Skillet: Unleashed (CD)

Kellemes meglepetésként ért, hogy az utóbbi években milyen sokan megismerték és megszerették a Skillet zenéjét. Emlékszem, milyen rossz volt mondjuk 10 éve, szinte senki nem ismerte itthon őket, és nekem kellett a szűk baráti körömnek megmutatni, hogy milyen szuper zenét prezentáló banda működik a „nagy víz” túloldalán. A keresztény, kortárs, modern rockzenét játszó csapatnak sikerült kitörni a skatulyájukból, és a „Hero”, valamint a „Monster” című dalaiknak köszönhetően olyan rétegeket is elértek, amelyek addig valamiért komolyan ellenálltak, de ezek után már kénytelenek voltak ők is beadni a derekukat. Azóta a zenekar sikert sikerre halmoz, egyre népszerűbbé válnak Amerikán kívül is, headlinerként lépnek fel fesztiválokon, főzenekarként turnékon, így az új lemezt már komolyabb várakozás előzte meg.

 

Már az albumot felvezető, első kislemezes dalnál („Feel Invincible”) tetten érhető, hogy ezt a lemezt is felügyelte az az úriember, aki többek között a legutóbbi Disturbed, Papa Roach, In This Moment, Hellyeah CD-k producere volt (vagy éppen a Five Finger Death Punch teljes pályafutását meghatározza): Kevin Churko. Ebből már lehet számítani rá, hogy ismét egy agyoneffektezett, számítógép mellett kikevert hangzással lesz dolgunk, ami hozzáállás kérdése, hogy bejön-e az embereknek – nekem nagyon sokat kell hallgatni, hogy megszokjam és elfogadjam. Tehát mechanikus, gépies hangzásvilágra épül a muzsika, rengeteg zajjal, szintetizátorral és effekttel. A verze rendkívül emlékeztet az egyik Take That-daléra (és nem ez az egyetlen eset, amikor ismerős dallamok csendülnek fel), de a refrén rendbe teszi a kétes véleményt.

 

 

Nehezen tudom megemészteni, ha egy zenekar a dalszövegeiben túlzottan használja a „woo-hoo”, „ooh--ohh”, „yeah-yeah” sorokat, mert az némileg az ötlettelenség látszatát kelti, márpedig itt előszeretettel élnek az említett megoldásokkal. Például a „Back From The Dead” furcsa, trendi, zombis szövegét nehéz komolyan venni, és ezen a rendkívül plasztikus, diszkósított hangzás sem sokat segít. Nagyon sokáig átléptettem a hallgatások során, de végülis megadta magát idővel.

 

A „Stars” akár egy kellemes ballada is lehetne, viszont a hangzás a dobgéppel megint fejvakarásra ösztönöz. Jen gyönyörűen énekel benne itt is (akár az egész korongon), de ha szarkasztikus akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy ennek a lemeznek a felvételénél több időt töltött a mikrofon mögött a stúdióban, mint a dobcuccánál… Szerencsére innentől javul az összkép, jön például egyik legjobb dal, a „Rebirthing” és a „Rise” dalok újrahasznosításával létrejött „I Want To Live”. Ez már beszéd! Végre megérkeztek a vonósok, a húzós gitárok, a tökös refrén, minden egyben van – patent dal, klipet neki, hogy minél többen megismerhessék.

 

 

A húzós, keményebb „Undefeated” megint csak a jobb pillanatok közé tartozik, lehet majd rá ugrálni a koncerteken. A gyengébb idegzetűek viszont a következőkben komoly megpróbáltatás elé néznek, ugyanis a „Famous” akár egy David Guetta korongra is felférhetne: sok köze nincs a rockzenéhez, gyakorlatig diszkós popzene (viszont a refrénje még nekem is tetszik). A „Lions” dallamait mintha Kate Perry-től már hallhattuk volna, nem különbözik sokban ez a ballada a „Roar”-tól. Viszont ha ezek kellettek ahhoz, hogy az „Out Of Hell”-t meghallgathassuk, hát legyen, mert a lemez legjobbját sikerült összehozniuk. Úgy röfög a basszusgitár és hasít a dob, mintha Five Finger Death Punch-ot hallgatnánk, végre egy lendületes darab, még több ilyet! Borítékolható a megőrülés rá a koncerteken.

 

Kicsit visszább vesznek az egyik Rihanna dalra hajazó „Burn It Down”-ban, de azért szerencsére rockos marad az irány, sodró refrénnel. A popos líra („Watching For Comets”) nem pályafutásuk legerősebb darabja, de azért kellemes hallgatnivaló. A szintis „Saviours Of The World” akár az első single ikertestvére is lehet, még a Take That-s verze is stimmel, jó lett, ugrálós darab. A záró „The Resistance” kissé kimértebb, de súlyos-húzós darab, bólogatós refrénnel, remek lezárást ad a lemeznek, ráadásul az utolsó bő fél percben effektmentes, normális hangzású szóló rész hallható, amivel aztán pláne megkoronázzák az egészet, és felteszik a pontot arra a bizonyos „i”-re. (Bárcsak az egész lemez így szólna.)

 

Az Unleashednek a Billboard lemezlistáján sikerült felérni a dobogóra, így ez már a harmadik lemezük zsinórban, amellyel a Top5-ben rajtolnak, és az első klip nézettsége is átlépte már a 9 milliót szűk két hónap alatt. Az album tele van remek dalokkal, rengeteg rajta a jó ötlet és sajnos van néhány kevésbé sikerült pillanat, mindez pedig trendi, kicsit diszkósított hangzásba csomagolva, azonban utóbbi dolog ízlés kérdése, viszont maguk a számok nagyon rendben vannak. Főleg koncerteken működhetnek majd, élő hangszereléssel, úgyhogy irány decemberben a budapesti Akvárium – ja nem, az a koncert két hét alatt teltházas lett...

 

Az együttes tagjai:

John Cooper – ének, basszusgitár

Korey Cooper – ritmusgitár, billentyűk, vokál

Jen Ledger – dob, ének, vokál

Seth Morrison – gitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

01. Feel Invincible

02. Back From the Dead

03. Stars

04. Want to Live

05. Undefeated

06. Famous

07. Lions

08. Out of Hell

09. Burn it Down

10. Watching for Comets

11. Saviors of the World

12. The Resistance

 

Diszkográfia:

Skillet (1996)

Hey You, I Love Your Soul (1998)

Invincible (2000)

Ardent Worship (2000)

Alien Youth (2001)

Collide (2003)

Comatose (2006)

Awake (2009)

Rise (2013)

Unleashed (2016)