Főkép

Fülszöveg:

Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni.

És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

 

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.

 

A remekül megírt Miriam Black regények tévésorozat adaptációja már előkészületben van.

 

„Képzeld el, hogy Stephen King és Chuck Palahniuk írta a Sírhant műveket” (SFX), és akkor megkapod a Vészmadarakat: zsigeri, izgalmas regény egy pengeélen táncoló életről.

 

„Pimasz, hard-boiled thriller paranormális vonással” (The Guardian)

 

Részlet a regényből:

EGY DEL AMICO HALÁLA

 

Egy kocsi fénysugarai hasítanak át a motel szakadozott ablakredőnyein.

Amikor bevilágítják a szobát, Miriam szemügyre veszi magát a tükörben.

Úgy nézek ki, mint akit egy poros országútról fújt be a szél, gondolja. Piszkos, szakadt farmer. Szoros fehér póló. Platinaszőke haj, gyökereiből sötét, földes szín kúszik felfelé.

Csípőjére teszi a kezét, aztán jobbra, majd balra fordul ve le. Kézfejével letörli a rúzsfoltot onnan, ahol Del megcsó- kolta.

–  A lámpáknak égniük kell – mondja csak úgy senkinek, előre jelezve a jövőt.

Felkattintja az ágy melletti lámpát, és húgysárga fény világítja be a patkányfészekszerű szobát.

Egy csótány ül bénultan a padló közepén.

–  Tűnés – mondja neki. – Menj a picsába. Szabad vagy.

A csótány engedelmeskedik, és megkönnyebbülten beiszkol a falból lehúzható ágy alá.

Akkor hát vissza a tükörhöz.

– Mindig is mondták, hogy vén lelked van – motyogja Miriam. És ma éjjel tényleg maga is úgy érzi.

A fürdőszobában felsziszeg a zuhanyzó. Majdnem itt az idő.

Leül az ágyra, megdörzsöli a szemét, és ásít.

Hallja a zuhanyzó fogantyúinak nyikorgását. A csövek úgy nyögnek és remegnek a falban, mintha egy vonat haladna el köztük. Miriam behajlítja és megszorítja lábujjait, akár egy majom. Megroppannak az ujjpercei.

Del valami degenerált, koszfészkes countrydallamot dudorászik a fürdőszobában. Miriam utálja a countryt. Az a zene az ország szívének monoton, lüktető pulzusa. Várjunk csak. Ez itt Észak-Karolina, ugye? Észak-Karolina nem az ország szíve? Mindegy. Az ország szíve. A Konföderáció. A Nagy Semmi Közepe. Mit számít?

Kinyílik a fürdőszoba ajtaja, és a gőzfelhőbe burkolt Del Amico lép ki rajta.

Egykor vonzó jelenség lehetett. Sőt ebben a fényben még mindig az. Középkorú és karcsú, akár egy szívószál. Szálkás kar, kemény lábikra. Csontos csípőjére olcsó, közönséges bokszer szorul. Erős állkapcsa, szép álla van, gondolja Miriam, és a borosta sem áll neki rosszul. A férfi  szélesen rámosolyog, és megnyalja a fogait – nyelve nyikorogva fut végig a ragyogó gyöngyfehérségen. Miriam menta illatát érzi.

–  Szájvíz – mondja a férfi , majd cuppant az ajkával, és forró, friss leheletet küld felé. Habos törülközőjével dörzsölni kezdi a fejét. – A mosogató alatt találtam.

–  Szuper – válaszolja Miriam. – Hé, előálltam egy új zsírkrétaszínnel: csótánybarna.

Del kikukucskál a törülközőcsuklyája alól.

–  Mi? Zsírkréta? Mi a fenéről beszélsz?

–  A Crayola mindenféle őrült színeket legyárt. Te is tudod. Égett umbrabarna. Égett vörösesbarna. Fehérített mandula. Babaszarsárga és így tovább és így tovább. Csak annyit mondok, hogy a csótányoknak is megvan a maguk színe. A maguk saját színe. A Crayolának rá kellene repülnie. A kölykök imádnák.

Del nevet, de láthatólag össze van kissé zavarodva. Tovább törölgeti a haját, majd abbahagyja. Ráhunyorog a nőre, mintha csak egy olyan úgynevezett mágikus képen próbálná meglelni a delfint.

Tetőtől talpig végigméri.

–  Nem azt mondtad, hogy azért maradsz idekint, hogy… ké-nyelembe helyezkedj? – kérdezi.

Miriam vállat von.

–  Jaaa, nem. Igazság szerint sosem tudok annyira ellazulni. Bocs. –  De… – Elhallgat. Ki akarja mondani. A szája korábban for-málja a szavakat, mint hogy megszólalna, de végül:

– Nem vagy meztelen.

