Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

A-WA: Habib Galbi (CD)

 

Mindig különleges érzés olyan együttes friss lemezéről írnom, akiket tavaly októberben személyesen volt szerencsém élőben látni a budapesti Womexen. Annak idején ezt írtam róluk: „Utánuk következtek a jemeni lányok (A-WA), akik kis túlzással azt művelik, amint a tegnapi nyitókoncerten Pierre Kwenders, vagyis használj fel a népzenéből mindent, amit jónak látsz, tegyél bele némi elektronikát, elektromos gitárt, satöbbi, a végeredményt pedig megfelelő minőségben tálad a közönségnek. A siker nem garantált, de ha ügyes vagy, akkor bekopogtat hozzád a világhír.”

 

A trióról (Tair, Liron és Tagel Haim) többnyire az a sivatagos-táncos videó jut az ember eszébe, aminek köszönhetően szerte a világon megismerték őket. Fogós és kellőképpen egzotikus dallam, az elektronika pont annyira van jelen, hogy mindenki számára befogadható legyen, egyszerűség és életöröm – szerintem a klippel szeptemberre elérik a négymilliós nézettséget, vagyis a jelek szerint nem csak nekem tetszik ez a zene. Pontosan a népszerűség miatt aggódtam, hogy vajon mennyire tudnak majd túllépni ezen a slágeren, mivel fogják megtölteni első nagylemezüket. A válaszra több mint fél évet kellett várnom, de megérte, mert a nővérek bebizonyították, hogy egynyári slágernél jóval többre képesek.

 

A lemezt egy a cappella altatódallal indítják, ami nem álomországba küldi a hallgatót, hanem inkább ellazítja, tudatilag felkészíti arra, ami ezután következik. Hiszen a „Ya Raitesh Al Warda” és a lemezzáró „Ismer ma al gat” között egyaránt találunk tradicionális dalokat (mint az egyszerűségében csodálatos „Ya shaifin al malih”, ahol a hangszerelés különlegesnek számít, mert teljesen hiányzik belőle az elektronika), vagy olyan érdekességeket, mint mondjuk a „Shamak zabad radai”, ahol a ritmus egészen más környezetbe visz bennünket, miközben az ének egyértelműen jemeni-arab marad. Helyenként feltűnik némi pszichedelia, ska, reggae, időnként mintha Ofra Haza bólogatna elismerően a sarokban, és persze az egészet megkoronázza a Jemenből megörökölt különleges énekstílus. A Tomer Yosefnek köszönhető elektronika pedig végig megmarad a populáris, könnyen befogadható szinten – a felsorolt alkotóelemek tényleg valami újat eredményeznek, kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő album.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik az elektronikával társított világzenét, vagy csak szívesen hallgatnak arab melódiákat modernizálva.

2016-ban megjelent album (Tôt Ou Tard)

Az együttes web oldala: http://www.a-wamusic.com

 

 

 

Melt Yourself Down: Last Evenings On Earth (CD)

 

Heti második lemezem esetében maximálisan igaznak érzem a meghatározást, miszerint világzene az, amit máshova nem lehet besorolni összetettsége, vagy semmire sem hasonlító mivolta okán. A Melt Yourself Down határozottan a sokrétűsége miatt került ide, jó adag avantgard és jazzes alkotórésznek köszönhetően, kiegészítve némi észak-afrikai ritmussal, punkos indulattal és még seregnyi egyébbel.

 

Mindezek után cseppet sem csodálkoztam azon, hogy a beszédes című második albumuk – teljesen megérdemelten – nálam kötött ki. Kezdjük talán a „hagyományos” világzenéhez részemről legközelebbinek gondolt „Big Children” nótával. Amely úgy kezdődik, mintha koncert előtti hangpróbán lennénk, esetleg az avantgard művészek éves találkozóján, ahol kaotikus hangokkal zsibbasztják a hallgatót, majd mindenki leül a helyére, húzós afrikai ritmus tölti be a teret, és ezt a többi zenész csak kiegészíti, díszíti, mi pedig eljutunk a funkig, kőkemény basszusalap társaságában. Az ének másodlagos, pusztán hangulati elem a hozzátartozó feleselő kórussal együtt. A szaxofonos Pete Wareham egyszer úgy határozata meg azt, amint csinálnak, mint Núbia inspirálta party-punk zene. Mit mondjak, ettől sem lettem okosabb, de többszöri meghallgatás után elismerem, egyedi és utánozhatatlan amit csinálnak. Ha ennyi nem lenne elegendő, akkor mindenki gondoljon az egészhez némi pszichedeliát.

 

A káosz korántsem véletlen, hiszen a zenekari tagok korábban különféle angol avantgard és alter társulatokban játszottak, szóval nekik lételemük az efféle muzsikálás. Bár többek szerint azt a frenetikus hatást, amit a 2013-as bemutatkozó albumukkal elértek, ezúttal nem sikerült produkálniuk, úgy vélem, az Utolsó esték a Földön című lemez képes arra, hogy időről-időre elvarázsolja az embert, mert a helyenként töredezett szaxofonhang, a komor szövegek, a kaotikusan komplex muzsika és nem utolsó sorban Kushal Gaya éneke valójában érdekes próbálkozás arra, hogy a világzenének mondott stílust picit újraszabják.

 

Kinek ajánlom: az eredetiséget és az újdonságot előtérbe helyezők mindenképpen ismerkedjenek meg ezzel a lemezzel.

2016-ban megjelent lemez (Leaf Records).

Bővebben az együttes weboldalán: http://meltyourselfdown.com/

 

 

Az eheti harmadik lemezről (Chárán-Po-Rántán) túlságosan terjedelmes írás született, így az külön cikkben kerül publikálásra pár napon belül.