Beleolvasó - A.J. Rich: Aki a tenyeredből eszik

Fülszöveg:

Lebilincselő, felkavaró, eredeti pszichotriller. Meglepő fordulattal szinte minden oldalon." (Kathy Reichs)

Morgan Prager annak a küszöbén áll, hogy megkapjon mindent, amire vágyik. Áldozatpszichológiából írja disszertációját az egyetemen, barátja megkérte a kezét, hatalmas, gyönyörű pireneusi hegyikutyája, Felhő mellé örökbe fogadott két barátságos pitbullt... De miért jut eszébe, hogy "a küszöb az a hely, ahol megállunk"?
Egy nap arra ér haza az egyetemről, hogy a barátja halott, kutyái pedig véresek. Morgan összeomlik, és természetesen magát hibáztatja. Lehet, hogy ő is kóros altruizmusban szenved, mint azok, akiket vizsgál? Amikor értesíteni próbálja barátja szüleit fiuk szörnyű haláláról, kiderül, hogy Bennett nem az volt, akinek mondta magát. Sőt abból, amit mesélt, egy szó sem volt igaz. Ráadásul jelentkezik Bennett másik menyasszonya... akinek a segítségével megtalálják a harmadik menyasszonyt, majd a negyediket.
Az állítólag gyilkos pitbullokat kivégzik, Felhő élete hajszálon függ: Morgan versenyt fut az idővel. Meg tudja-e menteni a pireneusi hegyikutya életét? És a sajátját?

 

Részlet a regényből:

Hat hete, amikor Susan Rorke-ot megölték, hol volt az a férfi, akit én Bennettként ismertem?

Hazafelé tartottam a vonaton New Yorkba. Megnéztem a telefonom naptárját, és kiderült, hogy jól emlékeztem – azt a hétvégét Bennett-tel Maine-ben töltöttük, egy Old Orchard Beach nevű tengerparti faluban, egy szikla tetején álló, óceánra néző, sárga, viktoriánus panzióban, néhány száz méterre a tengerparti sétánytól.

Susant pénteken ölték meg. Autóval Bostonból két óra alatt Old Orchard Beachbe lehet érni. Lehetséges lenne, hogy Bennett kilökte Susant az ablakon Bostonban, aztán beült a bérelt autójába, és levezette a százötven kilométert a tengerparti üdülőfaluba, hogy eltöltsön velem egy romantikus hétvégét? Igen, ideje volt rá. Én már bejelentkeztem a panzióba, amikor ő megérkezett. Mikor vette a fehér rózsát, amelyet nekem hozott? Szokás szerint megcsókolt, és megkérdezte, hol tudnánk inni valamit. Mondtam, hogy a panzióban lehet borozni a kandalló mellett, mire azt felelte, ő rendes italra vágyik. Emlékszem, meglepődtem ezen. Azt mondta, először le akar tusolni, és át akar öltözni. Azt mondta, reggel kilenckor indult Montrealból; tehát hat órája úton volt, úgyhogy semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy le akar zuhanyozni, és át akar öltözni. Vidámnak tűnt, és figyelmes volt velem. Hatalmas étvágya volt; vacsorára homárt ettünk, és természetesen szeretkeztünk. Voltak rajta karmolásnyomok? Mennyire küzdött Susan? Aztán a hideg ellenére feltétlenül akart egyet járni a holdfényes óceánparton. Andalogva sétáltunk a parton, ami ilyen késői időpontban és a hűvös időben szinte üres volt. Megütötte a fülemet, hogy néhány sétáló québeci francia nyelven beszél, és megkérdeztem Bennett-től, mit mondtak. Azt felelte, hogy várják a torontói Maple Leafs és a Montreal Canadiens másnapi barátságos meccsét. Eszembe jutott, hogy hiába kerestem a lakását Montrealban, és felmerült bennem, hogy talán még franciául sem tudott. Megkerestem az interneten a kanadai hokiliga játékrendjét, és kiderült, hogy a Montreal Canadiens egyetlen barátságos mérkőzést sem játszott ebben az idényben.

Később, a szobában, amikor levette a nadrágját, nagy kiterjedésű, új keletű zúzódást vettem észre a lábszárán. Megkérdeztem, mi történt, és azt felelte, beütötte, amikor az egyik együttesének segített cipekedni. Az egyik együttesnek, amelyet nem is ő képviselt.

