Beleolvasó - Philip K. Dick: Emlékmás

Fülszöveg:

Az emlékeinket megváltoztathatják, de a valóság elől nincs menekvés.

Nem mindenki teheti meg, hogy a Marsra utazzon, ezért a szegények fejébe emlékeket ültetnek be, mintha ott jártak volna. Létezik egy alagút, ami a negyedik dimenzióban helyezkedik el, és pár lépéssel meg lehet tenni benne több száz kilométert. Az atomháború után az ENSZ robotok gyártásába kezd a szovjetek ellen. Az egyik marsi telepre egy vásáros űrhajó érkezik. A Földet leigázta egy idegen faj, azonban a kutyák és macskák meglepő módon életben maradtak.

A fentiek között találhatunk már jól ismert és ismeretlen történeteket egyaránt. Philip K. Dick legújabb novelláskötete hat kultikus – többek közt Az emlékmás, Különvélemény és Sorsügynökség című filmeket ihlető – történetet tartalmaz, és további hat, magyarul eddig még nem olvasható művet.

 

Részlet a könyvből:

Emlékmás

 

Felébredt, és a Marsra vágyott. A völgyek! – villant át az agyán. – Mi lehet ahhoz fogható, hogy valaki azok között a völgyek között kóborol? Miközben lassan magához tért, hullámokban borította el a vágyódás. Mire felébredt, hatalmába kerítette az álom és a sóvárgás. Szinte érezte maga körül a másik világ minden mást háttérbe szorító jelenlétét; a másik világét, melyet csak a kormányzat ügynökei és magas rangú tisztviselői láthattak. Hogy egy hozzá hasonló hivatalnok valaha is eljusson oda? Annak nulla a valószínűsége.

– Most akkor felkelsz, vagy nem? – kérdezte Kirsten álmosan, majd nagyot nyújtózkodott. – Ha felkelsz, kérj nekem egy jó forró kávét!

– Rendben – bólintott Douglas Quail, majd mezítláb kislattyogott a konyhába. Kötelességtudóan megnyomta a „forró kávé” gombot az automata készüléken, majd leült a konyhaasztalhoz, és előhúzott egy kis sárga dobozkát, amely kiváló minőségű Dean Swift tubákot tartalmazott. Lendületesen felszippantott egy adagot; a Beau Nash keverék kissé csípte az orrát, szájpadlása pedig égni kezdett, de nem bírt ellenállni a kísér tésnek, és felszippantott még egy keveset. Az anyag felébresztette a testét, azonkívül szabadjára engedte álmait, éjszakánként kísértő vágyait, csapongó sóvárgását. A fűszeres keverék valószerűvé varázsolt mindent.

– Egyszer eljutok oda – mondta magának. – Mielőtt meghalok, látni fogom a Marsot.

Ez természetesen lehetetlen volt, e fájó gondolat még álmodozás közben is ott motoszkált tudata mélyén. Kora reggel, ahogy felesége készülődésének túlságosan is evilági neszeit hallgatta, úgy érezte, minden összeesküdött ellene, hogy arra emlékeztesse, ki is ő valójában. Egy szánalmas, kispénzű hivatalnok – figyelmeztette magát keserűen. Kirsten is mindent elkövetett, hogy naponta legalább egyszer eszébe juttassa ezt a tényt, és még csak nem is hibáztatta emiatt az asszonyt. A felesége dolga volt, hogy lehúzza őt a földre. Le a Földre – gondolta, és felnevetett. A kifejezést tökéletesen helytállónak érezte.

– Mitől érzed ilyen jól magad? – kérdezte az asszony, mikor berobogott a konyhába; élénk rózsaszín köntöse összevissza csapkodott mögötte a levegőben. – Fogadjunk, hogy egy álomról van szó! Állandóan ezek töltik meg a fejedet.

– Igen – biccentett, és kinézett a konyhaablakon. Az utcán légpárnás kocsik száguldoztak, a járdákon fáradt tekintetű emberekből álló tömeg áramlott. Még néhány perc, és ő is részévé válik ennek a masszának. Mint mindig.

– Fogadni mernék, hogy valami nőről van szó – vágta oda a felesége egy lesújtó pillantás kíséretében.

– Dehogy! – válaszolta Quail. – Egy istenről. A háború istenéről. Csodás kráterei voltak, melyek mélyén mindenféle bámulatos létforma élt.

– Hallgass ide! – Kirsten leguggolt mellé, könyökével a konyhaasztalra támaszkodott, és nagyon komolyan kezdett beszélni; a nyerseség egy időre eltűnt hangjából. – Az óceán feneke, a mi óceánunk feneke sokkal, de sokkal gyönyörűbb. Ezt te is tudod, mindenki tudja. Kiveszünk egy hét szabadságot, kibérelünk két mesterségeskopoltyú-készletet, lemerülünk az óceán mélyére, és ott pihenünk az egyik, egész évben nyitva tartó  üdülőtelepen. Ráadásul… – Az asszonyból hirtelen kirobbant: – Nem is figyelsz rám, pedig nem ártana! Vannak dolgok, amik sokkal jobbak a te megrögzött, kényszeres álmodozásaidnál, hogy a Marsra akarsz menni, de még csak meg sem hallgatsz, ha ezekről beszélek! – Hangja élesen csattant. – Az isten szerelmére, Doug! A vesztedbe rohansz! Mi lesz így veled?

– Megyek dolgozni – jelentette ki Quail, és felállt. A reggeliről el is feledkezett. – Ez lesz velem.

Felesége résnyire szűkült szemmel méregette.

– Egyre rosszabb állapotba kerülsz. Egyre jobban belemerülsz ebbe. Napról napra fanatikusabb vagy. Hová vezet ez az egész?

– A Marsra – mondta Doug halkan, majd kinyitotta a gardróbszekrény ajtaját, hogy elővegyen egy tiszta inget.

Miután kiszállt a taxiból, Douglas Quail lassan végigsétált három gyalogjárón, melyeken egyaránt sűrű hullámokban áradt a tarkabarka embertömeg. Megállt a modern, csábítón hívogató ajtó előtt, és bár akadályozta a kora reggel erős gyalogosforgalmát, figyelmesen elolvasta a csalogató, élénk neonfeliratot. Nemrégiben hosszan tanulmányozta, de ilyen közelről még sosem látta. Ez az alkalom lényegesen eltért a korábbiaktól. Amit most készül tenni, az valami egészen más lesz. Valami, aminek előbb-utóbb meg kellett történnie.

 

REKAL INCORPORATED

 

Ez lenne a válasz? Végül is egy illúzió – nem számít, mennyire meggyőző – nem más, mint illúzió. Legalábbis, ha tárgyilagosan szemléljük.

Ha viszont elfogultan, akkor pontosan az ellentettje.

Akárhogy is áll a dolog, találkozni fog valakivel. Méghozzá öt percen belül.

Vett egy mély lélegzetet az enyhén szennyezett chicagói levegőből, majd átsétált a szédítően csillogó, több réteg krómmal befuttatott kapun, és egyenesen a recepciós pulthoz lépdelt.

A roppant csinos, fedetlen keblű szőkeség tisztán csengő, kellemes hangon köszöntötte:

– Jó reggelt, Mr. Quail!

– Igen – biccentett –, azért jöttem, hogy részt vegyek a Rekal egyik kurzusán. De azt hiszem, ön már tud erről.

– Nem rekal, hanem recall, mint emlékezet – javította ki a recepciós hölgy. Felkapta a vidfon kagylóját, vállhajlatába szorította, megnyomott néhány billentyűt a pulton, és beleszólt: – Mr. Quail megérkezett, Mr. McClane. Beengedhetem? Vagy túl korán van még?

„Prsz bengsgfh mr vrom” – Quail csak ennyit hallott a vonal túlsó feléről érkező hangokból.

– Igen, Mr. Quail – mosolygott rá a nő –, kérem, fáradjon be! Mr.

McClane már várja önt.

Ahogy bizonytalan léptekkel elindult, a recepciós lány még utánaszólt:

– D szoba, Mr. Quail. Itt rögtön jobbra.

Néhány tétova pillanatig úgy érezte, eltévedt, de aztán megtalálta a keresett szobát. Az ajtó nyitva állt, odabent egy hatalmas, eredeti diófa íróasztal mögött középkorú, derűsnek tűnő férfi ült. A legújabb divat szerinti, marsi békák bőréből készült öltönyt viselt. Quail a ruhát megpillantva azonnal rájött, hogy a megfelelő embert választotta.

