Főkép

Fülszöveg:

Daisy Richmond gyerekkora óta tudja, hogyan szervezze életét, és még a rák sem zökkentheti ki.
Tennivalói listájára a heti bevásárlás, valamint a szakdolgozat megírása mellé újabb tétel kerül: új feleséget keresni férje, Jack számára - hogy a tehetséges állatorvos, de az élet gyakorlati dolgaiban gyermekien tehetetlen férfi boldogsága biztosítva legyen. Persze ez korántsem olyan egyszerű, és a húszas évei végén járó nő kénytelen újragondolni, mit is jelent az elengedés, és kinek a boldogsága a (leg)fontosabb. Versenyt fut az idővel: ultrahatékony személyiségének megfelelően, határidő előtt próbál teljesíteni egy lehetetlen feladatot.

 

Részlet a regényből:

Az élet kellemes. A halál békés.

Az átmenet az, ami problémás.

– Isaac Asimov

 

február

egy

 

Elfogyott. A fodros kel. A hűtő előtt állok, hagyom, hogy a hűvös levegő csupasz combjaim közt kimeneküljön. Már félretoltam a műanyag dobozokat, bennük vacsoramaradékok, melyeket sosem fogunk megenni. Áttúrtam a zöldséges fiókot, még a hervadt szárzeller alá is benéztem (létezik olyan ember, aki képes egy egész zellert elhasználni, mielőtt az ehetetlen lesz?). A fiók alja valamitől nyálkás. Teendőim fejben vezetett listájához hozzáadom a fiók kitakarítását. Még a biotejes és biogyümölcsleves dobozokat is levettem a felső polcról, hogy benézzek mögéjük. Sehol semmi.

A fodros kel határozottan elfogyott.

És ekkor meghallom. Gertrude királynő névre hallgató etióp tengerimalacunk visít a nappaliban. És rögtön tudom, mi történt a zöldségeimmel.

A harag úgy bugyog fel bennem, mint a buborékok a Dr Pepper üdítő dobozában, amely már egy jó ideje az autó padlóján gurul ide-oda, s csak a megfelelő pillanatot várja, mikor lekerül a kupakja és a belezárt műanyag végre szabadon kirobbanhat.

Ez csak fodros kel.

Ez csak fodros kel.

Ez csak rák.

A haragom, állítólag, gyász álruhában. Ezt mondta a pszichológus. Egyetlen alkalommal voltam hajlandó elmenni hozzá négy éve, mikor mellrákom volt.

Igen, volt.

Most viszont, szerintem, a haragom nem más, mint puszta harag – annak lehetőségétől, hogy esetleg megint rákos lehetek.

Igen, megint.

Mégis, ki lesz rákos kétszer, mielőtt betölti a harmincat?! Nem olyan ez, mintha valakibe kétszer csapna a villám? Vagy mintha kétszer húznák ki a számait a Mega Millions lottóhúzáson? Mintha megnyerném a rák lottóját.

– Jó reggelt! – Jack vánszorog ki a konyhába, ásítozva, zöld melegítőben, gyűrött pólóban, rajta a felirattal: EL AZ ÚTBÓL, TUDOMÁNYOS KÍSÉRLET KÖVETKEZIK. Elővesz egy bögrét a mosogató fölötti szekrényből, és egyszemélyes kapszulás kávégépünk kifolyócsöve alá helyezi. Belepattintja a reggeli kávét tartalmazó műanyag hengert a gépbe, majd megnyomja a gombot. Nagyot lélegzem. Bár már jó ideje nem iszom kávét, szeretem az illatát.

– Jack – szólalok meg, miután elhagytam hűtőfelderítői pozíciómat és áttelepedtem a pult mellé, a turmixgéphez. Egy bögre fagyasztott málnát öntök az üvegébe.

– Igen, bébi. – Mögém sétál, és határozott puszit nyom az arcomra, a fülem és az állkapcsom közé. A cuppanástól berezonál a dobhártyám.

– Benny! – kiált fel, ezt is bele a fülembe, ahogy háromlábú terrier blökink a konyhába szalad. Jack letérdelve üdvözli. – Jófiú! Hogyaludtál? Fogadokhogyéhesvagy! ÉhesvagyBennyhaver? – Benny ütemesen ütögeti a farkát a mályvaszínű konyhapadlónak, miközben a reggeli simogatást és fülvakarást fogadja a gazditól.

Jack felegyenesedik, és elindul a kamra felé egy adag kutyakajáért.

– Gertie-nek adtad a fodros kelt, ami a hűtőben volt?

– Ja, igen – vállat von. – Nem volt már uborkánk.

Ott állok, bámulok rá, miközben levesz egy banánt a pulton lévő gyümölcsöstálról és meghámozza. Benny elégedetten rágcsálja a reggelijét.

A férjem beleharap a banánba, végre észleli súlyos pillantásom, és rám néz. Majd a turmixgépre pillant, s könnyedén homlokára csap banánmentes kezével:

– Ó, a francba! Ne haragudj, bébi! – mondja. – Veszek majd este, a klinikáról hazafelé jövet.