–  Remek megfigyelés – mondja a nő hüvelykujját feltartva és kacsintva. – Rossz hírem van, Del. Valójában nem kamionpihenős prosti vagyok, ezért nem fogjuk baszással tölteni ezt a szép estét. Vagy reggelt. Azt hiszem, már reggel van, nem? Akárhogy is, baszás az nem lesz. Nincs pénz, nincs móka.

A férfi  állkapcsa összeszorul.

–  De felkínálkoztál. Tartozol nekem.

–  Tekintve, hogy még nem fi zettél nekem, tekintve továbbá, hogy a prostitúció nem egészen legális ebben az államban, na nem mintha a moralitás törvényi szabályozása mellett állnék, mert ami engem illet, mindenki azt csinál, amit akar, de a lényeg, hogy szerintem lószarral sem tartozom neked, Del.

–  A picsába. Te aztán szereted hallani a saját hangodat, mi?

–  Igen. – Miriam tényleg szereti.

–  Hazug vagy. Egy mocskos szájú hazug.

–  Anyám mindig azt mondta, úgy beszélek, akár egy tenge-rész. Nem afféle tengerre, cimborák értelemben, hanem amolyan így bassza meg és úgy a picsába módon. És igen, egy hazug disznó vagyok. Csak úgy nő az a koszos orrom.

Mintha Del nem tudná, most mihez kezdjen. Miriam látja rajta; valósággal meglengette előtte a vörös posztót. A férfi úgy fújtat, akár egy rohamra készülő bika.

–  Egy hölgynek tisztelettudónak kell lennie. – Ez minden, amit sikerül kinyögnie csikorgó fogai között. A törülközőt behajítja a sarokba.

Miriam felhorkan.

–  Ja, az vagyok én. Kurvára tisztes hölgy.

Del vesz egy nagy levegőt, majd odalép a komódhoz, és felhúzza a csontos csuklójára vacak, szart sem érő Timexét. Aztán meglátja, mit készített neki oda a nő az órája mellé.

– Mi a…?

Egyetlen mozdulattal felveszi a fényképeket, és végigpörgeti őket. Egy nő és két fi atal lány a Sears egy termékbemutatóján. Ugyanazok a gyerekek egy játszótéren. A nő valakinek az esküvőjén.

–  Azokat a kocsidban találtam – magyarázza Miriam. – A családod, ugye? Érdekes, már ha azt vesszük, hogy ugye elhoztál a motelbe egy prostituáltat, vagyis egy feltételezett prostituáltat. Nem igazán így képzel el az ember egy tisztes férjet és apukát, de hát én honnan is tudhatnám. Ugyanakkor talán pont ezért rejtetted el jó mélyen a képeket a kesztyűtartóba. Olyan, mint egy tükör… ha te nem látod őket, ők sem látnak téged.

A férfi megpördül, remegő kézzel szorongatja a pénztárcához méretezett fényképeket.

–  Milyen jogon ítélkezel? – sziszegi.

Miriam csak legyint.

–  Jaj, hagyd már, nem ítélkezem én. Csak várakozom. És mivel várakozunk, valószínűleg azt is el kellene mondanom, hogy már hetek óta követlek. – Del szeme ismét összeszűkül, és úgy néz a nőre, mintha felismerné, de legalábbis próbálja felismerni. Miriam folytatja. – Tudom, hogy szereted a kurvákat. Ribancokat és cédákat. Méghozzá mindenféléket! Az a fajta fickó vagy, aki az összes cukorkát felzabálja a dobozból. A változatosság az élet sója; jó neked. Véletlenül azt is tudom, hogy néhány viszonylag unalmas szexuális hajlamon túl, szeretsz nőket verni.

Négy prostituált járt pórul. Kettő monoklit kapott, egynek felszakadt az álla, a negyediknek szétrepedt az alsó ajka… Del gyorsan mozog.

Bumm. Kemény, összeszorított ököl csapódik Miriam szemébe, és hátrataszítja az ágyra. Hajszálerek pattannak el benne. Tűzijátékokat lát fekete háttér előtt. Levegőért kapkodva kúszik hátrébb, arra számítva, hogy a férfi ráront, hogy megverje vagy megfojtsa, de mire guggolásba tornázza magát, hogy rúghasson, haraphasson vagy az alkarjával összezúzza a gégéjét, látja, hogy a férfi  közben egy tapodtat sem mozdult.

Csak áll ott, és remeg. Dühös, szomorú, zavarodott. Miriam nem tudja megítélni.

Várja, hogy mi lesz. Del nem indul meg felé. Most már még csak nem is őt nézi – a semmibe bámul, ezer kilométerre innen.

Miriam óvatosan odanyúl az éjjeliszekrényhez, és maga felé fordítja az ébresztőórát, hogy leolvashassa róla az időt. Bazi régi óra, olyan számlapokkal, amelyeket mintha a Szerencsekerék hosztesze forgatna, egy-egy klikk-kel kísérve.