– Foglaljon helyet, Douglas! – szólt oda neki McClane, és húsos kezével az íróasztallal szembe fordított fotel felé intett. – Szóval a Marsra szeretne utazni. Hát ez igazán remek!

Quail leült, meglehetősen feszültnek érezte magát.

– Nem vagyok biztos abban, hogy a dolog megéri az árát. Nagyon sokba kerül, és amennyire én látom, valójában semmit sem kapok a pénzemért – közölte kétségeit.

Majdnem annyiba kerül, mint egy valódi utazás – gondolta.

– Kézzelfogható bizonyítékai lesznek arról, hogy ott járt – jelentette ki nyomatékosan McClane. – Minden bizonyítékot megkap, amire szüksége lehet. Megmutatom, miről beszélek. – Azzal beletúrt lenyűgöző íróasztalának egyik fiókjába.

Belenyúlt egy műanyag dossziéba, és előhúzott egy kisméretű, élénk színű kartonpapírcsíkot, majd felmutatta:

– A menetjegye ellenőrző szelvénye. Bizonyítja, hogy odautazott, és vissza is tért.

Quail érdeklődve nyújtogatta a nyakát.

– Aztán a képeslapok – mutatta fel a vékony köteget, majd szétterítette az ügyfél orra előtt a négy darab, háromdimenziós képből álló sorozatot. – Filmfelvételek, melyeket ön készített a Mars nevezetességeiről egy helyben bérelt kamerával. – Ezen tárgyakat is odamutatta Quailnek. – Azok nevei, akikkel találkozott odafenn, továbbá kétszáz kreditpont értékű ajándék, melyek a jövő hónap folyamán érkeznek majd meg a Marsról. Ezenfelül az útlevél, valamint az egészségügyi könyvecskéje, melyben fel vannak sorolva a vakcinák, amelyekkel az utazás előtt oltották be.

Lelkes pillantást vetett ügyfelére.

– Ön úgy fogja tudni, hogy részt vett egy bolygóközi utazáson, ezt teljesen biztosra veheti. Miránk nem fog emlékezni; sem rám, sem arra, hogy valaha is itt járt. Ez az egész az ön elméjében valódi utazásként fog élni, ezt garantálni tudjuk. Két teljes hét emléke, a legapróbb részletekig kidolgozva. Ne felejtse el: ha valaha is kétségek merülnek fel önben, hogy valóban részt vett-e egy méregdrága Mars-utazáson, jöjjön vissza hozzánk, és a teljes árat visszatérítjük önnek. Megfelel ez így?

– De a valóságban nem utazom a Marsra! – akadékoskodott Quail. – Nem fogok odautazni, és nem számít, hogy milyen bizonyítékokkal látnak el. – Vett egy mély, tétovázó lélegzetet. – És sosem voltam az Interplan titkos ügynöke.

Lehetetlennek tűnt számára, hogy a Rekal Incorporated extravalós agyi implantátuma működni fog, dacára a reklámoknak, és annak, amit az emberek beszéltek.

– Mr. Quail – mondta türelmesen McClane –, ahogy azt már a hozzánk írott levelében világosan kifejtette, önnek semmi lehetősége, a leghalványabb esélye sincs, hogy valaha is eljusson a Marsra. Nem engedheti meg magának, és ami még fontosabb, soha nem lesz magából az Interplan titkos ügynöke, sem pedig bárki más. Vállalatunk ajánlata az egyetlen módja annak, hogy megvalósítsa, khm… élete álmát. Igazam van, uram? Ön nem lehet azzá, ami lenni szeretne, a valóságban nem tudja elérni a vágyait. De mi segíthetünk önnek, ezt teljes biztonsággal állíthatom. Ami az árat illeti, szerintünk méltányos, és garantálhatom, hogy nincsenek benne rejtett, valótlan költségek. – McClane hátradőlt székében, és bátorítón mosolygott.

– Valóban olyan meggyőző egy extravalós emlék? – kérdezte Quail.

– Több mint valós, uram. Ha valóban elutazna a Marsra az Interplan ügynökeként, az utazás nagy része egyszerűen kiesne a memóriájából, egy idő után elfelejtené a részleteket. A valós emlékezettel, azaz egy adott személy életének főbb eseményeiről szóló eredeti emlékeivel kapcsolatos elemzéseink kimutatták, hogy a különféle részletek nagyon gyorsan elvesznek a vizsgált személy számára. Méghozzá örökre. Az általunk ajánlott csomaggal olyan mélyre ágyazzuk be az emlékeket, hogy sosem felejti el őket. A csomagot, melynek betáplálása alatt ön komatózus állapotban lesz, magas szinten képzett szakértőink állították össze, akik éveket töltöttek a Marson. Minden egyes esetben a legutolsó betűig ellenőrzött részletekről van szó. Ami azt illeti, meglehetősen könnyű extravalós rendszert választott. Ha a Plútóra vágyna, vagy ha a Belső Bolygóövezet Császára szeretne lenni, akkor sokkal nehezebb dolgunk lenne, és persze egy ilyen beültetés ára is lényegesen magasabb.

Quail a kabátzsebébe nyúlt a tárcája után.

– Rendben. Egész életemben erre vágytam, és tudom, hogy a valóságban sosem leszek képes véghezvinni. Ezért úgy vélem, bele kell törődnöm ebbe.

– Ne így gondolkodjon! – szólt rá McClane szigorúan. – Ön nem a második legjobb megoldást választja. A valódi emlék, a maga elhomályosult töredékeivel és hiányosságaival, nem beszélve az időközben kialakuló torzulásokról, nos, az a második legjobb megoldás.

Átvette a pénzt, majd megnyomott egy az íróasztalába épített gombot. Néhány pillanaton belül kinyílt az ajtó, és két erőteljes felépítésű férfi sietett be a szobába.

– Rendben, Mr. Quail. Rövidesen úton lesz a Mars felé, mint az Interplan titkos ügynöke.

McClane felállt, megkerülte az íróasztalt, és megrázta Quail idegesen reszkető, nyirkos kezét.

– Vagy inkább máris útnak indult. Ma délután tizenhat óra harminckor érkezik vissza a Terrára. A taxi a lakása előtt teszi ki, és garantálom, sosem fog emlékezni arra, hogy engem látott, vagy arra, hogy valaha is itt járt. Sőt, a puszta létezésünkről sem lesz tudomása.

Quail szája kiszáradt az idegességtől, miközben a technikusok nyomában ballagva maga mögött hagyta az irodát. A folytatás most már rajtuk múlik.

Valóban azt fogom hinni, hogy jártam a Marson? – töprengett. – Hogy sikerült megvalósítanom életem álmát? Tudata mélyén motoszkált egy különös, homályos megérzés, hogy valami balul fog elsülni. De hogy mi, arról sejtelme sem volt.

Várnia kell, és előbb-utóbb megtudja.

A McClane asztalán álló, az irodáját a műveleti helyiséggel összekötő interkom halkan felberregett, és megszólalt egy hang:

– Uram, Mr. Quail már altatásban van. Óhajtja személyesen ellenőrizni, vagy folytassuk a műveletet?

– Rutin beavatkozás – jelentette ki McClane. – Folytassák, Lowe, nem hinném, hogy problémába ütköznénk.

Egy másik bolygóra való utazásról szóló mesterséges emlékek beültetése – a csekélységnek számító titkos ügynöki szereppel együtt vagy nélküle – monoton rendszerességgel fordult elő a vállalat munkatervében.

Egyetlen hónapban – számítgatta McClane fintorogva – vagy húszat végzünk ezekből. Lassan a nem valós bolygóközi utazás tartja el a céget.

– Ahogy óhajtja, Mr. McClane – csendült Lowe hangja, majd az interkom elcsendesedett.

Az iroda hátsó, boltíves részére széles, magas polcokat zsúfoltak, melyeken nagyméretű, vastag papírból készült borítékok sorakoztak. McClane odalépett a polcokhoz, és nekilátott, hogy előkerítse a Hármas – ez volt a Mars-utazás – és a Hatvankettes csomagot, ami az Interplan titkos ügynök anyagát rejtette. Megtalálta a keresett csomagokat, és visszatért íróasztalához. Kényelmesen elhelyezkedett a magas támlájú forgószékben, s az asztalra öntötte a borítékok tartalmát. Ezeket a tárgyakat Quail lakásában fogják elhelyezni, mialatt a technikusok a hamis emlékek beültetésével foglalatoskodnak.

