Főkép

A kecskeméti szervezők, élükön Dr. Ittzés Tamással, egy régóta dédelgetett, hatalmas álmot váltottak valóra az idei év nyarán – ugyanis augusztus 4-7. között Európa legnagyobb, szabadtéri, tradicionális jazz fesztiválját sikerült megszervezniük.

 

Mivel egy új fesztiválról van szó, így elsőként a helyszínről és a körülményekről ejtenék néhány szót. A fesztivál a városközponttól viszonylag távol eső Domb Beach-en került lebonyolításra: ez egy főként a vízi sportok szerelmeseinek kialakított, nagy területen fekvő, nagyon kulturált szabadidőközpont. Öt színpadot építettek a területre, amik a nagyszínpad kivételével zárt térben, sátrakban helyezkedtek el. Azoknak sem jelentett gondot a koncertekre történő kijutás, akiknek a belvárosban volt a szállásuk, és nem autóval érkeztek Kecskemétre, ugyanis a szervezők óránként induló, a nagyobb szállodákat érintő buszkörjárattal „gyűjtötték össze” a fesztiválra igyekvőket. A fellépők többsége is ezekben a szállodákban lakott, így gyakran összetalálkoztam én is velük ezeken a célbuszokon – különleges érzés ilyen közelről találkozni a koncertre készülő művészekkel, szinte vibrál körülöttük a levegő.

 

A szervezők törekvése az volt, hogy minél szélesebb kört szólítsanak meg a fesztivállal, ennek érdekében a koncertek mellett számos más szórakozási lehetőséget is kínáltak a rendezvényre ellátóknak. A legkisebbeknek nagyterületű játszóparkot alakítottak ki, ráadásul nem is abban a „bazári minőségben”, amilyenben a tömegrendezvények többségén lenni szokott. Itt valóban kreatív játékokkal múlathatták az idő a legkisebbek (és a nagyobbak is). A fesztivál során minden nap volt alkalom a tánctanulásra is – úgyhogy aki itt szerette volna elsajátítani például a szving alapjait, az megtehette. Sőt szombaton futóversenyt is szerveztek, amelyen 200 fő körül volt a nevezők száma, és akkor még arról nem is szóltam, hogy a helyszín jellegéből fakadóan strandolásra is volt lehetőség, ha éppen valakinek ahhoz adódott kedve. Úgy gondolom, a kiegészítő programok eredményesen hozzájárultak ahhoz, hogy ez a rendezvény igazi családi fesztivállá vált.

 

A fesztivál programja igen sűrű volt, de ebben nincs semmi meglepő, hiszen a négy nap során, öt színpadon több mint százötven muzsikus szórakoztatta a közönséget. A programok délelőtt 11 óra körül kezdődtek, és hajnali kettőig nem volt megállás. A zenei fesztiválokon gyakorta azzal a helyzettel találja magát szemben az ember, hogy vannak olyan koncertek, amelyek időben ütik egymást. Ilyenkor nem igazán létezik jó megoldás, mert vagy a kicsit ebből is és kicsit a másikból is verziót választjuk, vagy az egyik műsorról teljesen lemondunk. A szervezők ezt a gordiuszi csomót úgy vágták át, hogy a muzsikusok többsége a fesztivál során több alkalommal is fellépett. A zenekarok között elég nagy volt az „emberáramlás”, ebből fakadóan volt olyan muzsikus, aki a négy nap alatt 4-5 együttesben is megfordult. Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy egy-egy zenekar többszörös fellépése korán sem jelentette a műsor ismétlését is.

 

Bármennyire is igyekeztem ügyesen legózni a programterv összeállításával, összességében „csak” 7-8 koncertre sikerült eljutnom (ráadásul a zárónapon egyéb okok miatt nem is voltam jelen), így ezekről tudok csak érdemben nyilatkozni. A fesztivált a házigazdák zenekara, a Bohém Ragtime Jazz Band nyitotta, a közel másfél órás nagyszínpadi koncertjével. A hazai zenekar tagjai a Kecskeméti Táncegyüttessel megerősítve léptek a színpadra, így nemcsak hallgatnivaló, hanem látnivaló is akadt bőven. Aki ismeri a „Bohémokat”, az tudhatja, hogy mindig humorral gazdagon átszőtt műsort várhat tőlük – ez most sem történt másként. Produkciójukkal az egész fesztivál alaphangulatát megadták.

