Beleolvasó - Maria T. Lennon: Egy középső gyerek vallomásai

Fülszöveg:

Emberek, amit most a piszkos kis kezetekben fogtok, az nem más, mint egy kiáltvány, egy hosszú vallomás, amely direkt az olyanoknak íródott, akik félreértik a középső gyerekeket és nem hagyják őket kibontakozni. Igen, amikor valaki egy buzgómócsing, szuperszőrös nővér és egy ellenállhatatlanul cuki és imádnivaló kisöccs közé születik, akkor nem sok esélye
van bevágódni, ugye? Sosem úgy gondoltam magamra, mint középső gyerekre. Tehetséges számítógépes hecker? Pipa. Divatdiktátor? Pláne pipa. Az osztály legügyesebb kavarógépe? Triplapipa! De aztán valami történt. Kicsit zűrösek lettek a dolgok. Csináltam valamit, amit nem kellett volna. Valami elég rosszat. Olyat, amiért kirúgják az embert a suliból, aztán pedig még dilidokihoz is elküldik. Először azt gondoltam, hogy Dr. Scales csak egy megfáradt idős ember, akinek sok komoly gondot okoz a hajkorpa. De tudjátok, mi történt? Nyár végére egy vadiúj csaj lett belőlem. Az utolsó beszélgetésünk alkalmával, egy nappal azelőtt, hogy elkezdhettem volna a sulit az új helyen, adott egy feladatot: keressem meg azt a lányt, akit a suliban a legtöbben bántanak, akinek a legkevesebb barátja van, akin mindenki röhög és olyan
magányos, mint senki más. És aztán legyek a barátja. Csak lestem: ezt most tényleg komolyan
gondolja?!

 

Részlet a regényből:

Egy élőhalott lány

 

Reggel kilenc. Ugyan melyik tizenkét éves tölti azzal a nyári szünet legeslegutolsó napját, hogy olvas a szobájában?

Majd én megmondom: Charlie C. Cooper.

Hát ja, ezen a nyáron asszem több időt töltöttem a szobámban, mint egy rab a cellájában.

Amikor az óra mutatója pontban kilencet mutat, kiugrom az ágyból. Óvatosan lenyomom az ajtókilincset, és halkan kiteszem a szobából az egyik lábam, csak hogy lássam, menynyire vagyok nagy bajban.

De anyának olyan a hallása, mint egy párducnak – méghozzá egy nagyon gonosz, öreg párducnak. Még pislogni sincs időm, ő máris kiszúrta, hogy nyílik az ajtó.

– Nyomás vissza!

Úgy mondta, mintha itt lenne, pedig odalenn van, az alsó szinten! Na, most már mindenki érti, miről beszélek?!

– De anya – beletúrok a hajamba, és kínomban tépkedni kezdem. – Lécci-lécci, ez a nyár utolsó napja.

– Olvasd azt a könyvet! – vágta rá gondolkodás nélkül. Ugye mondtam, hogy gonosz? Legszívesebben meghaltam volna.

Annyira igazságtalan volt az életem.

Mondjátok meg, szerintetek mennyi ideig kell bűnhődnie egy gyereknek olyan dolog miatt, amit hónapokkal ezelőtt követett el?

– Csukd be azt az ajtót, Charlie – kiabálta fel anya a lépcső aljáról.

Jaj, és akkor megéreztem a sütőtökös kenyér illatát, amiből nem fog maradni semmi, de semmi, mire kiszabadulok innen.

– Ez gyerekkínzás! – kiáltottam.

– Charlie C. Cooper!

Olyan gyorsan csaptam be az ajtót, ahogy csak bírtam, hogy elkerüljem anya Birkenstock papucsának vészjósló dübörgését. Ha már az elzárást érdemlő bűntettekről beszélünk: anyunak annyi Birkenstock papucsa volt, hogy már attól frászt kapok, ha csak benézek a gardróbjába és meglátom őket. Most komolyan: mi baja van a Manolókkal és a Louboutinekkel?

– Már csak három óra van hátra, Charlie – apa hangja boldognak tűnt. Fel tudjátok ezt fogni? Talán azért, mert már belekóstolt abba a kenyérbe, aminek én csak az illatát érezhettem, és amiből, úgy tűnt, sosem ehetek.