Egy olcsó kézifegyver – méregette McClane. – Ez a legnagyobb tárgy, és persze ez kerül a legtöbbe. Aztán egy tabletta méretű adóvevő, melyet az ügynök könnyedén lenyelhet, ha elkapják. Kódkönyv, amely megdöbbentően hasonlít az eredetire. A cég által előállított másolatok nagyon pontosan utánozták a valódi dolgokat, és amennyire csak lehetséges volt, az Egyesült Államok hadseregénél rendszeresített darabokról mintázták őket. Apró, különös holmik, melyeknek nem lesz különösebb jelentőségük, de ezeket is beleszövik Quail képzeletbeli utazásának álomszerű szövetébe, és egybeesnek majd emlékképeivel: egy kettétört, ősrégi ezüst ötvencentes, továbbá néhány hibásan lejegyzett idézet John Donne prédikációiból. Ezek mindegyikét külön-külön írták le áttetsző, fátyolvékony papírfecnikre. Néhány, marsi bárokban kapható gyufásdoboz, egy rozsdamentes kanál, melyre a Dome-Mars National Kibbuzim tulajdona feliratot gravírozták, egy tekercs szigetelőszalag, melyet… Felberregett az interkom.

– Sajnálom, hogy megzavarom Mr. McClane, de valami különös dolog történik ideát. Talán mégiscsak az lenne a legjobb, ha idejönne. Quail már mélyen alszik, kiválóan reagált az álomkoktélra. Teljesen öntudatlan és fogékony. Viszont…

– Mindjárt ott leszek. – McClane ösztönei veszélyt jeleztek. Azonnal kisietett az irodájából. Néhány pillanat múlva megjelent a műveleti helyiségben.

Douglas Quail egy steril lepedővel letakart ágyon feküdt, lassan és egyenletesen lélegzett. Szeme félig nyitva volt. Arcvonásai, valamint megmegrebbenő szemhéja alapján arra lehetett következtetni, hogy ugyan halványan – nagyon halványan –, de tudatában van a két technikus jelenlétének, és immár McClane-ét is érzékeli.

– Nincs hely, ahová beférnének a hamis memóriasablonok? – McClane nem várt a válaszra, hirtelen ingerültség fogta el. – Egyszerűen csak dobjanak ki két hetet valahonnan. Ez az ember valami egyszerű hivatalnok, a Nyugati Part Beutazási Ügynökségénél dolgozik. Ez egy kormányzati szervezet, úgyhogy tavaly biztos kivett két hét szabadságot. Azt a memória területet nyugodtan felhasználhatják.

Az apró, jelentéktelen részletek bosszantották. És mindig is bosszantani fogják.

– A probléma – vetette oda Lowe élesen – valami egészen más.

Az ágy fölé hajolt, és Quailhez intézte szavait.

– Mondja el Mr. McClane-nek is, amit az előbb nekünk mondott! – Azzal McClane-hez fordult. – Figyeljen!

A hanyatt fekvő férfi szürkészöld szeme teljesen kinyílt, és McClane arcára fókuszált. A szeme – állapította meg McClane feszengve – elszántan, keményen csillog. Volt benne valami fényes, szervetlen villódzás, amitől úgy nézett ki, mint a folyó sodrása által lekoptatott féldrágakő. Nem tetszett neki az, amit látott. A szempár túl jeges fényben ragyogott.

– Most mégis mit akarnak csinálni? – kérdezte Quail nyersen. – Ha már egyszer lelepleztek? Tűnjenek el innen, mielőtt szétverem a fejü ket!

Egy feszült pillanatig McClane arcát tanulmányozta, majd odaszólt neki.

– Különösen a magáét! – folytatta. – Maga a felelős ezért az akcióért!

– Mennyi időt töltött a Marson? – kérdezte Lowe.

– Egy hónapot – válaszolta Quail kelletlenül.

– És milyen célból járt ott? – faggatta tovább a férfi.

A késpenge vékonyságú ajkak megrándultak. Quail ránézett a kérdezőre, de egyetlen szót sem szólt. Végül lassan, elnyújtott hanghordozással beszélni kezdett; szavaiból csöpögött a gyűlölet és az ellenséges érzés.

– Az Interplannek dolgoztam, ahogy már mondtam. Maguk minden szavamat rögzítik, ugye? Játssza csak le a videoszalagokat a főnökének, engem meg hagyjon békén!

Lehunyta szemét, a kemény, jeges ragyogás megszűnt. McClane idegein azonnal végigsöpört a megkönnyebbülés.

– Ez egy kemény fickó – mondta halkan Lowe.

– Nem lesz az – jelentette ki McClane –, miután elintézzük, hogy elveszítse ezt a memórialáncolatot. Olyan szelíd lesz, mint amikor besétált hozzánk.

– Szóval ezért akart annyira aMarsra utazni – ezeket a szavakat Quailhez intézte.

A páciens megszólalt, de a szemét ezúttal nem nyitotta ki.

– Én soha nem akartam a Marsra menni. Engem úgy választottak ki. Jelentkeztem, kijelöltek, így hát odamentem. Muszáj volt. Ó, persze nem tagadom, kíváncsi is voltam rá  ki ne lett volna az?

Megint kinyitotta szemét, és a három férfit méregette, különösen McClane vonásait tanulmányozta figyelmesen.

– Alighanem a szérum tette, amit beadtak nekem. Olyan dolgok idéződtek fel bennem, amelyekre korábban egyáltalán nem emlékeztem.

Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.

– Kirsten jár a fejemben – morogta, félig magának, félig a hallgatóságának. – Vajon ő is benne van? Egy Interplan-összekötő tuti rajtam tartotta a szemét, hogy biztosak lehessenek abban, sosem térnek vissza az emlékeim. Nem csoda, ha folyton gúnyolódott velem, hogy oda akarok menni.

Finoman elmosolyodott. A mosoly – az összefüggések megértésének szóló mosoly – szinte azonnal el is tűnt arcáról.

– Kérem, higgyen nekem, Mr. Quail! – mondta McClane. – Teljesen véletlenül botlottunk bele ebbe a dologba. A mi munkánk során…

– Hiszek önnek – szakította félbe Quail. Fáradtnak látszott, a kábítónyugtató keverék egyre mélyebbre és mélyebbre húzta őt a feneketlen, sötét öntudatlanságba. – Hol mondtam ki, hogy voltam – beszéde mormolássá halkult – a Marson? Nehéz felidézni! Azt tudom, hogy szerettem volna látni, akárcsak mindenki más. De én – hangja elcsuklott –, de én csak egy hivatalnok vagyok, egy jelentéktelen senki.

Lowe felegyenesedett, és odaszólt a főnökének.

– Mesterséges memóriaimplantátumot akart, ami történetesen egybevág az utazással, melyen a valóságban is részt vett. És egy mesterséges okot is akart, ami valójában a valódi ok. Az igazat mondta! Nem lehet másképp, hiszen az álomkoktél hatása alatt áll. Az az utazás nagyon élénken él az elméjében, legalábbis altatásban. De úgy tűnik, más körülmények között nem idéződik fel benne. Valaki, talán egy kormányzati laboratóriumban tisztára törölte a tudatos emlékeit. Csak azt tudja, hogy a Mars-utazás valami különös jelentőséggel bír az életében, és ugyanilyen fontos számára a titkos ügynöki szerep is. Ezt nem tudták kitörölni. Ez ugyanis nem emlék, hanem egy vágy, kétségkívül ugyanaz a vágy, ami arra késztette, hogy önként vállalkozzon a küldetésre.

Keeler, a másik technikus megkérdezte McClane-t:

– Mit csináljunk? Ráültessünk egy hamis memóriasablont a valós emlékre? Nem lehet megmondani előre, hogy mi lesz az eredménye. Lehet, hogy emlékezni fog valami eredeti, igazi utazásra is, és az emlékzavar pszichotikus örvénybe taszíthatja. Két, egymással ellentétes dolgot kell a fejében hordoznia egy időben: hogy volt a Marson, és hogy nem volt. Hogy ő egy igazi Interplan-ügynök, és hogy nem az. Azt hiszem, nem kéne beültetnünk a hamis memóriaimplantátumot. Ébresszük fel, és küldjük haza! Ez veszélyes játék!

– Egyetértek – bólintott McClane. Egy gondolat merült fel benne. – Meg tudja jósolni, hogy mire fog emlékezni, ha visszanyeri az eszméletét?