–  Tizenkettő negyven van – mondja. – Vagyis három perced maradt.

–  Három percem? – a férfi  összeszűkült szemmel próbálja kisilabizálni, miféle játékot játszik Miriam.

–  Bizony, Del, három perced. Itt az ideje, hogy feltedd a kér-dést: van valami, amit meg akarsz osztani? Nagymama kukori cakenyér-receptje? Egy eltemetett kalózkincs helye? Költői utolsó szavak? Vagy a tapéta megy, vagy én? – legyint. – Tudom, tudom, egy Oscar Wilde-idézet. Túltoltam. Bocs.

A férfi  továbbra sem mozdul, viszont megfeszül. Minden izma a csontjának nyomódik.

–  Azt hiszed, meg fogsz ölni? – kérdezi. – Erről van szó?

Miriam csettint a nyelvével.

–  Nem, uram, nem hiszem. Nem vagyok én gyilkos típus. Inkább passzív-agresszívnek mondanám magam, mint agresszívnek. Afféle „várjuk csak ki” csaj vagyok. Inkább keselyű, mint sólyom.

Bámulják egymást. Miriam fél, szédül, és egy kissé izgatott.

Klikk.

A 0 átfordul 1-re.

Megint meg akarsz ütni – mondja a nő.

– Lehetséges.

– Az jár a fejedben, hogy megint megütöm, aztán jól megbaszom, ahogy megérdemli… feltéve persze, hogy munkára tudod fogni Ifjabb Kicsi Dale-t. Láttam a kesztyűtartódban a pöcstablettákat. Az OxyContin mellett.

–  Fogd be a pofád.

Miriam feltartja egy ujját.

–  Csak hadd kérdezzek még egyvalamit. A feleségedet és a lányaidat is vered?

A férfi habozik. Miriam nem tudja, miért. Mert bűntudata van a tettei miatt? Vagy mert soha fel sem merült benne, hogy akár csak egy hajszálat is meggörbítsen a csinos kis fejükön, és belehalna, ha megtudnák róla az igazat?

–  Nem mintha ezen a ponton még számítana – folytatja Miriam. – Inkább csak kíváncsi vagyok. Kurvákat dugsz, és még képen is törlöd őket, szóval megállapíthatjuk, hogy nem te leszel az év apukája. Csak próbálom kipuhatolni a személyiséged mélységeit…

Del frusztráltan felkiált, és felé üt – ügyetlen parasztlengő, jó előre bejelenti saját érkezését, mintha csak rá lenne erősítve egy megafon. Miriam hátrahajol. Az ököl az orra előtt száguld el, suhh.

Meglendíti a lábát, és rátalál vele a férfi  golyóira.

Del hátratántorodik, és nyögve, tökét markolászva, seggel puffan neki a falnak.

–  Csak egy ingyenes próbálkozást kapsz – sziszegi a nő. – Kapufa, seggfej.

Klikk.

12:42 van.

–  Egy perc – mondja Miriam, és leóvakodik az ágyról.

A férfi még mindig nem érti. Sosem értik.

–  Fogd be – nyögdécseli. – Te büdös kurva.

–  Elmondom, mi lesz. Most már bármelyik pillanatban hallhatunk egy dudálást a parkolóból…

Egy kocsi dudál fel odakint. Egyszer, kétszer, majd harmadszor is, ahogy a sofőr ráfekszik a kormányra, csak hogy biztos legyen a dolgában.

Del az ablakra pillant, majd vissza Miriamre. A nőnek ismerős ez a tekintet. Egy sarokba szorított állat tekintete. Nem tudja, hová menjen, hová rohanjon, de az igazság az, hogy sehová sem tudna. Csapdában van. Csak azt nem érti, hogyan és miért.

–  Azt kérded, mi lesz most? – a nő csettint az ujjaival. – Valahol odakint valaki kiabálni kezd. Talán a dudáló fi ckó. Talán az a csávó, akinek a dudáló fi ckó dudált. Mit számít? Ugyanis…

Befejezetlenül hagyja a mondatot, mire hangját felváltja valaki kiabálása a parkolóból. A szavak kivehetetlenek, csak egy tompa, neandervölgyi kifakadás hallatszik.

Del szeme elkerekedik.

Miriam pisztollyá formálja a nagyujját és a mutatóujját, és nekiszegezi az ébresztőórának. A kakas – a nagyujja – lecsap. – Bumm – kommentálja a mozdulatot, és… Klikk.

12:43 van.

–  Epilepsziás vagy, Del?

Ahogy a férfi felfogja a kérdést, Miriam tudja, hogy a válasz igen.

És ez meg is magyarázza, ami történni fog. Nyugalom szállja meg Delt, egyfajta békés zűrzavar, aztán… A teste megfeszül.

