Főkép

Fülszöveg:

Minden világnak megvan a maga istene. Csak jó lenne tudni, ki az.

Jack Hamiltont, a feleségét és másik hat embert baleset ér a Belmont Bevatron protonsugár deflektorában. Egy robbanás a részecskegyorsítóba taszítja őket, és az óriási mágnest védő fémhálón keresztül mindannyian belezuhannak az energianyalábba.

Amikor Hamilton magához tér, látszólag minden rendben van. De csak látszólag. A feleségével együtt lassan kezdenek ráébredni, hogy a dolgok most másképpen működnek, mint ahogyan azt megszokták. Ebben a világban a hazugságért isteni büntetés jár, a hitetlenségért pedig halál.

Milyen világba érkeztek? Miféle őrült istenség figyeli őket az égből? Hogyan tudnak innen megmenekülni? És ha egyszer megmenekülnek, vajon kinek a világába kerülnek legközelebb?

 

Részlet a könyvből:

 

EGY

 

A Belmont Bevatron-i protonsugár-deflektor 1959. október 2-án délután négy órakor árulta el a megálmodóit és létrehozóit. A dolog egy szempillantás alatt történt. A terelőfal megszűnt terelni, ezáltal az irányíthatatlanná vált, hatmillió voltos sugár a kamra mennyezete felé lökődött, útközben elégetve a fánk alakú mágnes fölötti megfigyelőállást.
Akkor éppen nyolcan tartózkodtak rajta: egy csapat látogató és a kísérő. Mivel az állás felfüggesztése elégett, a nyolc ember lezuhant a kamrába, és ott hevertek sérülten és sokkos állapotban, míg a mágneses mezőt meg nem szüntették, és a keménysugárzást részben nem semlegesítették.
A nyolcból négyen kórházba kerültek. Két kevésbé égettet határozatlan időre bent tartottak megfigyelésre. A másik kettőt megvizsgálták, ellátták, majd elengedték. A San Francisco-i és oaklandi lapok beszámoltak az eseményről. Az áldozatok ügyvédjei nekiálltak megírni a benyújtandó keresetet. A Bevatronnal kapcsolatban álló számos tisztviselő lapátra került, s velük együtt a Wilcox-Jones deflektor-rendszer, valamint annak lelkes feltalálói. A munkások megkezdték az épületben esett károk helyreállítását.
Az esemény pillanatok alatt lezajlott. A hibás folyamat 4.00-kor kezdődött, s a nyolc ember 4.02-kor zuhant bele a hatalmas töltésű protonsugárba, amely a mágnes kör alakú belső kamrájából indult. Elsőnek a kísérő, egy fiatal fekete férfi zuhant le és csapódott a kamra padlójára. Utolsónak egy fiatal technikus a közeli rakétaállomásról. Amikor a csoport felvonult a megfigyelőállásra, ő kicsit leszakadt a többiektől, visszafordult a folyosó irányába, és éppen cigarettát keresett a zsebében.
Talán ha nem ugrik, hogy elkapja a feleségét, ő nem zuhant volna le a többiekkel. Ez volt az utolsó tiszta emléke: ahogy elejti a cigarettát, és hiába kap Marsha lobogó, távolodó kabátszárnya után…