Éreztem, hogy itt, ebben a szobában fogok meghalni, mint azok a ronda, szőrös, öreg gleccsermászók, akiknek jégcsapok lógnak a szakállukról és összenőtt a szemöldökük, csak engem azok a bűzlő könyvek temetnek majd maguk alá, amiket anya erőszakos intézkedése miatt reggel nyolctól délig kell olvasnom, a nyári szünetem minden egyes napján. Bizony, miközben az öcsém, Felix és nyomorult lelkiállapotú nővérem, Penelope (akinek olyan hosszú a hónaljszőre, hogy be lehetne fonni), a hollywoodi dombokon terpeszkedő vadi új kecónkban, a Houdini-birtokon szórakoznak, én a szobámba vagyok zárva és olvasnom kell. És tudjátok, mi a legjobb? Az, hogy igazából nekem köszönheti a családom, hogy itt vagyunk. Igen, nekem. Azért kellett ideköltöznünk, mert csináltam valamit. Na jó, az igazság az, hogy valami elég rossz dolgot tettem. Pontosabban nagyon, nagyon rossz dolgot. Annyira rosszat, ami miatt felfüggesztés jár. Annyira rosszat, ami miatt más városba szoktak költözni. Annyira rosszat, amiért az a büntetés jár, hogy egész nyáron olvasnia kell az embernek. De, és ezt szeretném, ha mindenki kristálytisztán értené, én ebben az egész szituációban az áldozat voltam. És ha most nem hisztek nekem, akkor majd fogtok: miután végigolvastátok a vallomásaimat.

Én voltam az, akit félrevezettek. Én vagyok az, akit dobtak, akit leráztak, és gyakorlatilag magamra hagytak meghalni, amikor az az új csaj, Ashley Stronza átjött a sulimba London sznob, felvágós negyedéből, a kényes akcentusával és a Topshopból összeválogatott ruhatárával, és lenyúlta a legeslegjobb barátomat, Roxyt.

Nem tehettem mást: meg kellett szabadulnom Ashley-től. Vissza kellett küldenem Angliába. Csak ennyit akartam. Olvastam valami gyerekről, aki viccből hashajtót tett a menzakajába egy Des Moines-i suliban, és kirúgták érte. Tök poén, nem? És totál ártalmatlan is. Ráadásul Miamiban voltunk, ahol az emberek általában nagy összegeket fizetnek azért, hogy naponta ilyesmit csináljanak velük.

Mielőtt elhamarkodott ítéletet hoznátok velem kapcsolatban, hadd ismételjem meg még egyszer:

1. Nem az én ötletem volt.

2. A méregtelenítés egészséges.

3. Biohashajtókat használtam.

4. Malibuban laktunk.

Egyébként több hónap elhivatott és kemény munkát igényelt, hogy összegyűjtsem azt a rengeteg hashajtót különböző felnőttek fürdőszobáiból. Elhihetitek: nagyon beteg elfoglaltság volt.

Na, aztán össze kellett zúznom a cuccot, és bele kellett töltenem Ashley irtó béna brit zászlós vizeskulacsába. Meg kellett várnom, hogy az összes óvodás végezzen a kajával, ami eléggé idegtépő volt. Csak hogy értsétek, ők 11:30-tól ettek, és nem akartam, hogy egy csomó ovis hasfájása az én lelkemen száradjon. Amikor aztán végre tiszta lett a levegő, beosontam az ebédlőbe, és teleszórtam a kaja tetejét. Aztán otthagytam a kulacsot egy jól észrevehető helyen, majd visszatértem a szabadba, hogy egy szebb, Ashley-mentes világról álmodozzak. De a világ ismét összeesküdött ellenem.

Képzeljétek, kiderült, hogy az ovisoknak valami előadásuk volt, amiről nem tudtam, így az ebédidejük eltolódott, ami azt jelentette, hogy a többiekkel együtt ettek. Amikor megérkeztek az ebédlőbe, idétlen tanyasi állatokká maszkírozott arccal, zabálásra készen, hát kis híján szívrohamot kaptam. Ne értsetek félre, nem azért, mert olyan jó szívem van, vagy ilyesmi. Csak hát nem volt okom arra, hogy velük is kitoljak.

Próbáltam megállítani őket, kiabáltam, ordítottam, de nem figyeltek, ugyanolyan kis idióták voltak, mint mindig. Szépen telepakolták a tányérjaikat, aztán befalták az összes hashajtót. Nem bírtam odanézni, és nem akartam abba se belegondolni, vajon mit csinálhat a hasukban épp a hashajtó. Aztán megjöttek a többiek is, az összes gyerek a suliból, és akkor már tényleg nem volt mit tenni. Úgyhogy bevallottam mindent, és aztán meg is fizettem a bűneimért.

