Főkép

A Széchenyi-kert egy kellemes és nívós hely a Széchenyi fürdő oldalában. Nem egy tipikus rock koncerthelyszín, de Vörös István és csapata nem először lépett fel ott, a hangulat pedig az első hangoktól forró volt.

 

István régi motoros, a magyar rock egyik nagy túlélője, aki hosszú évtizedek óta zenél már. Anno a Prognózis énekes-gitáros-frontembereként szerzett nevet magának, de szólóalbumai sem kevésbé gyöngyszemei a honi rocktörténelemnek. Olyasfajta zenét játszik, olyan szövegekkel, amit/amiket bárki élő ember megérthet, amikkel könnyű azonosulni, mert a legtöbb arról szól, amit mindannyian megélünk szerelemről, az élet különféle kalandjairól, arról, hogy milyen is ebben az országban élni.

 

A hatalmas dalkatalógusból ez alkalommal főleg a szórakoztató darabok kerültek elő. Nekem őszintén szólva hiányzott is még néhány komolyabb hangvételű dal, de megértem, hogy egy kellemes nyárestéhez, amilyen ez volt, ezek a dalok illettek. A közönségben gyerekektől nyugdíjasokig mindenféle emberek voltak, és mind mosolygós arccal énekelt együtt Pistivel.

 

Jutott eszembe koncert közben, hogy például a „Neked valaki kell” című dal simán világsláger lenne, ha mondjuk Bryan Adams vagy Bruce Springsteen énekelné. Nem tudom, István hogy éli ezt meg, hogy magyar zenészként nem is álmodhat az említettekéhez fogható sikerekről, de én, mint régi rajongó, örülök neki, hogy akármikor elmehetek a koncertjeire, ahol van lehetőség arra, hogy tényleg testközelből láthassam a zenészeket. Hogy néha össze lehet velük pacsizni, hogy nincs olyan óriási, elembertelenítő távolság zenész és közönség között. Hogy megtörténhet olyan, hogy egy dalt (konkrétan a csodaszép „Varázsos éjen át”-ot) valakinek küld, akinek épp kerek évfordulója van. Elég rég vagyok már a rock színtéren, hogy tudjam, a legtöbb külföldi zenész, hiába hallgatják a zenéjét sok ezrek vagy milliók, jobbára ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, és gyakorlatilag nem tesz többet vagy mást, mint a magyar zenészek, akik itthon küzdenek alkalmasint maroknyi közönség kegyeiért. És épp ezért valahogy még jobban tisztelem a magyar muzsikusokat, akik mégis kiteszik szívüket-lelküket – akár, ahogy Pisti egyik örök slágere mondja: „Minden viharon át”.

Ennek a dalnak kapcsán mondta el István, hogy hosszú évek küzdelme után sikerült elindítaniuk az első olyan, földi sugárzású és elég nagy lefedettségű rádiót, amely csak rockzenét játszik, és annak 81%-a magyar. A Radio Rock 95.8FM sokunk régi nagy álmát valósította meg, és annyira jó, hogy vannak ilyen emberek, akik soha nem adják fel, akik nem ragadnak le ott, hogy folyton keseregjenek, hogy milyen rossz a magyar helyzet, hanem tesznek, küzdenek azért, hogy jobb legyen. Hogy a zene eljusson mindenkihez, akinek tetszhet. És ezer éve azt mondom, hogy Pisti zenéjét, ha hallaná, biztos, hogy szinte mindenki szeretné.

 

Számomra a koncert fénypontjai, a fent említettek mellett két Prognózis örökzöld volt, a vadóc „Tele van a város szerelemmel” és a rockhimnusz „Hajsza közben” – valamint egy nagy meglepetés, szintén a Prognózistól: a „Nyúldomb blues”. De nemcsak ez a végére önfeledt dzsemmelésbe hajló, jó fajta blues nóta került elő a ritkábban játszott, réges-régi számok közül, de például a nosztalgikus „Bulgária” is, ami amennyire mosolyogtató szövegű, annyira aktuális mind a mai napig, még akkor is, ha manapság ez az ország nem tartozik a magyarok közt leginkább felkapott nyaralóhelyek közé.

 

Egy szó, mint száz, jó buli volt egy szép nyári estén.

 

Fotó: Uzseka Norbert