Hamilton egész délelőtt csak ceruzákat hegyezett a rakétakutató laborban, és aggodalmában folyt róla a verejték. Körülötte az emberei csinálták a dolgukat, a munka a megszokott kerékvágásban haladt. Délben megjelent Marsha; sugárzóan gyönyörű volt, olyan csábítóan nézett ki, akár a szelíd kacsák a Golden Gate Parkban. Legalább kicsit kiemelte letargiájából ez az édes illatú és igen drága jelenség, akit sikerült megszereznie, akit még értékesebbnek tartott, mint a dédelgetett hifi-cuccát és a jófajta whiskygyűjteményét együttvéve.
– Mizújs? – ült le Marsha a szürke fémasztal szélére. Kesztyűs ujjait összeszorította, karcsú lábát nyughatatlanul lengette. – Siessünk enni, hogy aztán odaérjünk. Ma kapcsolják be először a deflektort, amit annyira akartál látni. Vagy már elfelejtetted?
– Készen állok a gázkamrára – felelte Hamilton. – És az is rám.
Marsha barna szeme elkerekedett, hangja komoly, sőt drámai színezetet kapott: – Mi történt? Megint valami titkos dolog, amiről nem beszélhetsz? Drágám, nem mondtad, hogy ma bármi fontos várható. A reggelinél még mókáztál, ugrándoztál, mint egy kölyökkutya.
– Akkor még nem tudtam. – Hamilton az órájára nézett, és komoran feltápászkodott. – Együnk egy jót, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó. És talán az utolsó ilyen üzemlátogatás is.
Csakhogy nem érte el a Kaliforniai Védelmi Laboratórium kijárati rámpáját, nem is szólva az étteremről kicsit lejjebb az őrzött épületek és telepek között. Egyenruhás küldönc állította meg, és egy gondosan összehajtott papírt nyújtott neki. – Ez magának jött, Mr. Hamilton. T.E. Edwards ezredestől.
Hamilton idegesen kibontotta a lapot. – Hát ennyi – mondta bágyadtan a feleségének. – Menj és ülj le a hallban. Ha egy órán belül nem jövök, menj haza és nyiss ki egy konzervet.
– De hát… – tárta szét a kezét a nő. – Miért ilyen… ilyen csüggedt a hangod? Tudod, miről van szó?
A férfi tudta. Futó csókot lehet a nő piros, nedves és ijedt ajkára, aztán sietősen elindult a folyosón a küldönc után Edwards ezredes irodái felé, a magas szintű tárgyalásokhoz használt konferenciatermekhez, ahol a társaság fejesei már komoly képpel várták.
A középkorú üzletemberek jelenléte sűrűn, áttetszően gomolygott, akárcsak megkülönböztető-jegyeik: a szivarfüst, a kölni és a fekete cipőpaszta tömény illata. A hosszú, acél tárgyalóasztalt folyamatos zsongás övezte. Az egyik végén maga az öreg T.E. ült, s fontosságát csak növelte az előtte tornyosuló nyomtatványok és jelentések halma. Bizonyos mértékig mindenki barikádot emelt maga körül iratokból, nyitott aktatáskából, hamutartóból vagy egy pohár langyos vízből. Edwards ezredessel szemben a zömök, egyenruhás Charley McFeyffe ült, a biztonsági rendőrség kapitánya, akik orosz ügynökökre vadászva csellengtek a telepen.
– Na végre – morogta T.E. Edwards, szemüvege felett szigorúan pillantva Hamiltonra. – Nem fog sokáig tartani, Jack. Egyetlen kérdés van napirenden, nem kell végigülnöd egy egész unalmas megbeszélést.
Hamilton nem szólt semmit. Mereven, feszült arccal ült le.
– A feleségedről van szó – kezdte Edwards. Megnyalta kövér hüvelykujját, és belelapozott a jelentésbe. – Ha jól tudom, mivel Sutherland lemondott, te vezeted a kutatólabort. Igaz?
Hamilton bólintott. Asztalon nyugtatott keze láthatóan elfehéredett, kiszaladt belőle a vér. Mintha már meghalt volna, futott át a fején. Mintha már a nyakánál fogva lógna, s nem csak a szuszt, de még a napfényt is kiszorították volna belőle. Mintha lógna, akár a vágóhíd sötét szentélyében a kampóra aggatott sonka.
– A feleségedet – folytatta Edwards nehézkesen, s májfoltos keze fel-le hullámzott, ahogy a lapokat forgatta – kockázatnak könyvelték el a telep szempontjából. Itt a jelentés, amit McFeyffe készített – biccentett a teleprendőrség szótlan kapitánya felé. – Hozzá kell tennem, nem szívesen.
– Naná, hogy nem szívesen – kotyogott közbe McFeyffe egyenesen Hamiltonra nézve. Szürke, kemény szeme mintha bocsánatért esedezett volna. Hamilton hidegen átnézett rajta.