 

Nagyon kedvelem az úgynevezett „jam session” jellegű koncerteket. Nagy örömömre mind a négy nap ilyen „össznépi” műsorral zárult, ugyanis az este 11 óra körül kezdődő műsorban döntően az adott nap során fellépett muzsikusokból szerveződött csapat állt a színpadra. Azért szeretem az ilyen jellegű koncerteket, mert ilyenkor a zenészek már lepakolják a kötelező műsor terhét, és abszolút felszabadultan játszanak. Pénteken hajnalban még úgy gondoltam, hogy azt a jammelést, amit csütörtök estétől péntek kora hajnalig a Festival All Stars névre hallgató zenekar produkált, azt nem lehet felülírni. De, lehetett, méghozzá ezt péntek este a szlovák Funny Fellows, szombaton pedig a svájci gitáros, Marco Marchi által vezetett csapat tudta megvalósítani. A döntően a tradicionális bluesból táplálkozó Marchi-t két évvel ezelőtt kedveltem meg, szintén itt, Kecskeméten a Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválon, így a mostani fellépését is nagy izgalommal vártam. Igazi extra műsort láthattunk-hallhattunk tőle (tőlük), mégpedig azért, mert koncertjét követő szűk egyórányi szünet után már a jam session aktív szereplője volt. A jammelés során szinte ott folytatták, ahol egy órával korábban egy másik színpadon abbahagyták: lendületes zenéjükkel igazi forró hangulatot teremtettek az amúgy is meleg nyári éjszakában.

 

A pénteki napot a Mardi Gras Jazz Band névre hallgató magyar formáció „rapid” koncertjével kezdtem. A zenekar csalhatatlan, pezsgő new orleans-i hangulatot teremtve, gondoskodott arról, hogy a hallgatóságban helyet foglalók napja valóban magas fordulaton induljon. Az eddigi koncerttapasztalataim azt mutatták, hogy sokan fenntartással közelítenek a fúvós domináns zenék felé. Mi lehet az oka? Talán azért, mert rengeteg ember számára a fúvós zene túl komoly és őszinte... nincs benne elég játékosság talán, vagy elegendő távolságtartás az előadó és a hallgató között, túl emberközpontú, ahhoz hogy mindenki szeresse. Nem tudom, hogy az előbbiekből, vagy pedig a koncert délelőtt 11-es időpontjából fakadóan, de nem voltak sokan az amúgy remek hangulatú koncerten.

 

A délutánt „A gitár mesterei” címmel meghirdetett koncerttel kezdtem. Ennek keretében a Dave Blenkhorn (ausztrál) és a Felix Hunot (francia) alkotta duó lépett a színpadra. A páros hihetetlen lazasággal és kecsességgel játszotta végig az egész koncertet. De ez nem valamiféle nagyvonalú lazaság, ez inkább a „minden az ujjamban van” könnyedség volt. A közönség, amelyről azt gondoltam, hogy kritikus csendbe burkolózva, komótosan hallgatja majd végig a számokat, épp annyira ámulatba ejtett, mint maga a Blenkhorn-Hunot páros: a családias létszám ellenére elsöprő tapsviharral és üdvrivalgással köszöntek kompozíciót.

 

Lelkes közönség kísérte figyelemmel a Tormási Attila vezetésével kora este fellépett Penge Benge Jazz Band műsorát. A zenekart 2010 környékén, jól ismert fiatal kecskeméti jazz-zenészek közreműködésével alapította meg a helyi kulturális- és sportélet közismert mecénása: Tormási Attila. A Korb Attila (harsona, kornett, ének), Bacsa Zoltán (trombita), Mátrai Zoltán (klarinét, szaxofonok), Mátrai György (bendzsó, gitár), Jónás János (bőgő), Falusi Alfréd (dob) és természetesen Tormási Attila (benge bőgő, kazoo) felállású zenekar igazi „örömzenét” játszott. Az biztos, hogy ahol ez a csapat fellép, ott sátort ver a jókedv és a vidámság.

 

Mozgalmas koncertet hozott a nagyszínpadon fellépő Frank Muschalle Trio (zongorán Frank Muschelle, bőgőn Dany Gugolz, doboknál Peter Müller). Európa egyik legkeresettebb boogie woogie formációjáról van szó – akik persze nemcsak a közönséget hozták lázba, hanem a hallgatóság soraiban jelenlévő táncosokat is. Ők már szinte az első számtól „belendültek”, és látványos show-vá változtatták a produkciót. Összességében 20-30 táncosról van szó, akik egyébként nagyobb csoportokban jelentek meg minden olyan koncerten, amit jól táncolhatónak ítéltek meg. Visszatérve a zenekarra: rendkívül összeszokott, szívből játszó, de ugyanakkor nagyon profi szemléletű zenészeknek tűntek. Minden előadott számban visszaköszönt az együttes egészen egyedi és harmonikus lüktetése, mely kiváló technikai tudással párosulva a kecskeméti közönséget is lehengerelte.