– Lehetetlenség – csóválta a fejét Lowe. – Most már valószínűleg lesz valami halvány, ködös, zavaros emléke az igazi útjáról. Valószínűleg erős kétségei lesznek az utazás valódiságát illetően. Feltehetően úgy véli majd, hogy a mi programozásunk csúszott félre. És emlékezni fog arra, hogy itt járt. Ez nem törlődik, hacsak nem óhajtja ön, Mr. McClane, hogy töröljük.

– A lehető legkevesebb felfordulást akarom – közölte McClane. – Valamennyiünknek az lesz a legjobb. Semmi szükségünk további őrültségekre. Éppen elég őrültek voltunk… vagy talán csak szerencsétlenek… mikor lelepleztünk egy Interplan-kémet, aki olyan tökéletes álcát épített fel, hogy még maga sem volt tisztában azzal, ki is ő valójában.

Minél előbb eltűnik ez a Douglas Quail nevű férfi az életükből, annál jobb.

– Azért elhelyezzük a lakásán a Hármas és Hatvankettes csomagot? – kérdezte Lowe.

– Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét McClane. – És a pénze felét is visszatérítjük.

– A felét? Miért a felét?

– Jó kompromisszumnak tűnik – magyarázta McClane sután.

Amikor a taxi megállt lakása előtt, Chicago egyik külső lakónegyedében, Douglas Quail agyán átvillant a gondolat: az már egyszer biztos, hogy jó visszajönni a Terrára.

Az egy hónapos, Marson töltött időről szóló emlékei kezdtek meginogni. Csak néhány mély, tátongó kráterről maradtak emlékképei, valamint a hegyeket pusztító-morzsoló, örökös erózióról, annak erejéről, és az őt magát mozgató erőkről. Néhány homályos kép kavargott elméjében a por világából, ahol ritkán történik jelentős esemény, ahol a nap java része a hordozható oxigénellátó készülék ellenőrzésével és ismételt ellenőrzésével telik. És felidéződött benne néhány marsi létforma: az igénytelen és egyszerű, szürkésbarna kaktuszok, valamint a magas vastartalmú vörös földben élő rozsdagiliszták.

Ami azt illeti, elhozta magával a marsi élővilág néhány haldokló példányát, bár több vámvizsgálaton is át kellett csempésznie. Végső soron nem jelenthettek fenyegetést, úgysem élik túl a Föld sűrű atmoszféráját.

A kabátzsebébe nyúlt, a marsi rozsdagilisztákat rejtő fémhenger után kutatott… és egy boríték akadt a kezébe.

Előhalászta, kinyitotta, és megzavarodva fedezte fel, hogy ötszázhetven kreditet tartalmaz, kis címletekben.

Ez hogyan került hozzám? – tette fel magának a kérdést. – Mégsem költöttem el az összes pénzemet az úton?

A pénzzel együtt egy papírcetlit is kiemelt a borítékból, melyen az alábbi felirat szerepelt:

„A díj felét visszatérítettük. McClane”. Aztán a dátum. A mai dátum – ismerte fel döbbenten.

– Emlék – mondta ki hangosan.

– Emlék mi, uram vagy hölgyem? – kérdezte a taxi robotsofőrje tiszteletteljesen.

– Van telefonkönyve? – kérdezte Quail.

– Természetesen, uram vagy hölgyem.

Quail orra előtt felnyílt egy, a sofőrülés háttámlájába épített kis ajtócska, és a Cook kerület mikrofilmre rögzített telefonkönyve csúszott ki rajta, a mikrofilmolvasóval együtt.

– Olyan furcsa volt az egész – morogta, miközben átlapozta a telefonkönyv Arany Oldalait. Félelem töltötte el, méghozzá mindent betöltő félelem. – Ez az. Meggondoltam magam, máshová akarok menni. Vigyen engem a Rekal Incorporatedhez!

– Máris, uram vagy hölgyem, ahogy kívánja – mondta udvariasan a sofőr. A taxi a következő percben már az ellenkező irányba robogott.

– Használhatom a telefonját?

– A vendégem rá – közölte a sofőr, azzal kinyílt egy másik, kisméretű ajtó, és egy fényes, Újbirodalom 3D színes vidfon jelent meg.

A saját lakását hívta fel. Egy pillanattal később Kirsten miniatűr, de ijesztően realisztikus képével találta szemben magát.

– Voltam a Marson! – jelentette be a feleségének köszönés helyett.

– Te részeg vagy! – rándult az asszony ajka megvetően. – Vagy valami annál is rosszabb.

– A lelkemre esküszöm!

– Mikor voltál? – kérdezte Kirsten.

– Nem tudom… – Kissé összezavarodott. – Azt hiszem, csak szimulált utazás volt. Egy olyan mesterséges extravalóságos izé vagy mifene segítségével. Nem számít.

– Részeg vagy! – ismételte Kirsten megvetően, és bontotta a vonalat.

Quail felnézett, érezte, hogy arcát elönti a pír. Mindig ugyanaz a hangsúly – mondta hevesen magának. – Mindig azok a csípős visszavágások, mintha ő mindent tudna, én meg semmit. Micsoda egy házasság! – gondolta letörten.

Egy pillanattal később a taxi megállt a járdaszegély mellett, egy modern, nagyon vonzó, rózsaszín épület előtt, amely felett fénylő neonbetűk hirdették:

 

REKAL INCORPORATED

 

Az elegáns, deréktól felfelé meztelen recepciós lány egy másodpercre meghökkent, de máris összeszedte magát, és felvillantotta vonzó mosolyát.

– Ó, üdvözlöm, Mr. Quail! – ragyogott idegesen. – H-hogy van? El-felejtett valamit?

– Vissza akarom kapni a pénzem többi részét is! – mondta határozottan.

A recepciós hölgy végre visszazökkent a szokásos kerékvágásba.

– Pénzt? Attól tartok, téved, Mr. Quail. Itt járt, hogy beszélgessen egy extravalós utazás lehetőségeiről, de – felvonta sima, fehér vállát. – Amenynyire én tudom, végül nem vett részt az utazáson.

– Mindenre emlékszem, kisasszony! – mordult rá Quail. – Emlékszem a Rekal Incorporatedhez írt levelemre, amellyel ez az egész kezdő dött. Emlékszem arra, hogy hogyan jöttem ide, és arra is, hogy találkoztam Mr. McClane-nel. Aztán két labortechnikus bevezetett egy helyiségbe, ahol egy nagy adag drog segítségével kiütöttek.

Nem csoda, ha a cég visszatérítette a díj felét. A „Mars-utazás” hamis emléke nem került be az agyába, legalábbis nem teljes mértékben. Nem annyira, amennyire várta, és főleg nem olyan módon, mint amiről McClane áradozott.

– Mr. Quail – szólalt meg a lány. – Jóllehet ön egy egyszerű hivatalnok, ugyanakkor jóképű férfi, és teljesen tönkreteszi a vonásait, ha idegeskedik.

Ha attól jobban érzi magát, én, khm… kimegyek magával… Quailt elöntötte a harag.

– Emlékszem magára! – reccsent rá a lányra dühösen. – Például arra is, hogy a keble kékre volt festve, ez megragadt az emlékeimben. És emlékszem Mr. McClane ígéretére is, hogy nem fogok emlékezni a Rekal Incorporatednél tett látogatásomra, ha pedig mégis, akkor teljes egészében visszakapom a pénzemet. Hol van Mr. McClane?

Rövid időn belül – ami ahhoz kellett, hogy intézkedjenek – megint a lenyűgöző diófa íróasztallal szemben találta magát, ahogy néhány órával korábban. Mostanra már nagyon csalódott volt, és forrt benne a harag.

– Az önök technikájának köszönhetően – szólt Quail cinikusan – a Mars-utazásról szóló úgynevezett emlékeim ködösek, homályosak, és hemzsegnek bennük az ellentmondások. Tisztán emlékszem mindenre, ami itt történt velem. Alighanem a Tiszta Üzlet Ügynökséghez kellene fordulnom.

Lángolt benne a düh. Úgy érezte, alaposan átverték, ez az érzés elborította, és semmivé foszlatta szokásos tartózkodását a nyílt konfliktusvállalástól.

McClane morózusnak és óvatosnak tűnt.

– Megadjuk magunkat, Mr. Quail. Visszatérítjük a teljes díjat. El-ismerem, hogy gyakorlatilag semmit sem tettünk önnel. – Hangjában lemondás csengett.

Quail hangja vádlón csattant.