Hát, mit mondjak, nem volt egy kellemes élmény. Kijöttek a zsaruk. Kirúgtak a suliból, és egész nyáron dilidokihoz kellett járnom. De a sok gáz dolog közepette történt egy menő dolog is, az apám új munkát szerzett: azzal bízták meg, hogy újítsa fel a csodálatos Houdini-kastélyt, ami minden idők legnagyobb bűvészének, Harry Houdininek volt az otthona.

Odasétáltam az ablakhoz és kinyitottam.

– Megdöglök, ha még egy sort el kell olvasnom. Inkább öljetek meg, lécci!

– Az olvasásba nem lehet belehalni, Charlie – hallottam anya hangját lentről, a konyhából.

– Ó, dehogynem. Nem hallottál arról a betegségről, amikor a megerőltetett szemmozgástól, más néven olvasástól felrobbannak az agyi szinapszisok?

– Nyomás vissza olvasni! Most azonnal.

Valahogy nem tűnt túl idegesnek, úgyhogy még hozzátettem néhány orvostudományi adatot.

– Pedig igaz. A vér a szembe áramlik, míg végül olyan nem lesz, mint két hatalmas akvárium, amiben körbe-körbe úsznak a pupillák. Esküszöm, a tévében is mutatták.

– Már csak pár órád van hátra – ismételte gonosz anyám.

– És arról sem hallottatok, hogy az embernek felrobbanhat a feje az életveszélyes szemnyomástól, ami attól következik be, hogy bámulja a sorokat, a szavakat, azt a sok rémes szót? – Már a gondolattól is rosszul lettem. – Már kezdenek összemosódni előttem, anya.

– És miután végeztél az olvasással, szeretném, ha elmondanád, hogy mik a terveid.

– A terveim? – Te jó ég! Mi vagyok én, egy ötvenéves nyanya? Amúgy is, ki szokott tervezgetni? Miért tennénk, amikor úgyis minden változik?

A csap felé fordult, és nekiállt mosogatni az edényeket. Hallottam, hogy a háttérben az az elkényeztetett, mázlista gyerek, Felix rajzfilmet néz.

– A terveid, tudod, hogy hogyan szeretnél a család hasznos tagja lenni, Charlie – harsogta lentről. – De most már elég a szövegelésből, oké?

Visszazuhantam az ágyba, és a könyvekre néztem, amelyeket eddigre már kivégeztem. Ott sorakoztak egy nagy kupacban mellettem:

1. Szeresd felebarátodat mint tenmagadat. Mi ez a hülye nyelvezet? TENMAGADAT? Most komolyan? Te jó ég. Ezt még akkor írták, amikor az idősebb nővérek rabszolgának használták a fiatalabb testvéreiket. Az emberek akkoriban szurkot kentek a sebeikre és eret vágtak azon, aki szipogott a takonytól. Nagyon nem jött be ez a könyv, hogy finoman fogalmazzak.

2. Düh: ez csak természetes. Több mint természetes! Nélkülözhetetlen, mint az oxigén. Mi lenne belőlem düh nélkül?

3. Szeresd a benned élő középső gyereket. A dilidokim írta személyesen, és biztos vagyok benne, hogy ezzel a könyvvel ki lehetne irtani a bolygót, mert a legtöbb ember szívesebben ölné meg magát, mint hogy még egy oldalt elolvasson belőle. És én is a többséghez tartozom.

4. Hogyan táplálja a dühöt a cukor? Az én konklúzióm, miután két teljes hetet töltöttem agyzsibbasztó körülmények között: köszönöm, istenem, hogy kapott normális tápanyagot is a dühöm!

5. Segítség: a te családodban is él középső gyerek? Ez volt a legutolsó könyv, amit büntetésképpen kaptam. Rögtön félretettem, azon egyszerű oknál fogva, hogy megrémített az ötszáz oldalnyi vastagsága. Bele se néztem, egészen addig, míg egy délelőtt erőszakkal rá nem kényszerítettek.

Undorodva fogtam kézbe, rémülten csaptam fel valahol a közepén, na és aztán mit láttam? Képeket! Átpörgettem a lapokat, és ámulattal nézegettem a képeket erről a gonosz és nagyon furcsa tekintetű kis csajról, akiről szólt. Amikor közelebbről is megvizsgáltam, feltűnt, hogy éles késsel a kezében mászkál, amelyet mindig a háta mögé rejt. Váó, ez egy vagány kölyök, könyveltem el. Kicsit hasonlított arra a furcsa lányra Az árvából, akinek ijesztő fekete fogai voltak.