–  És íme – mondja Miriam. – A jobblét, az örök álom, az utolsó óra.

A roham úgy csap le a férfi ra, akár egy lezúduló hullám.

Del Amico teste megmerevedik, majd hátrazuhan, feje csak egy hajszállal véti el a komód sarkát. Elfojtott hang tör fel belőle. Sikerül térdre kászálódnia, de aztán a háta ívbe feszül, lapockái pedig keményen nekinyomódnak a letaposott berber szőnyegnek.

Miriam megdörzsöli a szemét.

–  Tudom, mi jár a fejedben – mondja, miközben Del szeme úgy kerekedik ki, akár egy kilőni készülő pezsgődugó. – Jeszszus, hát miért nem dug már a csaj egy pénztárcát a nyelvem alá? Igazán segíthetne. Vagy talán az, hogy, Hé, nem ez az első rohamom, és még egyikbe se haltam bele. Az ember nem nyelheti csak úgy le a nyelvét, ugye? Az csak egy mítosz, nem? Vagy talán, csak talán, az jár a fejedben, hogy valami mágikus erőkkel bíró, eszement országúti boszorkány vagyok.

A férfi fulladozik. Elvörösödik az arca. Aztán ellilul.

Miriam vállat von, megborzong, és komor érdeklődéssel bámulja a látványt. Nem mintha még sosem látott volna ilyet.

–  Nem úgy van az, én kedves, barátságos ribancverőm. Ez a sorsod, hogy itt fulladj meg a saját szájhúsodban, itt, ebben az istenbaszta motelben, a semmi pokoli közepén. Tennék én valamit, ha tudnék, de nem tudok. Ha a szádba tenném a pénztárcát, valószínűleg csak lejjebb tolnám vele a nyelvedet. Tudod, az anyám mondogatta mindig, hogy „Miriam, ez már csak így van”. És ez itt, Del Amico, már csak így van.

Hab bugyborékol ki a férfi hamuszínű ajkai közül. Szemének vérerei elpattannak.

Pont mint Miriam emlékeiben.

Del merev teste ellazul. Minden harci szellem kiszáll belőle. Szívós alakja megrogy, feje rossz szögbe dől, arca a padlón puffan.

Aztán, mintha ez még nem lenne elég, kiszalad az ágy alól a csótány. Lépcsőfokként használja Del eltorzult felső ajkát, öszszehúzza kövér kis testét, és eltűnik a férfi orrlyukában.

Miriam vesz egy nagy levegőt, és megborzong.

Próbál megszólalni, próbálja kimondani, hogy sajnálja, de…

Nem tudja visszatartani. Berohan a fürdőszobába, és belehány a vécébe.

Egy darabig csak térdel ott, fejét a mosdókagyló aljának támasztja. A porcelán hideg, megnyugtató. Mentát érez. Az olcsó szájvíz tiszta illatát.

Sokszor jön rá így a rosszullét. Mintha az ő egy része is meghalna velük, egy része, amelyet fel kell öklendeznie, amelytől meg kell szabadulnia, amelyet le kell húznia a vécén.

És mint mindig, tudja, mitől fogja jobban érezni magát.

Kimászik a fürdőszobából Del máris hűlő teste fölé, és magához veszi az oldaltáskáját az ágy túlsó feléről. Addig kotorászik benne, amíg meg nem találja a meggyűrődött Marlboro Lightsdobozt. Kiütöget belőle egy szálat, az ajkai közé teszi, majd meg gyújtja.

A kifújt füst sugarakban hagyja el az orrlyukait. Akár a gőz egy sárkány orrából.

A rosszullét elmúlik, a nikotinhullám visszamossa a mérget a tengerbe.

–  Sokkal jobb – mondja, mintha hallaná valaki. Talán Del szelleme. Vagy a csótány.

Aztán megint benyúl a táskába, hogy kikeresse a Kettes Számú Tárgyat: egy fekete jegyzetfüzetet, egy vörös tollal a spiráljában. A jegyzetfüzet majdnem megtelt. Már csak tíz oldal maradt benne. Tíz üres oldal, a szörnyű lehetőségek nagy öble: egy megíratlan jövő, amelyet már megírtak.

–  Na, várjunk csak – szólal meg. – Kezdek fi gyelmetlen lenni.

Erről nem feledkezhetem meg...

Miriam beletúr Del nadrágjába, és előhalássza belőle a pénztárcáját. Majdnem ötven dollárt és egy MasterCardot talál benne. Elég, hogy útra keljen, harapjon valamit, és eljusson a következő városba.

–  Kösz az adományt, Del.

Miriam nekitámaszt pár párnát az ágy fejfájának, és hátradől rájuk. Kinyitja a jegyzetfüzetet, és ezt írja bele:

Kedves Naplóm:

Megint megtettem.