Főkép

Ha valaki – hozzám hasonlóan – kedveli Lovas Lajos szatirikus, társadalomkritikus sci-fijeit (a borítón nem véletlenül rokonítják szerzőnket éppen Douglas Adamsszel és Moldova Györggyel), fájdalmasan, már-már indokolatlanul hosszúnak érezhette az első, egymást gyakorlatilag kétévente követő három regény megjelenése óta eltelt időt. Persze lehet sejteni az okokat, hiszen mifelénk meglehetősen kevesen élnek kizárólag írásból, a műkedvelőnek, vagy még pontosabban: részmunkaidősnek nevezhető szerzők esetében viszont meghatározóak tényező lehet a teljes állásban végzett teendők. Ráadásul szerény megítélésem szerint az N után igazán nehéz lehetett valami egészen újjal, mással előállni, folytatásnak ellenben semmi értelme nem lett volna, azt hiszem. Most azonban végre kezünkbe vehettük a Törzsszövetséget, és az igazi rajongók aligha csalódhattak benne.

 

A cím, bármennyire ősmagyarosnak hangzik, szigorúan véve nem a régmúlt korokra utal, hanem – amint az a borítóképből megsejthető – egy fával, fatörzzsel kapcsolatos, és magától értődően valamiféle megállapodásról szintén szó van a történetben. Aki így okoskodik, nem jár messze az igazságtól, de az alaphelyzet és a cselekmény főbb jellemzőinek ismertetésénél tovább nem szívesen mennék, mert azzal túl sok mindent elárulnék a részletekről. Legyen elegendő annyi, hogy a regényben egyik pillanatról a másikra eltűnik a világ lakosságának jelentős hányada, és kizárólag intelligensebb emberek, főleg bölcsészek maradnak a bolygón, akiknek azzal a problémával kell megküzdeniük, hogy az elektromosság immár nem áll rendelkezésükre, hogy segítse a boldogulást és a fennmaradást.

 

Ebből nyilván lehetett volna steampunk-történetet is kerekíteni (Lovas Lajos a posztmodern technikák tárházából kölcsönözve a szövegben is utalást tesz erre, ahogy számos megjegyzéssel találkozhatunk más tudományos fantasztikus írásokkal kapcsolatban is), mégsem ebben az irányban bomlik ki a történet, hanem a szatíra egyik ágának hagyományait követve afféle pikareszkbe fordul. (Mint már említettem, nem véletlen az összevetés Douglas Adamsszel, gondoljunk csak a Galaxis útikalauz stopposoknak-ra, de sok más mellett Voltaire Candide-ja is eszünkbe juthat a főszereplők világjáró kalandjainak olvasása közben.) Az szinte adja magát, hogy nem egyszerűen kicsi a világ, de mindenfelé magyarokkal találkozni fontos helyeken és posztokon, valamint sorsdöntő helyzetekben.

 

Emellett egy kicsit tanít is a regény, melynek egyik elsődleges témája – minő meglepetés! – a környezettudatosság, az élő környezet ápolása, óvása. Az, hogy az ember(iség)nek nem szabad elfelednie, vagyis inkább újra kell tanulnia felelősen együtt élnie a növényekkel és állatokkal. Ezenkívül azt a képességet is el kell sajátítania, hogy békében együtt tudjon élni az emberi faj többi tagjával, és felül tudjon kerekedni a kicsinyes politikai érdekeken. Ez első hallásra talán egy kissé megrémítheti a potenciális olvasót, viszont nem szabad elfeledkezni a tényről, hogy az oktató jelleg általában a szatíra tipikus jegye, ráadásul mindenféle „tanítás” a humor burkába lett csomagolva, így egyáltalán nem zavaró, a szöveg pedig sehol sem válik – még a legkisebb mértékben sem – didaktikussá. A regény tehát mindvégig élvezetes és olvasmányos marad.

 

Arra persze, hogy bárki harsogva hahotázna a történeten, nem mernék nagyobb összeget feltenni, ugyanakkor kizártnak sem tartom. Nekem a szatíra megnyugtató fanyarságával szolgált, és meglehetősen jól olvastatta magát, ezért azt mondanám, hogy gyakorlatilag azt kaptam tőle, amit vártam. A sok, szerencsére gondolatiságukban egészen magas színvonalú hard sci-fi mellé néha nem árt egy kevés könnyedség, erről pedig a Törzsszövetség egyértelműen képes gondoskodni, ha csupán pár órára is. Mindenesetre kifejezetten örülnék annak, ha nem kellene ismét hat évet várni az újabb Lovas Lajos-regényre, mert hiába jelennek meg novellák, az ilyen, nagyobb lélegzetű művekkel általában nem érhetnek fel, márpedig részemről ezek jelentik az igazi élvezetet.