– Még csak el sem láttak a különféle tárgyakkal, melyekről ön azt állí-totta, „bizonyítani” fogják, hogy jártam a Marson. Az egész nótából, melyet itt elfújt nekem, semmi sem valósult meg. Még csak a jegy ellenőrzőszelvényét sem kaptam meg. Sehol egy képeslap, sehol az útlevelem. Semmi jele annak, hogy megkaptam a védőoltásokat. Sehol egy…

– Hallgasson ide, Quail! – vágott közbe McClane. – Azt hiszem, meg-mondtam önnek… – Hirtelen elhallgatott. – Mindegy, legyen! – tette hozzá letörten.

Megnyomta az interkom gombját.

– Shirley? Volna szíves kiállítani egy csekket ötszázhetven kreditről Douglas Quail névre?

Felengedte a gombot, és az ügyfélre nézett. A csekk pillanatokon belül megérkezett. A recepciós lány letette a főnöke elé, és eltűnt. Magára hagyta a két férfit, akik a masszív diófa íróasztal felett farkasszemet néztek egymással.

– Fogadjon el tőlem egy tanácsot – kérte McClane, miután aláírta a papírszelvényt, és Quail elé tolta. – Senkinek se szóljon az ön, khm… Mars-utazásáról!

– Miféle utazás?

– Nos, erről beszélek – folytatta kitartón McClane. – Az utazásról, amelyre részlegesen emlékszik. Játssza el, hogy nem emlékezik! Tegyen úgy, mintha sosem vett volna részt ilyesmiben. Ne kérdezze, miért, csak fogadja meg a tanácsot! Valamennyiünk számára az lesz a legjobb! – McClane homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, méghozzá bőségesen. – Most pedig, Mr. Quail, ha megbocsát, más ügyféllel kell foglalkoznom.

Felállt, és az ajtó felé intett. Quail a kijárathoz lépett, kinyitotta, majd a válla felett hátraszólt:

– Egy ilyen vállalatnak, ami ennyire pocsék munkát végez, egyáltalán nem kéne ügyfél.

A hazavezető úton, a taxiban Quail azon gondolkodott, hogy írjon-e panaszlevelet a Tiszta Üzlet Ügynökség Terra Alosztályának. Végül úgy döntött, mihelyt leülhet az írógépe elé, nekiáll. Kötelessége más embereket figyelmeztetni, hogy ne dőljenek be a Rekal Incorporated fellengzős ígéreteinek.

Mihelyt hazaért, letelepedett Hermes Rocket márkájú, hordozható gépe elé. A fiókokban kotorászott, indigó után kutatva – és egy ismerős, tenyérnyi hengert vett észre. Egy tárolót, melyet oly óvatosan töltött meg marsi élőlényekkel, és később több vámvizsgálaton is átcsempészett.

Lepattintotta a fedelét, és hitetlenkedve nézte a hat döglött rozsdagilisztát meg a különféle egysejtű telepeket, melyekkel a marsi giliszták táplálkoztak. A protozoák kiszáradtak, és porrá omlottak, de felismerte őket. Egy egész napot vesződött, mire összegyűjtötte a telepeket az idegen világ hatalmas sziklái között. Csodálatos, szédítő felfedezőút volt.

– De én nem jártam a Marson! – döbbent rá.

Másrészről viszont…

Kirsten jelent meg a szoba ajtajában, bal karjával egy élelmiszerekkel teli, barna papírzacskót ölelt magához.

– Mit keresel itthon a nap kellős közepén? – Hangja most is, mint mindörökkön-örökké, vádlón csattant.

– Jártam a Marson? – kérdezte az asszonyt. – Neked tudnod kellene.

– Nem, természetesen nem jártál a Marson, de azt hiszem, hogy ezt elsősorban neked kéne tudnod! Nem erről óbégatsz mindig?

– Istenemre – sóhajtott Quail –, azt hiszem, mégis voltam. – Egy pillanat múlva hozzátette: – És ezzel egy időben azt is hiszem, hogy nem voltam.

– Szedd össze magad, és gondold át!

– Hogyan lennék rá képes? – csattant fel, és széles gesztusokkal magyarázni kezdett. – Két emléksor van a fejemben. Az egyik valódi, a másik nem, de fogalmam sincs arról, hogy melyik melyik. Miért nem bízhatok meg benned? A te agyadba nem kontárkodtak bele! – Legalább ennyit megtehetne érte, ha már ennél többre képtelen.

Kirsten nyugodt, hűvös hangon szólalt meg.

– Doug, ha nem szeded össze magad, befejezzük az egészet. El foglak hagyni.

– Bajban vagyok! – Quail hangja rekedt volt, és reszelős. Azonkívül reszketett is. – Talán éppen most merülök bele valami pszichotikus állapotba. Remélem, nem, de lehet, hogy mégis. Ez különben mindent meg is magyarázna.

Kirsten letette a papírzacskót, és a gardróbszekrényhez lépett.

– Nem viccből mondtam – jegyezte meg halkan. Elővette a kabátját a szekrényből, magára öltötte, és a bejárati ajtóhoz lépdelt. – Pár nap múlva felhívlak – tette hozzá színtelen hangon. – Hát, viszlát, Doug! Remélem, hogy sikerül kimásznod ebből az egészből. Tényleg imádkozom érted. A saját érdekedben!

– Várj! – kiáltott az asszony után kétségbeesetten. – Csak mondd meg nekem őszintén: voltam ott, vagy nem voltam? Mondd meg az igazat!

De a te emlékeidet is megváltoztathatták – döbbent rá.

Az ajtó becsukódott. A felesége elment. Méghozzá végleg.

Egy hang szólalt meg a háta mögött.

– Hát, ez van. Most pedig tegye fel a kezét Quail! Lassan forduljon meg, és nézzen felém!

Ösztönösen megperdült, anélkül hogy felemelte volna a kezét.

A vele szemben álló férfi az Interplan Ügynökség szilvakék egyenruháját viselte, a pisztolyán is látszott, hogy az ENSZ-nél rendszeresített kézifegyver lehet. Az idegen valami miatt ismerősnek tűnt, homályosan, eltorzult módon, melyet nem tudott a helyére tenni. Így vonakodva, reszketegen felemelte a kezét.

– Szóval emlékszik a Marson tett látogatására – kezdte az ügynök. – Tudunk a mai akciójáról, és valamennyi gondolatáról. Főleg azokról a nagyon fontos gondolatokról, melyek a Rekal Incorporatedtől hazafelé vezető úton forogtak a fejében. – Magyarázatképpen még hozzátette: – Van egy adóvevő a koponyájában, amelynek segítségével folyamatosan informálódunk önről.

Egy telepatikus adóvevő? Hiszen annak a gyártása során azt az élő plazmát használják, melyet a Lunán fedeztek fel! Megborzongott az undortól. Az a dolog a bensőjében él, az agyszöveteire telepedve, ott táplálkozik, hallgatózik, tájékozódik. Az Interplan Ügynökség használta ezt a dolgot. Még az újságok is megszellőztették, így hát valószínűleg igaznak bizonyultak a pletykák, bármily lehangoló is a tudat.

– Miért én? – kérdezte rekedten Quail. Mit tett, vagy mit gondolt? És mi köze ennek a Rekal Incorporatedhez?

– Alapjában véve – mondta az Interplan-ügynök – ennek semmi köze a Rekalhoz. Ez a maga ügye meg a miénk. – Megkocogtatta jobb fülét. – Még mindig veszem a maga mentális folyamatait, az agyi adóvevő segítségével.

Kissé oldalra fordította a fejét, így Quail megláthatta a fülében lévő kis fehér műanyag dugót.

– Szóval figyelmeztetnem kell, bármi, amit gondol, felhasználható ön ellen. – Az ügynök elmosolyodott. – Nem mintha számítana, mivel ön máris a feledésbe beszélte és gondolta magát. Ami a bosszantó az egészben, hogy a Rekal Incorporatednél, az álomkoktél hatása alatt mindent elmondott a technikusoknak és a tulajdonosnak, Mr. McClane-nek az utazásáról. Elmesélte nekik, merre járt, kinél, és hogy mit csinált. Nagyon megrémültek. Azt kívánják, bárcsak sose látták volna önt. És ebben igazuk is van.

– Én sosem vettem részt ilyen utazáson – szólalt meg Quail. – Ez csupán egy hamis memórialáncolat, melyet nem a megfelelő módon ültettek belém McClane technikusai.

