotójuk alapján. Mi pedig pontosan ezt tesszük ebben az új, havi sorozatunkban: cikkírónk kijelöli, hogy az ő általa ismertetett film melyik alkotójával folytatódjon a lánc, akinek egy másik filmjével haladunk tovább, amiből a szerzőnk ismételten megnevez egy alkotót.

 

Nem felejtem el, pedig évtizedekkel ezelőtt volt, amikor először láttam ezt a filmet. Még volt nálunk itthon mozi, és már akkor ütött, pedig az AIDS-ről 1994-ben nem tudtunk túl sokat. Tom Hanks a B-kategóriás vígjátékokból egy csapásra előlépett olyan színésszé, akivel komolyan számolni kell, és én nagyon örültem, hogy megnéztem a filmet. Pedig a Legénybúcsú (eredeti címe: Bachelor Party) végigszenvedése után azt mondtam, ebből a pasiból és a filmjeiből egy életre elég volt. Hogy mekkorát tévedtem, azt utána egy sor kedvenc filmemmel bizonyította, kezdve a Philadelphiával, mint kemény felütéssel.

 

A téma örök: diszkrimináció, emberi intolerancia és tolerancia. Ennek bemutatása, ábrázolása nem kettő, hanem sok szemszögből. A cég igazgatótanácsa, Andy, az ügyvédje, a szerelme, a család, a bírónő. A nyolcvanas és kilencvenes években sorra készültek a remekül megírt forgatókönyvekre alapozó, a szinte legkisebb mellékszerepekre is világsztárokat szerződtető, remekebbnél remekebb filmekkel – ez is ennek a maradandó sikerszériának a része. Egészen biztos, hogy ehhez a sikerhez nagyban hozzájárult a kitűnő filmzene is, mindenekelőtt a címadó dal, amely Bruce Springsteen szerzeménye.

 

Nehéz ezt a filmet spoilerek nélkül jellemezni, azt hiszem, ezúttal nem is sikerül, tehát kérem, innentől csak az olvassa, akit nem zavarnak a tartalomra, végkimenetelre utaló mondataim.

 

Tom Hanks nemcsak fizikailag tett a szerepért, nemcsak rengeteget fogyott, de lelkileg építette fel olyan mértékben a meleg, HIV-pozitív, majd haldokló embert, hogy őt nézve eszembe sem jutott, hogy ez itt „csak" egy film. Főleg azóta egyszerre katarzis és kín megnéznem ezt a filmet, amióta egy kedves, fiatal barátomat ugyanez a vírus, illetve a következményei vittek el. Hanks méltán kapott rangos díjakat, többek között Oscart ezért a szerepéért – én mindenképpen innentől számítom komoly karakterszínésznek.

 

Denzel Washingtont 1994-ben már nem volt szükséges bemutatni a nagyközönségnek, sem a filmszakmának, több díjat és híressé vált filmet tudhatott a háta mögött. Személy szerint biztos vagyok abban, hogy a meleg férfi képviseletét munkaügyi diszkriminációs perben elvállaló ügyvéd szerepe alapkő volt a későbbi Oscar-díjában. Viszont akit én mindenképp szeretnék kiemelni a két nagyszerű, már említett férfi szereplő mellett, az Antonio Banderas, a meleg Andy szerelmének szerepében. Banderas Almodóvar sztárjaként pontosan a Philadelphiában bizonyíthatta valóban világ-szinten, hogy mennyire zseniális, remek színész. Véletlenül sem játszotta túl a szerepét. Egyetlen tekintetében, egy-egy mozdulatában több fájdalom, több őszinte érzés van, mint amit elképzelni képes az ember. Szívem vágya azóta is, hogy egyszer színpadon láthassam.

 

Nem ajánlom ezt a filmet senkinek, aki utálja a feketéket, a melegeket, aki túlságosan konzervatív értékeket képvisel, és soha nem tér le a járt útról. Ajánlom viszont mindenkinek, akit érdekelnek az emberi sorsok, aki átérzi, mi az, áldozatul esni a negatív diszkriminációnak, és mindenkinek, akinek van meleg barátja vagy családtagja. Ráadásul filmrajongók számára különleges csemege két nagy öreg, Joanne Woodward és Jason Robards jelenléte, alakítása.

 

Legközelebb Antonio Banderas egy másik filmjével, az Interjú a vámpírral című művel folytatjuk a rovatunkat.