Alma Katsu: A szakadék

Megérkezett Alma Katsu Halhatatlan-trilógiájának harmadik, befejező része. A szakadék több tekintetben is elüt a sorozat első két kötetétől: jóval vékonyabb, és a témája is némileg elszakad az első két könyv erotikusan túlfűtött történetétől (és a kemény kötés is puhára cserélődött, de ez a történet szempontjából igazán mellékes). A borító az első két részhez hasonlóan itt is gyönyörű, és mintha a fordítás minősége is javult volna egy kicsit. Történet szempontjából a konkrét történések kissé háttérbe szorulnak, nagyobb teret kapnak a gondolatok és elmélkedések.

Az első két részhez képest valójában szinte semmi nem történik: nincsen kontinenseken átívelő macska-egér játék, szenvedélyből és árulásból is kevesebbet kap az olvasó. Nemcsak azért, mert rövidebb a könyv, hanem mert a mérleg ezúttal egyértelműen a visszaemlékezések és elmélkedések oldalára billen – további részletek derülnek ugyanis ki Adair korábbi életéről, a második részben bedobott Alvilágról, miközben az olvasó elmélyedhet Lanore és az új Adair gondolatai között.

A Halhatatlan központi témája a szerelem és halhatatlanság volt: az írónő elgondolkodtató módon, több szemszögből is vizsgálta, hogyan függ össze egymással a két kérdés. A Megtorlás túllépett a halhatatlanság témakörén, és a szerelem/szenvedély mellett az árulás került előtérbe. A három rész közül ez volt a legmozgalmasabb, a szereplők lelki vívódásain kívül meglehetősen lendületes volt a cselekmény is. A szakadék története már sokkal kevésbé támaszkodik a szerelem/szenvedély kettősre, sokkal inkább arra koncentrál, hogy mi történik velünk a halál után. Persze az alap még mindig Lanore és Adair kapcsolata, de azért kapott némi vérfrissítést a sztori (ami rá is fért, valljuk be).

A szakadék nemcsak hosszúságában és témájában, hanem hangulatában is némileg eltér a sorozat első két részétől. Izgalmakban nincs hiány, hiszen Lanore leszáll az alvilágba, ahol egészen különleges időutazáson vehet részt, saját életének egyes állomásait felkeresve. Viszont – elsősorban a sok visszaemlékezésnek, magyarázatnak és töprengésnek köszönhetően – a cselekmény lendülete korántsem olyan sodró, mint mondjuk a második részé, sokkal lassabban csordogálnak az események. Ez egyfelől azt jelenti, hogy ebbe a könyvbe kevesebb feszültség jutott: nem kell folyamatosan azon izgulni, hogy ki mikor kit és hogyan fog elárulni, másfelől viszont az olvasó sokkal bensőségesebb kapcsolatba kerülhet a szereplőkkel. Úgyhogy aki szerette az első két részt, érdemes ezt is elolvasnia, csak készüljön fel előre a hangulatbeli váltásra!