Főkép

A musical és Victor Hugo: izgalmas párosítás, mivel egyiküket sem sikerült megkedvelnem eddigi életem során. Bár párosításuk kézenfekvőnek tűnik, hiszen az ének kiválóan alkalmas a szélsőséges, romantikus érzelmek, felindulás kifejezésére, ami a francia romantika nagymesterére amúgy is jellemző. Ugyanakkor az én lelkem ennél jóval cinikusabb, nem tudja befogadni ekkora mértékben az áradó érzelmeket, így a Szabadtéri előadását egyfajta meghasonlásként éltem át. Rohadék és Vakarék, Tolkien után szabadon, de hogy ne legyünk ennyire szélsőségesek, a Lelkes énem harcolt az Ördög Ügyvédjével.

 

L(elkes): Ugye, milyen fantasztikus volt ez a történet?! Ahogy a nagy eszmék énekszóval ütköztek meg egymással! Jean Valjean megtér az erdőben bolyongva, meghatja az emberi megbocsátás, majd a látványos kulisszák között végigéli a francia történelmet egy szeletét. Emberi jósága sorsokat változtat meg, lehetővé teszi, hogy valakit elérjen a boldog vég, míg mások képessé válnak megkérdőjelezni életük célját, bár jobbá tán nem válhatnak. És mindez áradó dalban elbeszélve!

 

Ö(rdög) Ü(gyvédje): Igen, szerencse is, hogy végig dalolnak és pörög a cselekmény, mert a néző annyira beleveszik a színes-szagos, szélesvásznú álomba, hogy nem tűnnek fel neki a cselekmény ellentmondásai. Az, hogy csak két szereplő kap mai szemmel értékelhető jellemet, Javert és Eponine, a többiek, köztük Jean Valjean is inkább csak bukdácsol a narratíva kötötte béklyókban. Gyakorlatilag egy perc nyugtunk sincs, a színen folyamatosan változik a kép, így nem kell azzal törődnünk, mit is mondanak a szereplők, csak éreznünk kell, bár a szemem így is nagyobb volt a végén, mint a szívem.

 

L: Tán azt mondod, hiba a professzionizmus, hogy ennyire nagyszerű a kivitelezés? A díszletek csodásak, dinamikusak, és mindig tökéletesen megfelelnek az aktuális jelenetnek, rettentő ötletesek. Gyönyörű a vetítés, izgalmas képek jelennek meg a kulisszákon, így tökéletes háttérként szolgálnak az aktuális eseményeknek. A zene pedig epikus és áradó, viszi magával a lelket a csodás előadók tolmácsolásában, illúziókeltően.

 

ÖÜ: Igen, jó is, hogy pörög a dal, mert néha azért úgy éreztem, Zöld Csabának gondjai vannak a magas hangokkal. És igen, persze minden profi (az apró technikai bakikat most nézzük el, elvégre a próba hiányára lehet írni), de közben nem múlik el az az érzés belőlem, hogy ez csak egy csillogó gépezet, amit a jogdíjak hajtanak előre és magának az előadásnak a híre, amit mindig vinni kell tovább, amíg hajt a verkli.

 

L: Ó, persze, mennyivel könnyebb cinikusnak lenni és mindent megkérdőjelezni, minthogy elismerd, csodás volt a színpadi munka. A beállítások, az ikonikus képek, mint a barikád fölött vöröslő hajnal a francia zászlóval, vagy az erdei fák közül Istenként átvilágló fények. És a mozgalmas és látványos koreográfia, mely megmozgatta az egész színpadot. A végkifejlet pedig gyönyörű, ahogy Jean Valjean megleli békéjét, és minden szereplő valami jobbért imádkozik magának és a világnak.

 

ÖÜ: Igen, nem tagadom, ott tényleg meghatódtam és még kicsit könnyeztem is. Szép volt. Néha a szarkazmus is kimenőt kap.

Szóval, valami ilyesmi játszódott le bennem, miközben az előadást néztem. Végső soron élmény volt, olyan, amit csak a szabadtéri színház tud adni a nézőnek; a szegedi éjszaka, a zene, a látvány és az érzelmek élménye. És ezért az ember még azt is megbocsátja, hogy nem volt tökéletes. Még azt is, hogy a sajtópáholy a kakasülőn van, ahonnan nem látni az apró részleteket. És még a szúnyogokat is. Inkább hagyjuk egy kicsit elvarázsolni magunkat, és feledkezzünk meg a hétköznapokról. Évente egy pár alkalommal megéri.

 

Victor Hugo regénye alapján

Zene: Claude-Michel Schönberg

Dalszöveg: Herbert Kretzmer

Fordította: Miklós Tibor

Díszlet: Kentaur

Koreográfus: Tihanyi Ákos

Karmester: Kocsák Tibor

Rendező: Szirtes Tamás

Szereplők: Zöld Csaba, Debreczeny Csaba, Vágó Bernadett, Solti Ádám, Tóth Angelika, Tóth Andrea