 

A boogie woogie trió után ismét egy trió koncertjére látogattam el. Kíváncsi voltam, hogy produkálnak a „Vakegerek”. Ez nem egy pejoratív jelző, mert a Malo Mazuiré (trombita), Felix Hunot (gitár) és Sebastien Girardot (bőgő) felállású formáció saját magát nevezte el így. Habár ez sehol nem volt különösebben publikálva, a Three Blind Mice koncertje egyben lemezbemutató is volt: a trió cím nélküli (vagy ha úgy tetszik címként a zenekar nevét viselő) debütáló albuma június közepén került a boltokba. A szvingben „utazó” francia muzsikusok a koncertjük során bebizonyították, hogy szólóban és csapatban is képesek nagyot alkotni. Ezért nem meglepő, hogy valamennyien keresett jazz zenészeknek számítanak a kontinensünkön (az életrajzok tanúsága szerint ráadásul számos zenekarban megfordultak már az eddigi pályafutásuk során). A közönség láthatóan vevő volt a produkciójukra, amelynek a tapson kívül bekiabálásokkal is hangot adott – számomra a fesztivál egyik legjobb koncertje volt ez.

 

Nagy várakozás előzte meg hazánk legismertebb a capella formációjának, a Bolyki Brothers-nek a szombat esti fellépését. A Bolyki testvérek, András, György, László és Balázs valamint Havas Lajos alig énekeltek el néhány dalt, de már látható volt, hogy az ujjuk köré csavarták a közönséget. Sikerük a kifogástalan énektudáson túl abban rejlik, hogy bátran szörföznek a különböző zenei műfajok között, a poptól a jazzig és a gregoriánig, ennek köszönhetően pedig a közönség széles körét képesek megszólítani kortól, nemtől és műfaji elkötelezettségtől függetlenül. A kecskeméti műsorukat éppen úgy élvezték a kisgyerekek, mint a felnőttek. Habár gazdag repertoárral érkeztek a fesztiválra, azt tapasztaltam, hogy a „Hová mész te kisnyulacska” című dal számtalan stílusban történő feldolgozás volt az, ami „mindent vitt” a közönségnél.

 

A szving zenében utazó, bő másfél évtizedes múltra visszatekintő szlovák együttes, a Funny Fellows (Roman Féder – trombita, Marek Berky – klarinét és szaxofon, Pavol Ivičič – tangóharmonika, Daniel Valašek – sousaphone) tipikusan az a zenekar amelyiknek a koncertjét nehéz ülve végighallgatni. Ugyanis a nézőtéren ülők lábát is fel-le mozgatja a feszes ritmus és a szívmelengető jó kedély. Sokan éltek is a lehetőséggel, és táncra perdültek – a szervezők minden bizonnyal gondoltak a dolgok ilyen kimenetelére, ezért a nézőtér két oldalán bőséges teret hagytak a táncolni vágyóknak. Látható volt a muzsikusokon, hogy nagy lelkesedéssel hódoltak a zenélés örömének. A zenekar tagjai sokat adnak a stílusos megjelenésre is, erről a gazdag ruhatáruk is árulkodik – a honlapjuk tanúsága szerint számtalan „szerepet” képesek magukra ölteni. A zenekarhoz kapcsolódó érdekesség, hogy ők adták a péntek esti jam session gerincét, ahol a zenekar vezetője elmondta, hogy kicsit lámpalázasak, mert ez az első ilyen jellegű jammelésük. Belső izgalom ide vagy oda, remekül teljesítettek a jamen is.

 

A szlovák különítményt a svájci énekes-gitáros, Marco Marchi követte. Róla már írtam néhány gondolatot a jam session kapcsán. A blues gitáros a koncert első felében egy rendkívül kreatív, olasz szájharmonikással Marco Simoncellivel. Mind a ketten hatalmasat játszottak, nem véletlenül „kaptak” zsúfolásig telt nézőteret. A koncert második felében adódott egy vicces szituáció, ugyanis Marchi szerette volna színpadra invitálni a sousaphone-on játszó Fabio Bianchit. De a muzsikus valahol elkeveredett a tömegben, és csak az invitálást követő második vagy harmadik számra került elő. A trióvá bővült formáció tovább fokozta az amúgy is pezsgő hangulatot: azok, akik nem voltak túl fáradtak újrázhattak is Marchi-ék zenéjéből, ugyanis az esti jam session gerincét is ők adták.

 

Összességében elmondható, hogy egy nagyon jól szervezett, színvonalas fesztivál részesei lehettek azok, akik Kecskemétre látogattak. Nagy kérdés azonban, hogy a hazai tradicionális jazz két legnagyobb rendezvénye (az idén 25 éves Bohém Ragtime & Jazz Fesztivál és a Jazzfőváros) képes lesz-e egymás mellett fennmaradni, hiszen mind a kettőnek Kecskemét ad otthont. Úgy gondolom, nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy szeretném, ha mind a két program tovább futna és minél több külföldi és hazai előadót láthatnánk a színpadon, méghozzá – ahogy most is – megfizethető áron.