De alighogy kimondta, eszébe jutott az íróasztala fiókjában lapuló kis henger, mely a marsi létformákat rejtette. Valamint a sok nyűglődés és nehézség, ahogy összegyűjtötte őket. Az emlék valósnak tűnt. És a kis tárolónyi létforma bizonyosan igazi volt. Bár az is lehet, hogy McClane egyik embere tette oda. Talán egyike volt a „bizonyítékoknak”, melyekről olyan ömlengve áradozott.

A Marsra való utazásom emléke – gondolta – egyáltalán nem meggyőző. De sajnos elég meggyőző az Interplan Ügynökség számára. Azt hiszik, valóban jártam a Marson, és azt hiszik, hogy legalábbis részben, de emlékszem rá.

– Nem csupán azt tudjuk, hogy járt a Marson – értett egyet az ügynök, válaszként a gondolataira –, hanem azt is, hogy ön éppen elég részletre emlékszik, amivel nehézségeket okozhat nekünk. Semmi értelme kitörölni ezt az egészet a tudatos memóriájából, mert maga egyszerűen csak újra besétál a Rekal Incorporatedhez, és az egész kezdődik elölről. És persze nem nyúlhatunk hozzá McClane-hez meg a vállalatához, mert csak a saját embereinkkel kapcsolatban intézkedhetünk. Nem beszélve arról, hogy végül is McClane nem követett el bűncselekményt. – Végigmérte Quailt. – Ami azt illeti, technikai értelemben ön sem. Ön nem azért ment a Rekalhoz, hogy visszaszerezze emlékeit. Rájöttünk, hogy azért ment, amiért a többi ember: mert az egyszerű, unalmas életet élő polgárok is szeretik a kalandokat. Sajnos azonban ön nem egyszerű, hétköznapi ember, és nem él unalmas életet sem. Sőt, túl sok izgalmas helyzetet élt meg. Az utolsó dolog a világegyetemben, amire önnek szüksége volt, az a Rekal Incorporated egyik csomagja. Semmi sem lehetett volna végzetesebb önnek… vagy nekünk. És ebből kifolyólag McClane-nek is.

– Miért okoz „nehézségeket” maguknak, ha emlékszem az utazásra? – kérdezte Quail. – Az állítólagos utazásra. És mit csináltam én ott?

– Mert – magyarázta az Interplan láncos kutyája – amit ön tett, az nem illik bele az Interplanről fáradságos munkával kialakított, gondoskodó atyákról szóló, vakítóan fehérre fényezett összképbe. Ön azt tette meg nekünk, amit mi sosem tettünk volna. A gondot az okozza, hogy az álomkoktélnak hála, jelenleg is emlékszik. Hat hónapja az íróasztalában lapul az a henger, benne a döglött gilisztákkal és algákkal. A visszatérése óta a leghalványabb érdeklődést sem mutatta a tároló iránt. Jóformán nem is tudtunk önről, amíg emlékezni nem kezdett hazafelé jövet a Rekaltól. Ezt követően egyből nekilódultunk, hogy előkerítsük magát. – Majd hozzátette, amúgy feleslegesen: – De nem sikerült. Addigra már természetesen elkéstünk.

Egy második Interplan-ügynök lépett elő valahonnan, majd gyorsan megvitatták a helyzetet. Quail gondolatai sebesen száguldottak. Egyre több és több részletre emlékezett. Az ügynöknek igaza volt az álomkoktélt illetően. Az Interplan valószínűleg maga is használta. Valószínűleg? Pontosan tudta, hogy használták. Kinézte belőlük, hogy elítélteken is alkalmazták. Az a hely vajon hol lehet? Valahol a Terrán? Valószínűbb, hogy a Lunán, döntött, mivel ebben a pillanatban a magyarázattal szolgáló kép elővillant erősen hiányos – de egyre kevésbé hiányos – memóriájából.

És valami más is felidéződött agyában. Az ok, amiért a Marsra küldték.

A munka, amit elvégzett.

Nem csoda, hogy törölték a memóriáját.

– Ó, istenem… – sóhajtott az elsőként megismert Interplan-ügynök, félbeszakítva a társával folytatott beszélgetést. Nyilvánvalóan elcsípte Quail gondolatait. – Nos, most már annál is nagyobb a probléma. Olyan pocsék a helyzet, amennyire csak lehet. – Quail felé lépett, és ráfogta a pisztolyát. – Meg kell ölnünk magát. Méghozzá most rögtön!

A társa idegesen rászólt:

– Miért azonnal? Mi lenne, ha egyszerűen csak elszállítanánk a New York-i székházhoz, és ott ők…

– Ő is tudja, hogy azonnal meg kell tennünk! – szakította félbe az első fickó. Ő is idegesnek látszott, de Quail rájött, hogy egészen más okból, mint a társa. Mostanra szinte a teljes memóriája helyreállt. És tökéletesen értette, hogy miért olyan feszült az ügynök.

– A Marson – szólt Quail rekedten – megöltem egy embert. Miután átverekedtem magam vagy tizenöt testőrén. Néhányan kézifegyverekkel voltak felfegyverkezve, akárcsak ön.

Most már tudta, hogy részt vett az Interplan öt hosszú éven át tartó kiképzésén, melynek végére orgyilkost faragtak belőle. Egy professzionális gyilkost. Tudta, hogyan bánjon el felfegyverzett ellenfelekkel, mint például ez a két ügynök, még akkor is, ha az egyiknek vevőkészülék van a fülében.

Ha elég gyorsan mozog…

A fegyver eldördült. De Quail addigra már kisiklott oldalra, és ezzel egy időben leütötte a pisztolyt markoló férfit. A következő pillanatban a fegyver markolatát már az ő keze szorította, és a másik, zavarodottan pislogó ügynökre célzott.

– Vette a gondolataimat – vetette oda Quail zihálva. – Tudta, mit fogok tenni, de mégsem akadályozhatta meg.

A sérült ügynök félig ülő helyzetbe tornázta magát, és fogát csikorgatva szólt oda a társának:

– Nem fogja használni a pisztolyt, Sam. Ezt is vettem. Tudja, hogy vége, és azt is tudja, hogy ezzel mi is tisztában vagyunk. Jöjjön velünk, Quail!

Erőlködve, a fájdalomtól sziszegve talpra állt. Szédelgett, de kezét Quail felé nyújtotta.

– Adja ide a fegyvert! – mondta Quailnek. – Maga úgysem használja, és ha átadja nekem, én garantálom, hogy nem öljük meg magát. Kihallgatják; nem én fogok dönteni a maga sorsa felől, hanem valaki, aki nálam sokkal magasabb beosztásban dolgozik az Interplannél. Talán még egyszer törlik az emlékeit, fogalmam sincs. Nagyon jól tudja, hogy miért kellene megölnöm magát. Nem engedhetem meg, hogy emlékezzen. Ha viszont törlik az emlékeit, az én indokom semmivé foszlik, és akkor már semmi értelme, hogy megöljem!

Quail szorosan markolva a pisztolyt kirohant a lakásból, és a lifthez futott. Ha követnek – gondolta –, megölöm magukat. Ne tegyék! Lecsapott a lift hívógombjára, az ajtó néhány másodperc múlva kinyílt előtte.

Az ügynökök nem eredtek a nyomába. Nyilván elcsípték tömör, feszült gondolatait, és úgy döntöttek, nem kockáztatják meg.

A lift leereszkedett vele, eltűnt előlük – legalábbis egy időre. De mi legyen a következő lépés? Hová mehetne?

A felvonó leért a földszintre. Egy pillanattal később Quail beleveszett a gyalogjárón hömpölygő arctalan tömegbe. Megfájdult a feje, és erősen émelygett, de legalább életben maradt. Nagyon közel került ahhoz, hogy a saját lakásában agyonlőjék.

Valószínűleg újra megpróbálják. Amikor rám találnak. És mivel a fejembe van építve az adóvevő, ez nem is fog sokáig tartani.

Ironikusnak érezte, hogy pontosan azt kapta a Rekal Incorporatedtől, amit kért. Kaland, veszély, Interplan-ügynöki munka, egy titkos és veszedelmes utazás a Marsra, melynek során az élete a tét. Mindent megkapott a valóságban, amit hamis emlékként akart.

Egyre inkább kezdte értékelni a tényt, hogy emlékei visszatértek hozzá.

Magányosan üldögélt egy padon a parkban, és szórakozottan figyelt egy csapat szemtelen madárszerűséget. A Mars két holdjáról importált félrigók ugráltak körülötte: ez a faj képes volt legyőzni a Föld hatalmas gravitációját, így ezen a bolygón is tudott repülni.

