Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 36.
Írta: Galgóczi Tamás | 2016. 08. 28.
A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.
BaBa ZuLa: Do Not Obey (CD)
Emlékeim szerint török együttes még nem szerepelt a sorozatban, így érthető módon kíváncsisággal vegyes izgalommal vártam, vajon milyen muzsika csendül fel a lejátszómban. Lelki szemeim előtt két véglet lebegett: egy hastáncosnővel terhelt globalizált popszerűség, illetve az a fajta kelet-nyugat egymásra hatás, amiről évekkel ezelőtt Varga Bálint írt a Concerto Köln / Sarband közös lemeze kapcsán. Mindezeken felül persze ott volt a kikerülhetetlen „pszichedelia” szó, amely majd minden velük kapcsolatos cikkben előkerült – vagyis fogalmam sem volt, mire számíthatok.
Miután pár alkalommal végighallgattam a Do Not Obey albumot, a rajta lévő zenét röviden a különleges szóval tudom röviden leírni. Véleményem szerint a politikai környezet miatt manapság kevesen vállalkoznak arra, hogy Törökországban ilyen, a kelet-nyugat hatásait ötvöző zenével bíbelődjenek. Helyhiány miatt csak pár elemet sorolok fel az alkotórészek közül: nyugatról érkezett a rock, aztán ott van a saz, ez a hosszúnyakú lantok családjába tartozó hangszer, aminek a hangja kicsit emlékeztet a buzukira, de igazából egészen más. Érdekességként említem, hogy a saz sosem került be a hivatalos török udvari zenébe, inkább az ud (arab lant) vagy a kanun volt használatban – ennek köszönhetően a saz megmaradt az egyszerű emberek hangszerének. Mindezeken felül van még benne népzene, blues, pszichedelia, meg érzésem szerint egy kis afrikai beütés, s nem utolsó sorban jókora avantgard feeling.
A klipes „Sinek Koca” kihagyhatatlan, ezért ha mást nem is, ezt a videót mindenképpen érdemes megnézni, lévén igazi alter gyöngyszem. Kezdve az animációval, folytatva az olyan érdekes effektekkel, mint a légyzümmögés vagy az ajtócsengő, befejezve a zenével. Vallásos énekfoszlányszerűséggel indít, majd belép a saz, aztán egy énekes-kórus feleselés közepébe csöppenünk, miközben az egész alá olyan ritmust „pakolnak”, ami egyrészt egzotikusan keleti, másrészt folyton változik, mintha a zenészek megfogadták volna, hogy amennyire lehet, szakítanak a hagyományos dalszerkezettel. Ennek eredményeként ez a tétel inkább színpadi darabra emlékezet, mintsem szabvány rockdalra. Az albumon egyébként érezhető Murat Ertel zenekaralapító két meghatározó gyerekkori élményének visszhangja (az egyik az anatóliai népzene, a másik pedig az anatóliai rock).
Kinek ajánlom: az alternatív és a török népzene, illetve az egzotikus rock kedvelőinek.
2016-ban megjelent lemez (Milan Music).
Bővebben az együttes Facebook oldalán: https://www.facebook.com/babazulaofficial
Stefano Saletti & Banda Ikona: Soundcity (CD)
Általában gond nélkül megérkeznek hozzám a kiadók által küldött lemezek – a kivételt a Soundcity jelenti, mivel többszöri levélváltás és postázás ellenére sem jutott el a postaládámig, így kivételesen a Spotify segítségével történt az ismerkedés. Mondanom sem kell, az előzmények miatt, ha lehet, még kíváncsibban vártam Stefano Saletti és a Banda Ikona negyedik közös munkáját.
