Főkép

A borítókép alapján egészen biztosan nem figyeltem volna fel az albumra, de még a cím sem tűnt különösebben csábítónak. Tizenkét évszak, köztük Vivaldié. Lehet-e még újat mondani arról a négy évszakról, miután az I Musici, Harnoncourt, valamint az Academy of Ancient Music is etalonnak számító felvételeket készített a műből, Nigel Kennedy pedig összetéveszthetetlenül egyéni interpretációjában tette végképp feledhetetlenné a négy concertót? Ez így, önmagában semmiképp sem lett volna túlzottan ígéretes, Piazzolla neve azonban mégiscsak kellő csáberővel bírt. És igen, megérte.

 

A szóban forgó négy kompozíció, az Estaciones porteñas ugyanis valóban elementáris erővel bír, különösen a szerző saját előadásában, amit mindenképp érdemes felkutatni valahol a neten vagy lemezboltokban, és végighallgatni. Ám azt a megszokott felállás szólaltatja meg, és túlontúl dzsesszes lehet a Piazzolla egyedi stílusához nem szokott fülnek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az argentin tangó megújítójának szerzeményeiben rengeteg a barokkos elem, és itt, ebben a négy, hangulatfestéssel játszó darabban talán a szokásosnál is erőteljesebben érvényesül ez a tendencia. A hatvanas években született műveket később, nem sokkal az ezredforduló előtt egy Leonyid Deszjatnyikov nevű orosz zeneszerző dolgozta át kamarazenekarra, és ez a változat nem csupán kihangsúlyozza a rokonságot a 18. századi mintával, hanem egyes részletek beépítésével még egyértelműbbé teszi, mennyire egy tőről fakad az évszakok karakterét megragadni igyekvő két mű.

 

Carpenter és kamarazenekara (mely a füzetben szereplő képből és a nevek felsorolásából ítélve amolyan családi vállalkozás lehet) érzésem szerint tökéletesen eltalálta az egyensúlyt a virtuóz megoldások, a könnyed avantgárd és a mértékletesen komoly szórakoztatás között. Szinte biztosra veszem, hogy hallotta Piazzolla értelmezését is, mivel a díszítések, a tempó és a hangsúlyok apró ingadozásai sokkal inkább az eredetiének megfeleltethetők, mint a más kamarazenei előadóktól hallott interpretációkénak. Ami engem illett, már csak ezért a csaknem fél óráért érdemesnek találtam – méghozzá rögtön több alkalommal is – végighallgatni a lemezt, mert ennél sikerültebb megfogalmazásban ritkán hallani a Buenos Aires-i négy évszakot.

 

És furcsamód, Vivaldiét is. Nyilvánvaló, hogy a brácsa más hozzáállást igényel a mű előadásához, mint a ragyogó tónusú hegedű, a versenyművek mégsem tűnnek sem komorabbnak, sem tompábbnak. Sőt. Leginkább a már említett Nigel Kennedy-féle, legendás Négy évszakot idézi a felvétel. Carpenter az angol hegedűművészhez hasonlóan teljes lényét beleadja a játékba, nemcsak kezével, hanem az egész testével megéli a muzsikát, ízléses, de néhol parányit meghökkentő ornamentikával módosít a jól ismert hangsorokon, és valóban maivá lényegíti át a régi versenymű-csokrot. Azt persze mégsem merném kijelenteni, hogy bármi forradalmian újat hozna, hiszen a mű egyetlen egészként tekintve és darabjaiban is olyannyira lerágott csont már – metal gitárosoktól Edvin Martonig, mandolinosoktól fuvolásokig és elektronikus zenével kísérletező kortárs szerzőkig oly sokan hozzányúltak már, a standard klasszikus repertoárt előadó zenekarokról ne is beszéljünk –, hogy valóban nagy merészség kell ahhoz, hogy bárki CD-n megjelentesse. Carpenter verziója mindenesetre megállja a helyét a legsikerültebbek között.

 

Alexey Shor manhattani négy évszaka lehetne helykitöltő is, hiszen a két nagyobb szabású kompozíció-sorozathoz képest mind időtartamában, mind kísérletező jellegét tekintve jelentéktelenebb. Ám ez nem feltétlenül csökkenti az értékét. A merengő, New York legpezsgőbb és legváltozatosabb szigetének hangulatait finoman felidéző kompozíció néhol filmzenékhez hasonlatos, másutt kifejezetten barokkos pillanatokat lehet felfedezni benne – egyszóval tökéletesen beleillik a két sarokmű közé. Ez az egyetlen olyan darab, amely kifejezetten a Salomé Kamarazenekarnak, az ő felkérésükre készült, és mint ilyen, vélhetően igazodik a zenészek habitusához. Eleve feltétlenül érdemes mai műveket hallgatni, ebben a stílusbőséget kínáló csomagban pedig határozottan kellemes végighallgatni Shor melódiáit.

 

Bármennyire közhelyesnek hatott a külső, a tartalom mindennél többet jelent, és ez az album rengeteget ad. Önmagában a Piazzolla-szerzeményekért érdemes megismerkedni vele, ám komplett albumként ugyanúgy értékesnek mondható: mindenképp méltó a többszöri meghallgatásra, és még a sokadik alkalommal is képes lehet valami újat mondani.

 

Előadók:

David Aaron Carpenter – brácsa, karmester

Mihai Marica – szóló cselló

Salomé Chamber Orchestra

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-4. Astor Piazzolla: The Four Seasons of Buenos Aires (Las cuatro estaciones porteñas)

5-8. Alexey Shor: Four Seasons of Manhattan

9-12. Antonio Vivaldi: The Four Seasons (Le quattro stagioni)