– Talán vissza kellene jutnom valahogy a Marsra – tűnődött hangosan. De mi lesz aztán? Ott még rosszabb helyzetbe kerülne. A politikai vezetés, melynek első számú vezetőjét ölte meg, az első pillanatban kiszúrja, ahogy kiteszi a lábát az űrhajóból. Ott az Interplanen kívül még ők is a nyomába erednének.

Hallják a gondolataimat? Így könnyen be lehet csavarodni. Magányosan üldögél, miközben tudatában van annak, hogy figyelik, ellenőrzik, felveszik gondolatait, párbeszédet folytatnak vele…

Megborzongott és felállt. Kezét a nadrágzsebeibe süllyesztve, céltalanul bolyongott. Nem számít, hogy hová megyek, mindig, mindenütt velem lesznek. Mindaddig, amíg az a készülék ott van a fejemben.

Kössünk üzletet – fogalmazott meg egy gondolatot magának… és nekik. – Képesek belém ültetni egy hamis memóriasablont úgy, ahogy már megtették, ami arról szól, hogy átlagos, egyszerű életet éltem, és sosem jártam a Marson? Hogy sosem láttam közelről Interplan-egyenruhát, és sosem volt a kezemben fegyver?

Egy hang szólalt meg agyában:

– Ahogy azt már gondosan elmagyaráztuk magának, ez még nem elég.

Annyira meglepődött, hogy mozdulatlanná dermedt.

– Már korábban is kommunikáltunk magával ezen a módon – folytatta a hang. – Amikor a Marson volt, a műveleti területen. Hónapok óta nem használtuk ezt a csatornát, sőt, úgy gondoltuk, hogy többé nem is fogjuk használni. Hol van most?

– Sétálok – mondta Quail –, a halálba.

A maguk ügynökeinek pisztolya elé – tette hozzá gondolatban.

– Honnan tudja ilyen biztosan, hogy nem lenne elég? – kérdezte. – A Rekal technikája nem segít?

– Már megmondtuk. Ha egy standard, átlagos emléksort kap, előbb-utóbb nyughatatlanná válik. Elkerülhetetlen, hogy újra felkeresse a Rekalt vagy valamelyik versenytársát. Nem akarjuk még egyszer végigcsinálni.

– Tegyük fel – mondta Quail –, hogy miután törlik az eredeti emlékeimet, a standard emlékeknél sokkal mélyebbet, sokkal fontosabbat és izgalmasabbat kapok. Valami olyat, ami kielégíti a vágyaimat. Már bebizonyosodott, hogy eredetileg is ezért béreltek fel engem. De önöknek képeseknek kell lenniük valami mással előállni, valami ezzel egyenértékűvel. Mondjuk, én voltam a Terra leggazdagabb embere, de végül az egész vagyonomat oktatási alapítványoknak adtam. Vagy híres mélyűri felfedező voltam. Valami ilyesmire gondolok. Egy ilyen miért ne működne?

A hang nem válaszolt.

– Próbáljuk meg! – kérte kétségbeesetten. – Szerezzenek valami első osztályú katonai pszichiátert! Térképezzék fel az elmémet! Találják ki, mi a legforróbb vágyam, mit szeretnék a legjobban!

Gondolkodni próbált.

– Nők – bökte ki végül. – Nők ezrei, mint Don Juan esetében. Egy bolygóközi Casanova, akinek a Föld, a Luna és a Mars minden egyes városában van egy-egy szeretője. Csak már feladtam, mert belefáradtam. Kérem! Próbáljuk meg!

– Önként feladja magát? – kérdezte a fejében csendülő hang. – Ha beleegyezünk egy ilyen megoldásba? Persze amennyiben lehetséges.

Rövid habozás után kijelentette:

– Igen.

Vállalnom kell a kockázatot – mondta magának –, hogy nem fognak egyszerűen csak eltenni láb alól.

– Ön megteszi az első lépést – felelte a hang azonnal. – Megadja magát nekünk. Mi pedig megvizsgáljuk a lehetőségeket. Ha nem tudjuk megcsinálni, ha az eredeti emlékei ismét a felszínre törnek, úgy, mint jelenleg, akkor… – a hang rövid szünet után kimondta a végső ítéletet – akkor el kell pusztítanunk magát. Ezt meg kell értenie! Nos, Quail, még mindig meg akarja próbálni?

– Igen – válaszolta, mivel a másik alternatíva a biztos halál volt. Így legalább van egy hajszálnyi esélye. Hajszálnyi, de van.

– Jelenjen meg a New York-i főhadiszállásunkon! – folytatta az Interplan-ügynök hangja. – A Fifth Avenue 580-as épületben, a tizenketted ik emeleten. Mihelyt feladja magát, a pszichiátereink azonnal munkához látnak. Csinálunk néhány személyiségtesztet. Megpróbáljuk meghatározni az abszolút, minden másnál fontosabb álmát, aztán elvisszük magát a Rekal Incorporatedhez. Ők is munkához látnak, és megtöltik azt az álmot helyettesítő emlékpótlékokkal. Aztán sok szerencsét! Fontos dolgot köszönhetünk önnek, tartozunk magának. Ön a mi érdekeinknek megfelelően cselekedett.

A hangból hiányzott a rosszindulat és a rosszakarat. Ha az ügynök – a szervezet – érzett valamit iránta, akkor az az érzelem együttérzés volt. – Köszönöm – mondta Quail, és leintett egy robottaxit.

– Mr. Quail – mondta a szigorú arcú, idősebbik Interplan-pszichiáter –, az ön álmánál érdekesebb, eredetibb és színesebb vágyat még soha életemben nem láttam. Valószínűleg nincs semmi, ami a tudatos énje számára ilyen szórakoztató, ennyire kielégítő lenne. Remélem, nem haragszik meg túlságosan, hogy mások is hallják; így szoktuk megbeszélni ezeket a dolgokat.

A magasabb rangú Interplan-ügynök buzgón rávágta:

– Jobb, ha nem haragszik meg, ha nem akarja, hogy agyonlőjék.

– Egy titkos Interplan-ügynöktől egészen más jellegű álmokat, vágyakat vár az ember. Az öné semmihez sem hasonlítható – folytatta a pszichiáter. – Ez a fantázialánc bizonyos mértékig a felnőttkora terméke, és van benne néhány hihető elem, de eredetileg az ön gyerekkori, groteszk álmaiból ered. Nem csoda, ha képtelen volt felidézni. Az ön fantasztikus álma a következő: kilencéves korában egy falusi utcán sétálgatott. Egy másik naprendszerből érkezett, szokatlan formájú űrjármű szállt le pontosan az orra elé. Senki más nem látta, csakis ön. A teremtmények, a hajó utasai nagyon kicsik voltak, és roppant esetlenek. Olyasmik, mint a földi egerek, ugyanakkor azért jöttek, hogy leigázzák a Földet. Miután ez a felderítő csapat leadja a „támadás” jelzést, több tízezer csillaghajó indul útnak.

– És feltételezem, megállítottam őket – szólt közbe Quail, miközben csodálat és undor öntötte el egyszerre. – Egyszerűen, könnyedén kinyírtam őket. Talán széttapostam az egész csapatot.

– Nem – csóválta a fejét türelmesen a pszichiáter. – Ön csakugyan megakadályozta az inváziót, de nem azzal, hogy megsemmisítette őket. Ehelyett jóindulatot és könyörületet mutatott irántuk, bár telepatikus úton, ahogy ők kommunikáltak, a tudtára jutott, hogy miért érkeztek. Még sosem láttak értelmes lénytől ilyen emberséges viselkedést, és hogy kimutassák megbecsülésüket, kötöttek önnel egy egyezséget.

– Nem rohanják le a Földet, amíg én életben vagyok – szólt közbe ismét Quail.

– Pontosan! – bólintott a pszichiáter, majd az Interplan-ügynökhöz fordult. – Most láthatja, hogy dacára a megjátszott megvetésnek és mogorva viselkedésnek, valójában mi tölti meg a személyiségét.

– Szóval a puszta létemmel – mondta Quail, miközben jóleső érzés töltötte el –, csupán azzal, hogy élek, megmentem a Földet az idegen uralomtól. Ennek nyomán alighanem én vagyok a legfontosabb ember a bolygón. Anélkül, hogy a kisujjamat is mozdítanám.

– Csakugyan így van, uram – bólogatott a pszichiáter. – És ez képezi egész személyiségének alapját, ez az egész életét végigkísérő, gyermekkori fantázia. Amely a mélységi és drogterápia nélkül sosem tört volna a felszínre. De mindig is ott motoszkált a tudata mélyén. Alámerült a tudatalattijában, de sosem szűnt meg létezni.