Sóhajtok és megnyomom a turmixgép jégőrlő gombját, hogy elkészítsem reggeli turmixom – fodros kel nélkül.

Nagy levegő. Ez csak fodros kel.

És Afrikában éheznek a gyerekek. Vagy meggyilkolják őket álmukban. Darfurban volt az a népirtás? Nem emlékszem. Akárhogy is, a tengeren túl szörnyű dolgok történnek gyerekekkel, én meg itt egy leveles zöldség miatt problémázom?

Meg amiatt, hogy a rák esetleg visszatért.

Jack nem tud a rákról, mert még nem mondtam el neki. Tudom, nem illik a házastársam elől bármit is eltitkolni, blablabla.

De rengeteg dolgot nem mondok el Jacknek.

Például, hogy nem lehet csak úgy bio fodros kelt vásárolni Krogernél az utcánkban. Az egyetlen zöldséges, ahol kapható, több mint 130 kilométernyire van, már majdnem Atlantában. A termelői piac pedig, ahonnan a biokelt hozni szoktam, hétfőn lesz nyitva legközelebb. Van még egy pici zöldséges Monroe-ban, ott néha lehet kapni, de csak szombaton van nyitva. Ma pedig csütörtök van.

Jack minderről semmit nem tud, mert nem ő szokott bevásárolni. Azért nem ő szokott bevásárolni, mert amikor egyszer elküldtem a szupermarketbe citromért és mosogatógépbe való mosószerért, 125 dollárt költött el felesleges dolgokra, vett például másfél kiló marharostélyost és egy egész ládányi darabolt mandarint, 42 darab műanyag pohárban.

– Semmi gond – felelem. – Majd veszek, ha legközelebb vásárolni megyek. Nem nagy ügy.

Nem nagy ügy.

Nem nagy ügy.

Pohárba töltöm rózsaszín turmixomat (zöldnek kéne lennie), és a pulthoz lépek, ahol tennivalóim listáját tartom. Kézbe veszem a papírtömb mellett fekvő ceruzát, és folytatom a listát:

 

4 Zöldséges fiók kitakarítása

5 Monroe-t felhívni – fodros kel szombatra

 

Aztán átfutom a másik három tételt, ezeket ma az óráim közt kéne elvégeznem.

 

1 Gendertanulmányok vizsgára tanulókártyákat készíteni

2 Ablakokhoz tömítőpasztát venni

3 Szakdolgozat!

 

A szakdolgozatom. Még mindig nem választottam témát. A mesterképzés második félévében járok társadalom- és szervezetpszichológia szakra, és a szakdolgozatomhoz már vagy hat különböző témát választottam ki, kutattam, majd ejtettem.

– Dioráma! – üvölti Jack, s ezzel kizökkent a gondolataimból.

Ahogy leesik, mit is mondott, rászegezem a tekintetem. Megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, és átmenetileg elfelejtem mindazt, ami eddig nyomasztott, a fodros kelt, a rákot, a szakdolgozatot.

– Igen! – válaszolom.

Rám villantja mosolyát, én meg aszimmetrikus felső fogsorára koncentrálok. Ez volt az első dolog, ami feltűnt vele kapcsolatban, és ezt a szépséghibát megsemmisítően csábosnak találtam. Innen tudhattam, hogy bajban vagyok, hiszen ha nem lett volna szimpatikus, egyszerűen csak azt gondoltam volna, hogy ferdék a fogai.

Jack bólint, közben még mindig mosolyog, szemlátomást büszke magára, hogy eszébe jutott a szó, melyet sehogy sem találtunk három napja, mikor a tévécsatornák közt kapcsolgattunk és végül kikötöttünk a Jurassic Parknál.

„Istenem, ez a legjobb film!”, mondta.

„A legjobb”, helyeseltem.

„Annyira tetszett, hogy ezt használtam az ötödikes biológiaprojektemhez…”, „…amiben azt elemezted, vajon a szúnyog-DNS felhasználásával a valóságban is lehetséges-e a halottaiból feltámasztani egy dinoszauruszt. És első helyezést értél el Branton megye természettudományos versenyén”, fejeztem be helyette, s közben játékosan forgattam a szemem. „Már hallottam.”

De férjemet nem lehetett elrettenteni attól, hogy újraélje okostojás korszakának dicsőséges napjait.

„A legjobb az egészben mégis az az izé volt, amit azokkal a miniatűr dinoszauruszokkal építettem. A csudába, hogy is hívják? Istenem, évekig megvolt! Vajon apám megtartotta?”

„Terrárium?”

„Nem, abban igazi növények vannak, meg minden. Ez pedig az a cipődobozos dolog volt, belenézel az egyik végén…”

„Tudom, miről beszélsz. De egyszerűen nem jut eszembe, várj csak, cikloráma? Ja nem, az kör alakú…”

„Itt van a nyelvem hegyén…”

És ez így ment percekig, de egyikünknek sem jutott eszébe a szó.