Aznap este szokás szerint az ágy jobb oldalára feküdtem. A bal oldal volt a fal felől, és Bennett pontosan tudta, hogy gyerekkorom óta félek attól, hogy ha a fal mellett alszom, átcsúszom rajta. Már majdnem elaludtam a karjaiban, amikor a fülembe súgta:

– Ha szeretsz, akkor most a fal mellett alszol.

Mi lett volna, ha nem engedelmeskedem? Mit tett volna velem? Másnap reggel – jaj, nem akarok emlékezni a szeretkezésünkre. Azok után, amit Bostonban megtudtam, a gyomrom is felfordult tőle. Aznap este azonban nem akarta elengedni a kezemet. Még akkor is fogta, amikor reggel felébredtem.

Nem sokkal éjfél után érkeztem meg a New York-i Penn pályaudvarra. Elfáradtam, de álmos nem voltam. Amint hazaértem, megkerestem minden létező cikket Susan Rorke haláláról, a megjelenés sorrendjében.

A cikkek szerint Susan Rorke harmincöt éves volt, rendőrségi jelentéselemzőként dolgozott, emellett hetente egyszer a dél-bostoni hajléktalanszállón végzett önkéntes munkát. Először balesetként számoltak be a haláláról. Elindult megjavítani egy rolót a harmadik emeleten, és nem tért vissza. A holttestét a menhely mögötti sikátorban találták meg. A rendőrség szerint Miss Rorke kiesett a nyitott ablakon, és szörnyethalt. A következő cikk már arról tudósított, hogy a rendőrség nyomozást rendelt el emberölés gyanúja miatt. Egy hajléktalant kerestek, aki aznap éjjel a menhelyen aludt. A szemtanúk szerint nem sokkal a halála előtt vitába keveredett Miss Rorke-kal. A hajléktalant megtalálták, kihallgatták, majd elengedték. A rendőrség a további vizsgálatok függvényében dönt arról, fenntartják-e az idegenkezűség gyanúját.

Ezután felmentem a Facebookra. Susan Rorke profilképe ugyanaz a fénykép volt, amelyet a nyomozó mutatott nekem, a félszemű Jack Russell-terrierrel az ölében. Elgondolkodtam azon, mi történhetett a kutyával. Végiggörgettem az utolsó pár hónap posztjait, és találtam egy fényképet, amelyen Susan széttárt ujjakkal tartotta a bal kezét, hogy jól lehessen látni a jegygyűrűt. A fehérarany vagy platinafoglalatú, ódivatú, navett csiszolású, ránézésre egykarátos gyémántot. A poszt alatti hozzászólók nagyjából mind ugyanazt kérdezték: Mikor ismerhetjük már meg végre?

Elővettem a fiókomból a bársonnyal bélelt, apró, bőrdobozt, amelyben a Bennett-től kapott gyűrűt tartottam. Ugyanolyan volt. Először el akartam hajítani, de aztán rájöttem, hogy ez most már bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy az átvertek testvérszövetségéhez tartozom. Ha Susan és én egy szövetséghez tartoztunk, akkor közénk tartozott az a nő is, aki írt nekem a Szédelgőkön, és Susan Rorke-nak adta ki magát. Ő említett másokat is. Ha hárman voltunk, akár négyen is lehettünk. Vagy még többen.

Felmentem a Szédelgőkre, és hagytam egy privát üzenetet a hármas számúnak.

Ki vagy te? És miért adtad ki magadat Susan Rorkenak? Miből gondolod, hogy az, akit te Peter néven ismertél, másokat is átvert? Hittem neked, és elmentem a megbeszélt helyre, mire kiderült, hogy a nő, akinek kiadtad magadat, meghalt, hat hete megölték. Téged is érdekelhet az, amit arról a férfiról tudok, akit én Bennett néven ismertem. Nem hazudok, nem akarlak ámítani. Teljesen komolyan beszélek. Nem tudom, miért nem jöttél el a találkára, de ha attól a férfitól félsz, már nem kell félned. Remélem, jelentkezel.

Éhes voltam, és hetek óta először egészséges kajára vágytam. Lesétáltam egészen a Champs büféig. Nyolckor nyitott. Szokás szerint én voltam ott az egyetlen vendég, akinek nem volt kivarrva mindkét karja és lábszára. A személyzet megbízhatóan vidám volt. Kaptam egy saját bokszot, és leültem az ötvenes évekből származó tábla alá. Dupla adag tofus rántottát kértem tele titokzatos fűszerekkel, hozzá pedig párolt főzőbanánt.

