Főkép

A 2015-ös WOMEX Budapesten került megrendezésre, és számomra nemcsak a számtalan remek koncert miatt maradt emlékezetes, hanem azért is, mert rengeteg új zenét ismertem meg általa. Ezért indítok egy új rovatot, amelyben – terveim szerint – a WOMEX-en kapott demókról és lemezekről, illetve a később érkezett korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán párszámos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három albumot igyekszem bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinformációval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és akad néhány exportképes hazai zenekarunk és előadónk, illetve időnként külföldi kollégáik is fellépnek nálunk, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szólóturnék is – hogy ez elsősorban az anyagi helyzetből vagy más okokból fakad, azt mindenki döntse el maga. Egy azonban biztos: rengeteg megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

A-WA: Habib Galbi (CD)

 

Mindig különleges érzés olyan együttes friss lemezéről írnom, akiket tavaly októberben személyesen volt szerencsém élőben látni a budapesti Womexen. Annak idején ezt írtam róluk: „Utánuk következtek a jemeni lányok (A-WA), akik kis túlzással azt művelik, amint a tegnapi nyitókoncerten Pierre Kwenders, vagyis használj fel a népzenéből mindent, amit jónak látsz, tegyél bele némi elektronikát, elektromos gitárt, satöbbi, a végeredményt pedig megfelelő minőségben tálad a közönségnek. A siker nem garantált, de ha ügyes vagy, akkor bekopogtat hozzád a világhír.”

 

A trióról (Tair, Liron és Tagel Haim) többnyire az a sivatagos-táncos videó jut az ember eszébe, aminek köszönhetően szerte a világon megismerték őket. Fogós és kellőképpen egzotikus dallam, az elektronika pont annyira van jelen, hogy mindenki számára befogadható legyen, egyszerűség és életöröm – szerintem a klippel szeptemberre elérik a négymilliós nézettséget, vagyis a jelek szerint nem csak nekem tetszik ez a zene. Pontosan a népszerűség miatt aggódtam, hogy vajon mennyire tudnak majd túllépni ezen a slágeren, mivel fogják megtölteni első nagylemezüket. A válaszra több mint fél évet kellett várnom, de megérte, mert a nővérek bebizonyították, hogy egynyári slágernél jóval többre képesek.

 

A lemezt egy a cappella altatódallal indítják, ami nem álomországba küldi a hallgatót, hanem inkább ellazítja, tudatilag felkészíti arra, ami ezután következik. Hiszen a „Ya Raitesh Al Warda” és a lemezzáró „Ismer ma al gat” között egyaránt találunk tradicionális dalokat (mint az egyszerűségében csodálatos „Ya shaifin al malih”, ahol a hangszerelés különlegesnek számít, mert teljesen hiányzik belőle az elektronika), vagy olyan érdekességeket, mint mondjuk a „Shamak zabad radai”, ahol a ritmus egészen más környezetbe visz bennünket, miközben az ének egyértelműen jemeni-arab marad. Helyenként feltűnik némi pszichedelia, ska, reggae, időnként mintha Ofra Haza bólogatna elismerően a sarokban, és persze az egészet megkoronázza a Jemenből megörökölt különleges énekstílus. A Tomer Yosefnek köszönhető elektronika pedig végig megmarad a populáris, könnyen befogadható szinten – a felsorolt alkotóelemek tényleg valami újat eredményeznek, kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő album.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik az elektronikával társított világzenét, vagy csak szívesen hallgatnak arab melódiákat modernizálva.

2016-ban megjelent album (Tôt Ou Tard)

Az együttes weboldala: http://www.a-wamusic.com

 

 

 

Melt Yourself Down: Last Evenings On Earth (CD)

 

Heti második lemezem esetében maximálisan igaznak érzem a meghatározást, miszerint világzene az, amit máshova nem lehet besorolni összetettsége, vagy semmire sem hasonlító mivolta okán. A Melt Yourself Down határozottan a sokrétűsége miatt került ide, jó adag avantgárd és jazzes alkotórésznek köszönhetően, kiegészítve némi észak-afrikai ritmussal, punkos indulattal és még seregnyi egyébbel.

 

Mindezek után cseppet sem csodálkoztam azon, hogy a beszédes című második albumuk – teljesen megérdemelten – nálam kötött ki. Kezdjük talán a „hagyományos” világzenéhez részemről legközelebbinek gondolt „Big Children” nótával. Amely úgy kezdődik, mintha koncert előtti hangpróbán lennénk, esetleg az avantgárd művészek éves találkozóján, ahol kaotikus hangokkal zsibbasztják a hallgatót, majd mindenki leül a helyére, húzós afrikai ritmus tölti be a teret, és ezt a többi zenész csak kiegészíti, díszíti, mi pedig eljutunk a funkig, kőkemény basszusalap társaságában. Az ének másodlagos, pusztán hangulati elem a hozzátartozó feleselő kórussal együtt. A szaxofonos Pete Wareham egyszer úgy határozta meg azt, amint csinálnak, mint Núbia inspirálta party-punk zene. Mit mondjak, ettől sem lettem okosabb, de többszöri meghallgatás után elismerem, egyedi és utánozhatatlan, amit csinálnak. Ha ennyi nem lenne elegendő, akkor mindenki gondoljon az egészhez némi pszichedeliát.

 

A káosz korántsem véletlen, hiszen a zenekari tagok korábban különféle angol avantgárd és alter társulatokban játszottak, szóval nekik lételemük az efféle muzsikálás. Bár többek szerint azt a frenetikus hatást, amit a 2013-as bemutatkozó albumukkal elértek, ezúttal nem sikerült produkálniuk, úgy vélem, az Utolsó esték a Földön című lemez képes arra, hogy időről-időre elvarázsolja az embert, mert a helyenként töredezett szaxofonhang, a komor szövegek, a kaotikusan komplex muzsika és nem utolsó sorban Kushal Gaya éneke valójában érdekes próbálkozás arra, hogy a világzenének mondott stílust picit újraszabják.

 

Kinek ajánlom: az eredetiséget és az újdonságot előtérbe helyezők mindenképpen ismerkedjenek meg ezzel a lemezzel.

2016-ban megjelent lemez (Leaf Records).

Bővebben az együttes weboldalán: https://www.facebook.com/MeltYourselfDown/

 

 

Az eheti harmadik lemezről (Chárán-Po-Rántán) túlságosan terjedelmes írás született, így az külön cikkben kerül publikálásra pár napon belül.