Egész mostanáig.

– Dioráma – ismétlem mosolyogva.

És ez a vigyor nem abból a felszabadultságból fakad, hogy az elfelejtett szó végre valahára beugrott. Jack az oka. A férjem, aki csütörtök reggel képes kontextus nélkül, csak úgy szavakat bedobni a konyha közepén. És én csak álmélkodom és elönt az elégedettség, amit a kettőnk közti kapcsolat miatt érzek. Gondolom, egy ponton minden pár érez így, hogy a köztük lévő érzelmi kapocs a legkülönlegesebb, a legerősebb, Minden Idők Legnagyobb Szerelme. Nem egyfolytában, persze, csak azokban a nagyon ritka és kivételes pillanatokban, amikor ránézel a másikra, és azt gondolod: Igen. Te vagy az igazi.

Ez most egy ilyen pillanat. Melegséget érzek.

– Miért iszod még mindig ezeket? – kérdi Jack, és házi készítésű turmixomat méregeti. Már a pult tetején ül, szemben velem, és épp egy kanálnyi tejben áztatott, lehetetlen színű kukoricapehely-karikát szürcsöl egy hatalmas, műanyag müzlistálból. Imádja a kukoricapelyhet. Képes lenne szó szerint minden étkezésre ezt enni. – Már négy éve, hogy rákod volt.

Szeretném a szokásos választ adni, amit olyankorra tartogatok, mikor megkérdőjelezi unalmas, csak bio-antioxidánssal teli-minden-feldolgozott-bármitől-mentes étrendemet: És nem akarom, hogy kiújuljon – de ma nem tudom ezt mondani.

Ma el kell neki mondanom a titkot, melyet már csaknem huszonnégy órája tartogatok, azóta, hogy dr. Saundersszel befejeztem a telefonbeszélgetést, mert fizikailag képtelen voltam kimondani azokat a bizonyos szavakat. Torkomon akadtak, akárcsak a pattogatott kukorica héja, amely olyan idegesítően kaparja a nyelőcsövem, hogy könnyezni kezdek tőle.

Kutatok az agyam rejtett zugaiban, miként is lehetne ezt elmondani.

Megjött a szövettani eredmény. És nem túl biztató.

Szóval, a rákjelző értékeim magasak. Ebédeljünk együtt valahol?

Emlékszel a bulira, amit tavaly februárban rendeztünk, hogy megünnepeljük a rákmentességem harmadik évfordulóját a hat hónaponkénti vérképem után? Oppácska... szívás!

De inkább az egyszerű megoldás mellett döntök: a kemény, hűvös igazságot mondom. Mert bárhogy is igyekezett az orvos enyhíteni a csapást ilyesmikkel, hogy „csak el kell végeznünk még egy pár vizsgálatot” és „ne essünk pánikba, míg nem látjuk világosan, mivel állunk szemben”, pontosan tudom, hogy amire valójában gondol, az szörnyűséges, borzalmas, egyáltalán nem jó, sőt nagyon rossz.

Megköszörülöm a torkom.

– Szóval, dr. Saunders telefonált tegnap.

Háttal állok neki, de a konyhában néma csend lett, és jól tudom, mit látnék, ha most megfordulnék: kanala megállt a szája és a müzlistál közt félúton a levegőben, mintha csak egy filmen enné azt a kukoricapelyhet, és valaki megállította volna a lejátszást, hogy felvegye a telefont vagy elmenjen vécére.

– És? – kérdezi.

Épp időben fordulok meg, hogy lássam, ahogy a kanalat leereszti a még mindig félig teli tálba. Jack olyan most, mint egy lassított felvétel. Vagy én vagyok olyan.

– Visszajött – mondom, és ugyanebben a pillanatban a tál kicsúszik Jack kezéből, s tej- és lehetetlen színű kukoricapehely-zuhatag ömlik le a lábán a padlóra.

– A francba! – mondja, és leugrik a pultról.

Papírtörlőt ragadok a mögöttem lévő tartóról, és elkezdem letekerni a lapokat, míg egy akkora csokornyi nem lesz a kezemben, amivel már fel tudom itatni a trutyit. Lehajolok, és munkához látok.

– Majd én – Jack mellém térdel. Kezébe nyomok egy köteg papírt.

Csendben támadjuk a pocsolyát – közben elhessegetjük Bennyt, aki megpróbálja felnyalni a cukros tejet a padlóról –, és tudom, hogy Jack most igyekszik felfogni, amit az imént mondtam. Hamarosan korholni fog, hogy nem mondtam el neki hamarabb. Hogy ülhettem ezen az információn teljes huszonnégy órát? Aztán meg fogja kérdezni, pontosan mit is mondott dr. Saunders. Szó szerint. Én pedig elmondom neki, mintha csak a környékbéli pletykákat adnám tovább.

Azt mondta.

Mire én így.

Erre ő.