Úgyhogy megigazítottam a párnámat, és még mielőtt azt mondhatta volna bárki, hogy „Charlie Cooper még Steve Jobsnál is menőbb ember lesz”, már el is olvastam tíz oldalt. Nem hiszem, hogy valaha képes lettem volna öt oldalnál többet olvasni anélkül, hogy a fejembe nyilallt volna a fájás. De ez, ez olyan volt, mintha naplót olvasnék. A saját naplómat. Ez a lány a cuki kis szőke copfjával, én voltam.

A Középső Gyereknek, vagyis Nekem, a Késes Lánynak általában van egy idősebb nővére, aki „jobb” nála, méghozzá általában mindenben – leszámítva az evést. És ez tényleg minden esetben érvényes. Penelope és Felix valamilyen oknál fogva nem szeretnek enni. Ez milyen furcsa már? Ez csak szerintem annak a jele, hogy nem is emberi lények?

Elővettem a fekete olvasószemüvegemet (egy kicsit kiállnak a lencséi, de nem számít), amit a Cápa 3D filmhez kaptam a moziban, még a szobafogság előtti időkben, és aztán elkezdtem nagyon furcsán érezni magam. Ilyen még soha nem fordult elő velem: valahogy tetszett a könyv. Amióta elkezdődött az olvasásbüntetésem, és amióta anyukám arra kényszerített, hogy arról olvassak, miért kattannak be a középső gyerekek, most fordult elő először, hogy úgy éreztem, mintha egyenesen hozzám beszélne egy könyv. Miközben olvastam, egyre kevésbé éreztem magam csodabogárnak, mert tudjátok, ha az embernek van egy nővére, aki mindenben jó, de az ember meg mondjuk, nos, semmiben sem, akkor mindig úgy kell tenni, mintha mindez nem lenne zavaró. Én mindig nagyon jól tudtam tettetni, hogy nem zavar a dolog, de hadd áruljak el nektek egy kis titkot: zavart. Méghozzá nagyon.

Délben a parancsnok (más néven: anyám) feljött és kiengedett ebédelni. Lerohantam a lépcsőn, és útközben megcsókoltam az összes véres, elátkozott hologramportrét, amelyek a falon lógtak. Mostanra úgy gondoltam rájuk, mint a legközelebbi barátaimra, mivel, tudjátok, nem voltak más barátaim.

Ott volt például Josie, aki nagyon csinosnak tűnt, ha az ember bal irányból közelített hozzá, de hú, ha jobb felől nézett rá valaki, akkor láthatta, hogy le van fejezve, és csöpög a vére. Frank, a férje úgy nézett ki a szűk, fehér galléros ingjében, mint egy unalmas bankár, de ha jobb felől elcsípi az ember a hologramját, akkor bingó! Az agya úgy loccsan ki, mint egy vödör víz! Óriási puszit kapott tőlem.

– Szép jó napot mindenkinek! – köszöntöttem ünnepélyesen Penelopét (aki olvasott) és Felixet (aki a micsodájával játszott), miután leértem a lépcsőn, aztán a grillezett sajtra és a paradicsomlevesre vetettem magam, amit anya készített.

– Hú, ez finom volt!

Felpattantam a székről és körbenéztem.

– Hé, és hol van apa? – Volt néhány nagyon fontos dolog, amit szerettem volna felfedezni. Ez volt a nyár utolsó napja, és apával még mindig nem kezdtük el keresni Houdini titkos alagútját, amire 1936 óta nem találtak rá az emberek.

A legenda szerint kincset rejt, és olyan irdatlan vagyonokat jelentő titkokat, amelyeket mi el sem tudunk képzelni. Fel kell fedeznem őket!

Anya berakta a tányéromat a mosogatóba, felkapta a táskáját és hozzám fordult:

– Akkor mehetünk?

– Hová? – néztem rá csodálkozva. Magam előtt láttam, ahogy új cuccokat vásárolunk az évkezdéshez, talán beugrunk egy dupla sajtburgerért a Johnny Rockets hamburgerezőbe és megnézünk egy filmet a Grove moziban. Az alagút várhat. Felhúztam a cipzárt a szuperfényes, fekete bőrcsizmámon, és oda kiál tott am Pennek és Felixnek, akik, tőlem eltérően, egész nyáron bámulhatták a tévét: – Gyertek már srácok, indulunk! Anya megrázta a fejét.

– Csak te jössz, Charlie.

Na ácsi. Vörös jelzés. Megálltam. Az sosem jelent jót, ha kivételeznek velem, higgyétek el. – Csak én?

Anya felkapta a kulcscsomóját.

– Csak te, Charlie.

Ó, a francba. Megragadta a karomat, és kiléptünk a rémes napsütésbe. Ja, mondtam már, hogy utálom a napsütést?