A rangidős ügynök McClane-hez intézte szavait:

– Képesek beültetni egy ennek megfelelő extravalós memóriasablont?

– Minden létező, lehetséges vágyat és fantáziát képesek vagyunk kezelni – közölte McClane. – Nézze, őszintén megmondom, hallottam én már ennél sokkal húzósabb sztorikat is. Minden bizonnyal megoldjuk. Huszonnégy órán belül nem csupán kívánni fogja, hogy bárcsak a Föld megmentője lehetne, hanem sziklaszilárdan hisz majd abban, hogy valóban az.

– Akkor megkezdheti a munkát! – bólintott a rangidős ügynök. – Előkészület gyanánt mi már töröltük a Mars-utazásról szóló emlékeit.

– Miféle Mars-utazás? – kérdezte Quail.

Senki sem válaszolt, így vonakodva bár, de letett a kérdezősködésről. Egyébként is megérkezett az ügynökség járműve. Quail, McClane és a rangidős ügynök beszálltak, majd a kocsi elindult Chicagóba, a Rekal Incorporated épületéhez.

– Jobb, ha ezúttal nem követnek el hibákat – figyelmeztette az ügynök a jócskán elhízott, idegesnek tűnő McClane-t.

– Nem látom be, hogy mi baj lehetne – motyogta McClane; a verejték vékony patakokban csorgott homlokán. – Ennek semmi köze a Marshoz vagy az Interplanhez. Jóakarattal megállítani egy a világűrből érkező, a Földet fenyegető inváziót… – Megcsóválta a fejét. – Hú, micsoda gyermeki fantázia! Mindamellett jámbor erényre vall. Csak semmi erőszak… Meg kell mondjam, igen eredeti történet.

Előhúzott zsebéből egy nagy, csíkos zsebkendőt, és megtörölte homlokát.

Mindenki hallgatott.

– Valójában megindító – jelentette ki McClane.

– És arrogáns! – vágta rá az ügynök nyomatékosan. – Mihelyt meghal, megkezdődik az invázió. Nem csoda, ha sosem idéződött fel benne! Bár ez a legpazarabb fantázia, amivel valaha is találkoztam. – Rosszalló pillantást vetett Quailre. – Meg kellene fontolni, lehet, hogy ennek az embernek jó hasznát vehetnénk a cégnél.

Amikor odaértek a Rekal Incorporatedhez, Shirley, a recepciós kifulladva szaladt eléjük.

– Isten hozta újra nálunk, Mr. Quail! – idegeskedett. Dinnye formájú keblei (aznap izzó narancssárgára voltak festve) izgatottan emelkedteksüllyedtek. – Sajnálom a korábbi kellemetlenségeket, biztos vagyok abban, hogy ezúttal minden rendben lesz.

McClane egyre csak törölgette fénylő homlokát a takarosan összehajtott, csíkos zsebkendővel.

– Minden rendben lesz – mormolta.

Gyors léptekkel csatlakozott hozzájuk Lowe és Keeler, és a műveleti helyiségbe kísérték őket. Shirley, McClane és az ügynök hamarosan magukra hagyta a technikusokat, és McClane irodájában telepedtek le. Várakozni.

– Van ilyen esetre előkészített csomagunk, Mr. McClane? – kérdezte Shirley, miután izgatottságában nekiütközött főnökének, és illedelmesen elpirult.

– Azt hiszem, igen. – McClane megpróbálta felidézni, majd feladta. Előhúzott egy táblázatot, pár pillanatig figyelmesen böngészte. – Egy kombináció lesz a legjobb – döntötte el hangosan. – Legyen a Nyolcvanegyes csomag, valamint a Hatos és a Húszas.

A polcokhoz lépett, és előhalászta a kívánt borítékokat, majd visszatért az íróasztalhoz, hogy átnézze a csomagok tartalmát.

– A szóban forgó ügyfél, aki ezúttal Mr. Quail, a Nyolcvanegyes csomagból egy mágikus gyógyító pálcát kap, egy másik naprendszerből származó fajtól. Hálájuk jeléül.

– Működik? – kérdezte kíváncsian az ügynök.

– Valaha működött – vont vállat McClane, majd elmagyarázta. – De tulajdonosa, khm… elfogyasztotta erejét, annyit gyógyított vele. Ma már csupán egy emléktárgy. De arra emlékezni fog, hogy egykoron működött. Felkuncogott, és kinyitotta a Húszas csomagot.

– Egy az ENSZ főtitkárától kapott levél, melyben az elnök köszönetet mond neki, amiért megmentette a Földet. Ez nem teljesen helytálló, mert Quail fantáziavilágában rajta kívül senki sem tud az invázióról, de a valószerűség kedvéért mégis bevetjük ezt is.

Aztán megvizsgálta a Hatos csomagot. Mi is az, ami ebből kell? Nem jutott eszébe. Szemöldökét ráncolva beletúrt a műanyag borítékba; Shirley és az Interplan-ügynök élénken figyelte mozdulatait.

– Írások – mosolyodott el a lány –, egy nagyon mókás nyelven.

– Ez arról árulkodik, hogy kik voltak ők, és honnan jöttek – fejtegette McClane. – Tartozik hozzá egy részletes csillagtérkép, melyen bejelölték a hajójuk útvonalát, és feltüntették rajta az eredeti naprendszert, ahonnan érkeztek. Természetesen ez az ő írásuk, így Quail képtelen lesz elolvasni.

Arra fog emlékezni, hogy felolvasták neki a saját nyelvén.

Az íróasztal közepére tette a három tételt.

– Ezeket elhelyezzük Quail lakásában – közölte az ügynökkel. – Így amikor hazaér, már ott találja őket. És ezek a tárgyak igazolni fogják az agyában élő emlékképeket. Egyszerű SOE, azaz Standard Operatív Eljárás. – Nyugtalanul felnevetett, miközben az járt a fejében, hogy vajon hogyan boldogul Lowe és Keeler.

Ebben a pillanatban felberregett az interkom.

– Mr. McClane, sajnálom, hogy megzavarom.

Lowe hangja volt – McClane megdermedt, amikor felismerte. Megdermedt, és elment a hangja.

– Történt valami. Talán az lenne a legjobb, ha idejönne, és megnézné. Ahogy már korábban is, Quail jól reagált az álomkoktélra. Öntudatlan, ellazult és fogékony. Ugyanakkor…

McClane nem várta meg a mondat végét, rohanva indult a műveleti helyiségbe.

Douglas Quail egy steril lepedővel letakart ágyon feküdt, lassan, egyenletesen lélegzett. Szeme félig nyitva, és halványan érzékelte a környezeti ingereket.

– Elkezdtük kikérdezni – számolt be a holtsápadt Lowe –, hogy pontosan bemérjük, hová ültessük be a mesterséges emléket, amelyben megmenti a Földet. És elég különös módon…

– Arra kértek, ne mondjam el – motyogta Douglas Quail tompa, a kábító-nyugtató szerektől zavaros hangon. – Ez volt az egyezség. Nem gondoltam volna, hogy valaha is felidéződik bennem. De hogy is felejthetnék el egy ilyen eseményt?

Azt hiszem, nehéz is lenne – állapította meg McClane magában –, de neked mégis sikerült… eddig.

– Még egy pergament is adtak – motyogott Quail –, hálából. Elrejtettem a lakásomon, majd megmutatom nektek.

McClane odafordult a mögötte ácsorgó, tátott szájjal figyelő Interplanügynökhöz.

– Hát ezek után amondó volnék, jobb, ha nem ölik meg. Ha megteszik, azok visszatérnek.

– Adtak nekem egy mágikus, láthatatlan pusztító pálcát – folytatta Quail, miközben lehunyta a szemét. – Ezzel öltem meg azt az embert a Marson, ahová ti küldtetek. Ott van a fiókomban egy marsi gilisztákat és kiszáradt növényeket tartalmazó doboz mellett.

Az Interplan-ügynök egyetlen szó nélkül megfordult, és kisétált a helyiségből.

Alighanem elsüllyeszthetem valahová azokat az úgynevezett bizonyítékokat – mondta magában McClane, s kiszakadt belőle egy lemondó sóhaj. – Az ENSZ főtitkárának levelével együtt. Végül is…

Végül is a valódi levél valószínűleg hamarosan megérkezik Quail lakására.

Szente Mihány fordítása