De addig is, Jack feldolgoz. Mérlegel. Emészt. Közben pedig mi ketten – egymás mellett – mindent megteszünk, hogy feltakarítsuk ezt a jókora, nevetséges trutymót.

Mielőtt elindult az állatkórházba, megcsipkedte az arcom, megszorította a vállam, egyenesen a szemembe nézett, és ezt mondta:

– Daisy, minden rendben lesz.

Bólintottam.

– Itt ne hagyd az ebéded – szóltam, és átnyújtottam a barna papírtasakot, melybe még tegnap este bepakoltam a tonhalas szendvicset, a müzliszeletet és a bébirépákat. Aztán bementem a fürdőszobába, hogy elkészüljek, Jack pedig a konyhai hátsó ajtón át távozott. A rozoga, szúnyoghálós ajtó nyikorgott, mikor kinyílt, majd becsukódott mögötte.

Ezt úgy értette: nem fogok meghalni. De hiszen tudom, hogy nem fogok meghalni. Még csak egy év telt el a legutóbbi vérvizsgálatom óta, az pedig negatív lett, és ha megbököm vagy megpiszkálom a bal mellem, nem is érzem a daganatot, amit a mammográfián találtak, tehát biztos vagyok benne, hogy sikerült korán elcsípni, akárcsak az első alkalommal. És a holnapi vizsgálatok csak azt fogják kimutatni, hogy mellrákom van. Ismét. De ez még nem jelenti azt, hogy minden rendben lesz.

Nem akarok megint műtétet. Sem kemót. Sem sugárkezelést. És nem akarom, hogy egy év elmenjen az életemből, míg elszenvedem ezeket a kezeléseket. Tudom, úgy viselkedem, mint egy hisztis gyerek, kezem ökölbe szorítva, összeszorított szemmel toporzékolok az egész világgal szemben. Nemakarom! Nemakarom! Nemakarom! Tudom, hálásnak kellene lennem. Ami a rákot illeti, relatíve könnyű dolgom volt. Ezért is szégyellem beismerni a legnagyobb félelmem: nem akarom újra elveszíteni a hajam.

Tudom, ez hiúság és lényegtelen is, de szeretem a hajam. És bár igyekeztem valódi „erős kopasz nő” lenni legutóbb, egyszerűen nem állt jól. Vannak, akik nyerők kopaszon. Én nem tartozom közéjük. Csokoládészínű sörényem épp csak elkezdte újból súrolni a vállam, még nem olyan vastag és fényes, mint egykor, de hosszú. Nőies. És így, hogy egyszer már elveszítettem, sokkal jobban értékelem. Néha azon kapom magam, hogy cirógatom, szinte még dúdolok is közben, mint mikor Benny drótszerű bundáját simogatom.

Jó haj.

Szép haj.

Maradj meg, haj.

A melleimért is odáig vagyok, ezért is nem engedtem dr. Saundersnek, hogy legutóbb lenyesse őket. Sok nő ezt választja. Csak vigyék! Fő a biztonság! Hiszen csak mellek! De akkor huszonhárom éves voltam, és nem akartam megválni a melleimtől. Miért nem volt képes a rák a combomban vagy a sosem-elég-lapos hasamban kialakulni? Boldogan mondtam volna le ezekről. De kérem, az isten szerelmére, hagyjuk meg tökéletes, C-kosaras, hetyke cickóimat, hiszen miattuk van, hogy a legtöbb férfi önkéntelenül is megfordul utánam az utcán.

Nem mintha orvosilag rossz döntést hoztam volna. Közvetlenül a diagnózisom után a Time közölt egy hosszú cikket: egy terjedelmes houstoni tanulmány eredményeit sorakoztatta fel, amely arra jutott, hogy nagyjából ugyanakkora a kiújulás esélye azon nők körében, akik a megelőző kettős masztektómia mellett döntenek, mint azoknál, akik nem ezt az utat választják. Nem szoktam a Time-ot olvasni. A bűnözés szociológiája című órámra menet láttam meg a cikket, ahogy a buszon mellettem ülő diák válla felett belelestem. Jó előjel, gondoltam. És mikor felhoztam a témát dr. Saundersnek, egyetértett abban, hogy bár ez egy előzetes tanulmány, az eredményei szilárdnak tűnnek, a döntés pedig az én kezemben van. Most, négy év elteltével megint rákos vagyok, s már nem is tűnik annyira sorsszerűnek a magazin véletlen feltűnése, sokkal inkább gondolom: azt hittem, amit hinni akartam, hogy azt tehessem, amit tenni akartam. Hagynom kellett volna, hogy levegyék a melleimet. Nem lett volna szabad ennyire hiúnak lennem.

Befejezem a fogmosást, és egy utolsó pillantást vetek a tükörbe.

A hajam.

A tökéletes melleim.

Nagy levegőt veszek. Kifújom. Csak rák.