– Természetesen te is ismered a biztonsági rendszerünket – vette vissza a szót Edwards. – Magánvállalkozás vagyunk, de a megrendelőnk a kormány. Csak Samu bácsi vásárol rakétákat. Úgyhogy vigyáznunk kell magunkra. Azért hívom fel erre a figyelmedet, hogy a magad módján rendezd el a dolgot. Ez elsősorban a te ügyed. Minket csak annyiban érint, hogy te vagy a kutatólabor feje. Ezért lesz a te ügyedből a mi ügyünk is. – Úgy nézett Hamiltonra, mintha még életében nem látta volna, noha 1949-ben vette fel, tíz kemény éve, amikor Hamilton még ifjú, ragyogó, törekvő elektromérnök volt, aki éppen kikerült a massachusettsi műszaki egyetemről.
– Ez azt jelenti – kérdezte Hamilton rekedten, két kezét fixírozva, melyek görcsösen meg-megrándultak –, hogy Marsha ki van tiltva a telepről?
– Nem – rázta a fejét Edwards. – Azt jelenti, hogy nem férhetsz hozzá a titkos anyagokhoz, amíg a helyzet nem változik.
– De idetartozik… – Hamilton hangja döbbenten elfúlt. – Idetartozik az összes anyag, amivel dolgozom.
Erre senki nem felelt. A társaság elöljárói aktatáskáik és papírhalmaik mögé bújtak. Az egyik sarokban a légkondicionáló küszködött bádoghangon.
– A rohadt életbe! – mondta hirtelen Hamilton hangosan, érthetően. Pár irat meglepetten megzördült. Edwards kíváncsian sandított rá. Charley McFeyffe szivarra gyújtott, és súlyos kezével idegesen végigsimított ritkuló haján. Dísztelen barna egyenruhájában leginkább pocakos közúti járőrre emlékeztetett.
– Mondja el neki a vádakat – nézett az ezredesre. – Adjon neki esélyt, hogy harcolhasson, T.E. Vannak jogai.
Edwards ezredes egy darabig küzdött a jelentésben felhalmozott adatokkal, majd az elkeseredettségtől elborult arccal az egészet McFeyffe felé lökte az asztalon. – Ti hordtátok össze – morogta, kezeit mosva. – Mondd el te.
– Úgy érti, itt akarja felolvasni? – tiltakozott Hamilton. – Harminc ember előtt? A társaság összes tagjának jelenlétében?
– Már mind látták a jelentést – felelte Edwards. – Úgy egy hónapja készült, azóta mindenkit körbejárt. Végül is fontos ember vagy itt, fiam. Ezt a dolgot nem vehettük félvállról.
– Először is – kezdte McFeyffe látható zavarban – itt ez az FBI-ügy. Átküldték a jelentést.
– Lekérted vagy csak úgy cirkulált az országban ide-oda? – érdeklődött Hamilton maró hangon.
McFeyffe arcát elfutotta a pír. – Hát lényegében kértük. Rutineljárás. Jézusom, Jack, rólam is van akta… sőt még Nixon elnökről is.
– Felesleges elolvasniuk azt a rengeteg szemetet – nézett szét a többieken Hamilton. A hangja remegett. – Marsha még ’48-ban, elsős főiskolásként csatlakozott a Progresszív Párthoz. Pénzt adott a Spanyol Menekültek Kérelmezési Bizottságának. Előfizetett az In Factre. Ezt már mind hallottam.
– Olvasd a friss anyagot – utasította Edwards a biztonsági főnököt.
McFeyffe figyelmesen átlapozta a jelentést, és megtalálta a friss anyagot. – Mrs. Hamilton 1950-ben lépett ki a Progresszív Pártból. Az In Fact már megszűnt. 1952-ben részt vett a Kaliforniai Művészetek, Tudományok és Szakmák gyűlésein, amely egy kommunista irányultságú politikai szervezet. Aláírta a Stockholmi Békejavaslatot. Csatlakozott a balra hajló Polgári Szabadság Unióhoz.
– Mi a fene az, hogy „balra hajló”? – mordult fel Hamilton.
– A kommunizmussal szimpatizáló csoport vagy személy – felelte McFeyffe, majd körülményesen folytatta: – 1953. május 8-án Mrs. Hamilton levelet írt a San Francisco Chronicle-nek, melyben tiltakozott az ellen, hogy kitiltották az Egyesült Államokból Charlie Chaplint… a notórius szimpatizánst. Aláírta a Mentsük Meg Rosenbergéket kérelmet az elítélt árulók érdekében. 1954-ben felszólalt a Női Szavazók Alemada Ligájában annak érdekében, hogy Vörös Kínát, ezt a kommunista országot vegyél fel az ENSZ-be. 1955-ben csatlakozott a Nemzetközi Együttélést Vagy Halált Szervezet oaklandi ágához, amely szervezet jelen van a Vasfüggöny mögötti országokban is. És 1956-ban pénzt adományozott a Nemzeti Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért szervezet javára. – A papírra pillantott. – Negyvennyolc dollár ötvenöt centet.
Csend támadt.