Gyakorlatilag egy koncept albumról van szó, amely keretén belül a zenészek a Mediterráneum határvárosait idézik meg, a szövegek pedig az itt élők hétköznapjaival, gondjaival foglalkoznak. Szerelem, tenger, migráció, politika, halál – mindezt arab, török, francia, makedón, spanyol, szuhaéli, valamint a térség egyik keverék nyelvén, a Sabiron halljuk, Barbara Eramo énekesnő előadásában. Rajta kívül egy sereg közreműködőt (énekest és muzsikust egyaránt) hívott meg a stúdióba Stefano Saletti, aki, ha jól számolom, legalább nyolc hangszeren játszik – de a sokoldalúságra szükség is volt, hiszen minden szerzemény más stílusban fogant, eltérő hangulatokat közvetít.
Hasonlóan a nyelvekhez, a muzsika is számtalan forrásból táplálkozik. Saletti egyrészt az évek alatt a különböző helyszíneken készített felvételekről válogatott össze zörejeket, városhangokat, amiket aztán kiegészített az adott városra jellemző zenékkel és természetesen helyi hangszerekkel. Mivel az album kerek egészet alkot, ezúttal nem látom értelmét bármely szerzemény kiemelésének. Ezt egyben érdemes meghallgatni, s miközben az ember élvezi a sokrétű zenét, ha van hozzá kedve, elgondolkodhat azon, mennyire ért egyet azzal, amerre a világ jelen pillanatban halad.
Kinek ajánlom: a politikus szövegek, kiegészítve a Földközi-tenger medencéjének zenéjével, igazi „multikulti” élményt jelentenek, ezért az erre nyitottaknak ajánlom.
2016-ban megjelent album (Finisterre)
Az együttes web oldala: http://www.stefanosaletti.it/
Malawi Mouse Boys: Forever Is 4 You (CD)
Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy pár zenélni szerető ember, pénz nélkül, a lakóhelyén talált „alkatrészekből” készítsen gitárt magának (lásd klip a cikk végén)? Mekkora szerencse kell ahhoz, hogy az így létrejövő zenekar egy nemzetközi producer (Ian Brennan) látóterébe kerüljön, aki felkarolja őket, és lemezfelvételhez juttatja őket? Mindez nem tündérmese, nem kereskedelmi tévés tehetségkutató produktuma, hanem „csak” egy afrikai történet.
A zenéjük van annyira jellegzetes, hogy az első szám után mindenki Afrikára gondoljon, viszont ez a négy muzsikus egészen másként képzeli el a dalszerzést, mint ahogyan azt mondjuk megszoktunk a nyugati partiaktól, vagy a sivataglakóktól, a munkadalokról nem is beszélve. Nincs végtelenségig húzható ritmusorgia, nem uralkodik a dallam, csak a gyökerekig lecsupaszított ének és hangszerelés (taps és házikészítésű gitár, ez utóbbi hangja az ukulelére hasonlít, de nem az), ami nem válik unalmassá, köszönhetően a többnyire rövid szerzeményeknek. Ráadásul van pár érdekes rövidke (percet el nem érő tétel), amelyek csak érdekes hangeffektként, meglepő betétként funkcionálnak, mintsem hagyományosan értelmezhető nótaként – bár az is lehet, hogy ezekben az együttes kísérletezik, és a továbblépési lehetőségeket keresik.
Általában egyfajta soul/gospel keverékként, őszinte, belülről fakadó muzsikaként hat rám amit csinálnak, elég csak az „Umasiye Wanga (My Loneliness)” című számra utalnom, amelynek végén Joseph Nekwankwa elsírja magát, amikor a gyerekkorában meghalt édesanyjáról énekel. Azt nem tudom, mennyire belemagyarázás, de helyenként úgy érzem, az utóbbi évek nemzetközi fellépései visszahatottak a zenéjükre: például mintha az amerikai dél érződne egyes szerzeményekben. Ettől függetlenül a Forever Is 4 You szerény, a zenélés örömét árasztó album, mindenféle mesterkéltségtől mentes énekkel. Egyszerre üdítő és örömteli, spirituális és földhözragadt.
Kinek ajánlom: semmire sem hasonlító afrikai zene, főként az énekre koncentrálva. Egyszerű, tiszta.
2016-ban megjelent album (Omnivore Recordings)
Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/MalawiMouseBoys