Szeretem a reggelek nyugalmát. Egyedül vagyok a házban, de számtalan dolog emlékeztet arra, hogy a világban nem vagyok egyedül. Jack már elment, de a jelenléte még mindig érzékelhető. Hívogat a még meleg horpadás, melyet a teste hagyott a lepedőn. Talán egy pillanatra odafekhetnék, gondolom. Mitől ennyire csábító egy bevetetlen ágy? Ellenállok a késztetésnek, leterítem a paplant, elegyengetem a gyűrődéseket. Aztán felrázom Jack párnáját, eltüntetem a nyugodt éjszakai alvás bizonyítékait, és előkészítem a ma esti szundikálásra.

Három pár levetett zoknit gyűjtök össze az ágy mellől, bedobom őket a szennyeskosárba. Aztán a nyitott bőröndre pillantok, mely a komódunk mellett a padlón fekszik. Minden évben megünnepeljük február 12-ét; több hónapnyi kemó és hathétnyi sugárkezelés után ezen a napon hívott fel dr. Saunders, hogy közölje: hivatalosan rákmentes vagyok. Tavaly, a harmadik évfordulóra csöndes kis vacsorát terveztünk a családdal és a barátokkal a kedvenc éttermemben. Úgy volt, hogy Jack lefoglalja a Harry Bissett’s különtermét, de mikor a buli napjának reggelén odatelefonáltam, hogy megkérdezzem, vihetünk-e saját pezsgőt, az étteremvezető közölte, sehol nincs nyoma a foglalásunknak. Jack elfelejtkezett róla. Ez most komoly, Jack? Nincs foglalásunk a H. B.-nél. Hívj fel mindenkit, mondd vissza a bulit – írtam SMS-ben, dühösen ütöttem le minden betűt szegény, ártatlan iPhone-omon.

Mikor aznap este hazaértem, még mindig tajtékzottam a haragtól, és szinte észre se vettem a szűk kis utcánkban parkoló autókat. De ahogy a hátsó ajtóhoz léptem, egyszer csak hallom, hogy valakik hangosan, kórusban ezt kiáltják: „Boldog Rákfordulót!”, és tágra nyílt szemem előtt hirtelen családtagjaink és barátaink lelkes arca jelent meg. Jack nemcsak hogy meghívott hozzánk mindenkit egy rögtönzött söröshordós bulira, még néhány tálca rántott csirkét is rendelt Gurthie’stől, és meggyújtotta a kedvenc Clean Cotton Yankee gyertyáimat, melyeket csak társaságban veszek elő. „Szeretlek!”, olvastam le a szájáról, miközben a konyha túloldalán épp egy pohár Zinfandelt töltött anyámnak – ez az egyetlen bor, amit hajlandó meginni. Bólintottam, arcom elöntötte a forróság, szívemet pedig a gyengéd szeretet szétszórt férjem iránt, aki, akárcsak egy macska, valahogy mindig a talpára esik.

Idén Jack azzal lepett meg, hogy bejelentette: ottalvós kirándulást tervezett. Ritkán van alkalmam pár óránál több időt kettesben tölteni túlhajszolt férjemmel – ő egyike azon igen kevés, túlteljesítő személyiségeknek, akik egyidejűleg szerzik meg a doktori és a PhD fokozatot is állatorvos-tudományból, így aztán különösen izgatottan várom az utazást. Két nap múlva indulunk, és a bőröndben az én oldalam már szépen be van pakolna, a pulcsik feltekerve, a farmernadrágok összehajtogatva, az alsóneműk és a zoknik a hálós zsebben. Jack oldala még üres. A héten minden este szóltam neki, hogy kezdjen el pakolni, pedig jól tudom, hogy az utolsó pillanatra fogja hagyni, majd szombat reggel dobál be mindent, és természetesen kifelejt valami fontosat, például a fogkeféjét vagy a kontaktlencse-folyadékát.

Megeresztek egy jól hallható sóhajt. Szemem sarkából észreveszek Jack éjjeliszekrényén egy félig üres, párás vizespoharat. Felkapom, tenyeremmel ledörzsölöm a vízkarikát a fáról, és kikísérem a poharat a konyhába.

Mikor összeköltöztünk, Jack rendetlensége és igénytelensége tiltakozást váltott ki belőlem. Tipikus friss házas közhely – pedig még nem is voltunk házasok.

„Nem vagyok a hülye szobalányod!”, vágtam hozzá egy különösen heves vita közepén.

„Nem is kértelek meg rá!”, jött a hűvös válasz.

Ellenfelek voltunk egy csatatéren, és egyikünk sem akart területet veszíteni. Jack álláspontja az, hogy őt nem zavarja a felfordulás és a rendetlenség, és nem ellenzi a takarítást, csak épp sosem jut eszébe.

Én viszont úgy érveltem, hogy ha törődne velem, igenis eszébe jutna és összeszedné maga után a dolgokat. Minden egyes piszkos tányér, amibe belebotlottam, minden farmer és minden pár cipő, melynek nem sikerült a szekrénybe visszatalálni, kézzel fogható sértés volt számomra. Nem szeretlek! Nem érdekelnek az érzéseid! Szántszándékkal hagyom a kávéscsészéimet a fürdőszobában, a mosdótálon, hogy borsot törjek az orrod alá. Ha! Hahaha!