Igazi nádcukrot tettem a kávémba. Amikor tekintetemmel keresni kezdtem a transzszexuális pincért, hogy töltse újra a csészémet, megláttam, hogy nyílik az ajtó. Eltelt néhány pillanatig, amíg rájöttem, kit látok. Egy biciklis sisakot csatolt le épp a fejéről. Akkor ismertem fel végre, amikor megláttam a haját. McKenzie volt az, az ügyvédem. Izzadságfoltos inget viselt fekete Pursuit biciklis nadrággal, amely rajta kivételesen nem nézett ki jelmeznek.

A tányéromra pillantott.

– Remélem, maradt még zöldbanán.

– Kérsz egyet? – intettem az üres helyre velem szemben.

McKenzie becsusszant a bokszba, majd ugyanazt kérte, mint én, a menübe bele sem nézett. Elcsent egy szelet zöldbanánt a tányéromról.

– Ezen éltem, amikor Puerto Ricóban dolgoztam.

– Az mikor volt?

– Egy lovat képviseltem a Vieques-szigeten. A kísérleti robbantásokat végző haditengerészeti támaszpont közelében egy farmer észrevette, hogy a díjnyertes lova nem képes többé fedezni. Pert indított, és a bíróság a farmer és a csődör javára döntött.

Elismerésképpen megemeltem a kávéscsészémet.

– Megvan már a temperamentumvizsgálat időpontja? – kérdezte.

– Jövő péntek, Staten Island.

– Nagyszerű. Sok sikert hozzá.

Amikor megérkezett a reggelije, szerettem volna témát váltani, nehogy azt higgye, azért kínáltam hellyel, hogy a felbukkanását kihasználva jogi tanácsot kérjek tőle.

– Én akkor jártam a legközelebb a Vieques-szigethez, amikor a Szt. Tamás-szigeten voltam.

– Imádom a karibi szigeteket. Te mit kerestél ott?

– Rendszeresen jártam oda búvárkodni, hogy aztán egypár lepénylesővel térjek haza.

Láttam az arcán, hogy nem érti, miről beszélek.

– Kóbor kutyákkal – magyaráztam –, amelyek a sze-mét között talált kukoricalepényen élnek. Egy civil szervezetnek dolgozom, amely a főszigeten, családoknál helyezi el a talált kutyákat.

– Milyen ott búvárkodni?

– Rémes állapotban vannak a zátonyok. Amikor egy tengerjáró hajóról belecsobban a vízbe kétezer naptejjel bekent turista, a korall kifehéredik, és elhal. Szerencsém van, hogy még láttam néhány korallzátonyt. Te búvárkodtál a Vieques-szigeten?

– Egy kicsit.

– Hát nem csodálatos? Eszméletlen úszni a korallkanyonok között! Azok a színek! Merültél éjszaka, amikor kibújnak a puhatestűek is? Mintha az ember egy rózsaligetben úszkálna egy zseblámpával. És azok a halak! Előfordult már veled, hogy egy egész rajnyi doktorhal követett? Fantasztikus, ahogyan egyszerre fordulnak, meg ahogy irizálnak a pikkelyeik!

McKenzie letette a villáját, pedig még nem ette meg az összes zöldbanánt. Éreztem, hogy valami rosszat mondtam.

– Meghívlak – mondta, és előkotort egy kis pénzt a cipzáras zsebéből.

Megköszöntem, aztán McKenzie közölte velem, hogy indul, mert le kell adnia néhány bírósági ügyiratot a belvárosban.

– Biciklivel?

– Így a portások futárnak néznek, és nem kell felmennem smúzolni.

Az ablakon át figyeltem, hogy eloldja a biciklijét, és elindult a Williamsburg híd felé.

Én megettem a zöldbanánt, megköszöntem a pincérnek a kedves kiszolgálást, aztán hazasétáltam. Mielőtt megnéztem volna, hogy kaptam-e választ a Szédelgőkre küldött levelemre, előbb rákerestem az interneten Laurence McKenzie-re. Átgörgettem a szakmai sikereit, aztán végül rábukkantam egy cikkre, amitől teljesen elszégyelltem magamat. Mint megtudtam, McKenzie öt éve a Vieques-szigetnél búvárkodott a feleségével, amikor egy szokatlanul erős áramlat elszakította a feleségét a búvárcsapattól a lemerülés során. Pár perccel később találtak rá: arccal lefelé, eszméletlenül lebegett a vízen, félig felfújt mellénnyel, üres palackkal.

Nem tudták újraéleszteni.