De mint sokan mások, akik eldöntik, hogy hosszú távon kitartanak a párjuk mellett, lassanként én is megtanultam elfogadni, hogy Jack rendetlensége ennyi és nem több: rendetlenség. Nem a személyem elleni támadás. És időnként azért próbálkozott, hogy kiegyenesítse az íróasztalán tornyosuló papírhegyet, mely azzal fenyegetett, hogy lavinaként elborítja a csiszolt parkettát, és mikor igazán jó napja volt, még az is eszébe jutott, hogy a koszos edényeket kivigye a konyhába.

De a mosogatógépig valahogy már sosem jutottak el.

Hűvös szellő üdvözöl, miközben Jack rögtönzött kukoricapelyhes táljából kiöntöm a sokszínű tejes masszát a mosogatóba, a tálat pedig a mosogatógépbe teszem. Felnézek a mosogató fölötti ablaksorra, csodálom a korukból fakadó szépséget, s közben hatékonyságuk hiánya miatt lamentálok. Az csak egy dolog, hogy még mindig az eredeti üvegtáblák vannak a keretben, 1926-ból, amikor a házunk épült, de a fakereteket annyiszor festették már újra, hogy több közülük már nem is záródik rendesen, kisebb réseket hagynak, melyeken bekúszik a levegő. Az egészet ki kéne cserélni, de addig is, míg ezt a költséges megoldást megengedhetjük magunknak, úgy döntöttem, tömítőkittel fogom betömni a réseket. Ez a harminchetedik tétel tennivalóim véget nem érő listáján, melynek célja, hogy spanyol villánkat megóvjam a teljes lakhatatlanná válástól.

Már két éve voltunk lakáskeresőben, amikor első pillantása beleszerettem a ház ívelt ajtajaiba, vörös agyagcserepeibe, kövezett verandájába és annak fekete kovácsoltvas korlátjába és a sárga stukkós házbelsőbe. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a hátsó kertben az olajfa alatt nagy darab Manchego sajtot majszolva és bort szürcsölve lustálkodom. Jacket viszont annyira nem varázsolta el mindez.

„Az nem is olajfa”, zúzta szét álomképeimet. „És erre a házra jócskán ráfér a munka. Az a ház a városban kulcsrakész volt, frissen festve, meg minden, azonnal be lehet költözni.”

Megráztam a fejem, mert eszembe jutott az ívelt zug az előszobában, s az antik telefonra gondoltam, amire majd a bolhapiacon fogok rábukkanni, és a süllyesztett polcon fogom elhelyezni.

„Ezt kerestük.”

„Nem lesz időm elvégezni minden munkát, amire ebben a házban szükség lesz”, így ő. „Tudod, milyen az időbeosztásom.”

„De nekem lesz. Nekem van időm. A kisujjadat sem kell megmozdítanod. Megígérem.”

Még egyszer nekifutott.

„Láttad a kertet? Nem hiszem, hogy akár csak egy szál fű is nőne abban a gyomrengetegben.”

„Helyrehozom”, vágtam rá. „Majd meglátod.”

Jack nagyot sóhajtott. Már elég jól ismert ahhoz, hogy tudja: ha egyszer a fejembe veszek valamit, attól nem lehet engem eltéríteni.

„Ilyet is csak te vállalhatsz be”, jelentette be megadón, s megrázta a fejét.

Mosolyogtam, nyaka köré fontam a karjaim, s közben örültem a győzelemnek:

„Tökéletes lesz.”

De nem lett tökéletes. Nem sokkal azután, hogy beköltöztünk, magam is rájöttem mindarra, amit Jack ösztönösen megérzett (bár soha nem ismerném el, hogy igaza volt), hogy nem csak egy kis TLC-s átalakításra volt szüksége a háznak. Hanem óriásira. Miután glazúrral lefestettem az összes belső falat, új légszűrőket szereztem be, kigyomláltam a kertet, hideg vizes magasnyomású mosóval lemostam a ház falát kívülről, hívtam ezermestert, hogy új lépcsőt építtessek a hátsó teraszhoz és sikáltam, csiszoltam, poroltam mindent, ami a kezem ügyébe került – felrobbant a fűtőberendezésünk. Lángokban állt. Öt hónappal később a légkondi is követte. Aztán csőrepedés volt, a pincénk víz alá került, és ekkor derült fény a penészre is, mely végig ott lappangott a falakban. És miután az összes tüzet eloltottuk (a kazán esetében szó szerint), még mindig nem jutottam végére a hűtő ajtajára tűzött apróbb feladatok listájának – mint például: villanyszerelőt hívni, hogy beszerelje az áramvédő kapcsolót, újracsempézni a konyhát, polírozni az eredeti parkettát és, persze, tömítőkittel betömni a nem záródó ablak réseit.

Bepakolom a mosogatógépet, és szivaccsal letörlöm a pultot. Aztán kiveszem a zacskó bébirépát a hűtőből a tegnap este becsomagolt ebédemmel együtt, fogom a mai listámat, az egészet berakom a válltáskámba, melyet könnyedén átvetek a fejemen, keresztbe a mellkasomon, a pulcsi felett. Ezen a héten a tél inkább kora tavaszként viselkedett, így kedvenc hosszú, fekete kabátomat az előszobaszekrényben hagyom, bár még csak február van.

Ugyanarra hagyom el a házat, mint korábban Jack, először a nehéz faajtót nyitom ki – a kilincse akad –, majd kilököm a szúnyoghálós ajtót. Hagyom, hogy becsapódjon mögöttem, élvezem a rozsdás zsanér nyikorgását, ahogy mindig. A hangok kedvenc évszakomat, a nyarat idézik.

Lemegyek a hátsó lépcsőn egyautós kocsibeállónkhoz. Amelyikünk később ér haza, kénytelen az utcán parkolni, s ez általában Jack szokott lenni. Odapillantok közvetlen szomszédunk, Sammy házához. Még mindig ég a villany első teraszán, bizonyára beugrott valahova reggelizni az éjszakai műszak után. Kicsit megkönnyebbülök, mert bármennyire is kedvelem, folyton szómenése van, és egy egyszerű sziából könnyen tizenöt-húszperces egyoldalú társalgás lesz – az ő részéről. És ma épp csak annyi időm van, hogy eljussak a kampuszra, leparkoljak, felszálljak az egyetemi buszra, és így is épp az óra előtt fogok odaérni a pszichológia tanszék épületéhez.

Hyundai Sonatámmal végignavigálok a környék fás mellékutcáin, elérkezem a baseballstadionhoz. Tavasszal, mikor a kertben vagyunk, néha halljuk, ahogy a bőr a fán csattan, és néha találgatunk, vajon a Georgia Bulldogs vagy az ellenfél egyik játékosa dobta-e a labdát. Egyikünket sem érdekli annyira a sport, hogy utánanézzünk, ki is nyert. Ez volt az első dolgok egyike, ami megtetszett Jackben, hogy a város összes többi pasijával ellentétben vele nem arról szóltak az őszi szombatok, hogy a meccs előtt a stadion parkolójában vedeljük a sört, és közben ilyeneket mondunk: Az edzőnek igazán nem kéne erőltetni ezt a villámtámadást minden kiejtetés után.

A legtöbb déli egyetemhez hasonlóan Athén is futball-város. Ugyanakkor egyetemi város is, a szó összes értelmében. Az egyetem harmincötezer hallgatója a város lakosainak harmadát teszi ki. Mikor beköszönt a nyár és a diákok összepakolnak, hogy a Maldív-szigetekre vagy hazautazzanak, vagy nyári egyemre Amszterdamba, az a frenetikus energia, mely szeptembertől májusig betölt minden egyes kávézót, buszmegállót és szórakozóhelyet, hirtelen eltűnik. A város mintha fellélegezne, míg újra nem kezdődik az egyetem, s nyugodtan benyújtogathatja tagjait az összes kiürült helyre.

De ma ez az energia még a maga teljességében van jelen, ahogy lassan elhajtok az órájukra tömegesen siető, járdát elfoglaló, úttesten lődörgő egyetemisták mellett. Megdöbbent, milyen fiatalnak tűnnek. Huszonhét évesen alig vagyok idősebb a végzősöknél, így nem találok magyarázatot arra, miért is érzem úgy, mintha egy egész életnyi idő lenne közöttünk. A házasságtól öregedtem volna meg? A ráktól? Vagy a halandóság felismerésétől és elfogadásától, amit a legtöbb egyetemista nem is igazán tudott felfogni a még mindig fejlődésben lévő agyával?

Szerencsére nem én vagyok a legidősebb a mesterképzésen. A Haladó stresszkezelési elméletek órán Teresa, egy őszülő, negyvenes nő ül mellettem. Úgy képzelem, elvált, és ez az ő Ízek, imák, szerelmek-élménye. Visszaül az iskolapadba! Diplomát szerez pszichológiai tanácsadásból! Megvalósítja önmagát! Jack szerint igazságtalan vagyok: lehet, hogy a válság miatt elvesztette az állását, és megpróbál váltani.

Bármi legyen is az oka, gondolom, mindenkinek megvan a maga története arról, hogy is került oda, ahol éppen van. Az én történetem, természetesen, a rákhoz kötődik. Épp az államvizsgám után kezdtem el a kemoterápiát, és bár felvettek a mesterképzésre, halasztottam egy évet. De egy évvel később, mikor a kezelés már rég véget ért, még mindig nem voltam kész. A testem kifáradt.

„Halassz pár évet!”, mondta Jack. „Összeházasodunk. Élvezzük az életet.”

Így kérte meg a kezemet a férjem.

Igent mondtam.

Aztán állást kaptam egy hitelkártya telefonos ügyfélszolgálaton, ahol a munkához fejhallgatót viseltem, és közben pszichológiai meg orvosi magazinokat lapozgattam, hogy múlassam az időt. Mikor a csengő megszólalt a fülemben, kellemes hangon ezt mondtam: „Köszönjük, hogy az AmericanFunds hitelügyintézőt hívta”. Az volt a feladatom, hogy segítsek az embereknek a hitelkártya-tartozásukat átírni egy új hitelkártyára, 12 hónapig 0 százalékos THM-mel. „Az Ön hitelképessége alapján a tizenkét hónap letelte után a THM változó, 15,9–23,99 százalék között lesz”, magyaráztam a vonal túlsó végén lévő, arc nélküli hangoknak.

De amit a munkámban a legjobban szerettem, az valójában nem is volt a munkám része. Vagy legalábbis nem kellett volna, hogy az legyen. Ez pedig az volt, amikor az ügyfelek elmondták, miért is nyitnak új hitelkártyát, és ezáltal bepillantást nyerhettem az életükbe. Ott voltak a boldog közhelyek: A lányomat eljegyezték. Búcsút mondhatok a nyugdíj-megtakarításaimnak! Aztán a kurtán-furcsán szomorúak: Az én drága Hermanom szokta ezeket az ügyeket intézni. De már nincs velem… Nem lett volna szabad eltérnem a forgatókönyvtől, de ha épp nem körözött ott valamelyik felettesem, mélyebbre merészkedtem: Hány éves a lánya vagy mikor hunyt el szegény. És felmerült bennem, hogy a legtöbb embernek csak arra van szüksége, hogy beszélgethessen. Hogy meghallgassák. Még ha egy idegen teszi is ezt. Vagy talán pont egy idegenre volt szükségük. Úgy éreztem, szolgálatot teszek a köznek. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, hogy kevésbé bántson szolgai, minimálbéres munkám. Akárhogy is volt, szerettem. A meghallgatást.

Egész addig a pszichológussá válás útján lépdeltem előre. Egymás után pipáltam ki a tételeket az életemre vonatkozó terveim listáján, melyet még tizenhárom éves koromban állítottam össze, amikor először láttam a Hullámok hercegét. Barbra Streisand szerettem volna lenni, kényelmes székben ücsörögve, drága gyémántokkal felékszerezve nyitogatni a férfiak elméjének rejtélyeit, és közben felelőtlenül szerelembe esni. Az egész olyan felnőttesnek és elbűvölőnek tűnt. És bár, mint minden tizenhárom éves, már azt gondoltam, felnőtt vagyok, kétségbeesetten vágytam rá, hogy elbűvölő is legyek.

Két év elteltével, mikor a főnököm elő akart léptetni a telefonos központ túlsó oldalára – oda, ahonnan ténylegesen indítottak is hívásokat, nem pedig fogadtak –, úgy döntöttem, eljött az ideje, hogy visszaüljek az iskolapadba. Nem akartam „istenverte telefonos értékesítő” lenni (ahogy anyám hívja őket). Az volt a vágyam – és tényleg ezt akartam –, hogy terapeuta legyek.

Öt perccel korábban érkezem a gendertanulmányok órára. Becsusszanok a padba, előveszek a táskámból egy csomag üres tanulókártyát, ezeket majd teleírom fogalmakkal, melyeket a jövő keddi vizsgára kell megtanulnom. Mint mindig, most is örömmel tölt el a gondolat, hogy valamit kihúzhatok tennivalóim listájáról. De még mielőtt írni kezdhetnék, zümmögni kezd a telefonom.

Legjobb barátnőm, Kayleigh az. Óvónő, és elvileg a foglalkozások ideje alatt, amíg a gyerekek a csoportjában vannak, nem lenne szabad használnia a telefonját. De őt ez kurvára nem érdekli. Szerintem amúgy, 90 százalékban biztos vagyok abban, hogy a sírkövére is ezt fogják írni: Kurvára nem érdekel.

Lehalkítom a telefont, ezzel átirányítom hangpostára, mert engem viszont igenis érdekel, és a tanárnő, dr. Walden, aki jobb napokon is mindössze 150 centi magas, már elfoglalta helyét a terem elején és megköszörülte a torkát. Mosolygok, mert elképzelem, miről fog szólni Kayleigh hangüzenete. Valószínűleg heves kirohanás a Georgia Egyetem kosárcsapatának tizenkilenc éves játékosa ellen, akivel abszolút kifogásolható módon rendszeresen lefekszik, vagy egy panaszáradat lesz a finomkodó kolleganőjéről, Pameláról, aki gyöngysort és állatmintás pulcsikat visel. Ráncolni kezdem a homlokom, mert kellemetlen érzésem támad a gyomrom legalján, mintha valamit elfelejtettem volna. Lekapcsoltam a tűzhelyet? Kivettem a hűtőből az uzsonnámat? El kellett volna vinni az autót olajcserére?

És ekkor fejbe vág a felismerés, mert el se hiszem, hogy akárcsak egy pillanatra is elfelejthettem.

Kiújult a rákom.