– Ennyi? – kérdezte Hamilton.
– Igen, ez a releváns rész.
– Azt is említi – érdeklődött Hamilton, igyekezve nyugodt hangot megütni –, hogy Marsha előfizetett a Chicago Tribune-re? Hogy 1952-ben Adlai Stevensonért kampányolt? Hogy 1953-ban pénzt adományozott az Állatvédő Ligának?
– Nem látom be, ez hogy jön ide – türelmetlenkedett Edwards.
– Kiegészíti a képet! Igen, Marsha előfizetett az In Factre, ugyanakkor viszont a New Yorkerre is. Akkor lépett ki a Progresszív Pártból, amikor Wallace, majd csatlakozott a Fiatal Demokratákhoz. Ez szerepel benne? Persze hogy érdekelte a kommunizmus, de ettől már kommunista is lenne? Amit elmondott, csak annyit állít, hogy baloldali lapokat olvasott és baloldali beszédeket hallgatott, de nem bizonyítja, hogy támogatja a kommunizmust, vagy hogy elfogadja a párt elveit, vagy hogy a kormány megdöntésének híve, vagy hogy…
– Nem azt mondjuk, hogy a feleséged kommunista – szakította félbe McFeyffe. – Csak azt, hogy biztonsági kockázat. A lehetőség, hogy Marsha kommunista, fennáll.
– Te jó ég! – fakadt ki Hamilton. – Szóval bizonyítsam be, hogy nem az? Erről van szó?
– A lehetőség fennáll – ismételte Edwards is. – Jack, maradj racionális, ne kelj ki magadból. Lehet hogy Marsha komcsi, lehet hogy nem. Nem ez a lényeg. Nekünk itt ez az anyag, ami azt mutatja, a feleségedet érdekli a politika, sőt a radikális politika. És ez nem jó.
– Marshát minden érdekli. Intelligens, tanult nő. Ott az egész nap, csak el kell foglalnia magát valamivel. Vagy csak üljön otthon és… – Hamilton keresgélte a szavakat – porolja a kandallópárkányt? Főzzön, varrjon, mosson?
– Mi itt egy sémát látunk – válaszolt McFeyffe. – Kétségtelen, hogy önmagában ezen elemek egyike sem példaértékű. De ha összeadjuk, a statisztikai átlag… rohadt magas, Jack. A feleséged egyszerűen túl sok balos mozgalomhoz kötődik.
– Ez csak közvetett bűnösség. Kíváncsi, érdeklődő ember. Az, hogy ott van, már bizonyítja is, hogy egyetért azzal, amit mondanak?
– Nem láthatunk a fejébe, mint ahogy te sem. Csak a tetteit tudjuk mérlegelni: csoportokhoz csatlakozik, petíciókat ír alá, pénzt adományoz. Nincs más bizonyítékunk, be kell érnünk ezzel. Azt mondod, a feleséged eljár ezekre a gyűlésekre, de nem ért egyet az ott kifejezett állításokkal. Mondjuk, a rendőrség razziázik egy nudista bárban, és letartóztatja a lányokat meg a vezetőséget. A közönség viszont megússza, mert azt mondják, ők nem élvezték a show-t. – McFeyffe széttárta a kezét. – Ott lennének, ha nem tetszene nekik? Egyszer talán. De nem mennének el egymás után újra és újra.
– A feleséged tíz éve szűri össze a levet mindenféle balos csoportokkal. Tizennyolc éves kora óta. Azóta rengeteg ideje volt eldönteni, miként vélekedik a kommunizmusról. De továbbra is eljár, még most is megjelenik, amikor egy komcsi csoport tüntetést szervez egy Délen történt lincselés ellen, vagy ha a legutóbbi fegyverkezési büdzsén kárognak. Szerintem az, hogy Marsha a Chicago Tribune-t is olvassa, maximum annyira releváns, mint hogy az a férfi, aki sztriptízbárba jár, vasárnap a templomba is ellátogat. Azt bizonyítja, hogy több oldala van, talán egymásnak ellentmondó oldala… de ettől még tény marad, hogy az egyik oldala élvezi a disznólkodást. Nem azért kapják el, mert templomba jár, hanem mert szeret disznólkodni, és mert disznólkodókat néz.
– Lehet, hogy a feleséged kilencvenkilenc százalékig igazi amerikai: jól főz, körültekintően vezet, fizeti az adót, jótékony célra adakozik, tortát süt a templomi tombolára. De a maradék egy százalékot a Kommunista Párthoz lehet kapcsolni. Ennyi.
– Ezt szépen kidolgoztad – ismerte el Hamilton morcosan.
– Mert hiszek benne. Ismerlek téged és Marshát, amióta csak itt dolgozol. Kedvellek mindkettőtöket, mint ahogy Edwards is. Mindenki kedvel. Csak éppen most nem ez a kérdés. Amíg nem vagyunk telepaták, és nem látunk bele a másik fejébe, rászorulunk az ilyen statisztikákra. Nem, tényleg nem tudjuk bizonyítani, hogy Marsha egy másik hatalom ügynöke. És te sem, hogy nem az. Maradjunk annyiban, hogy valahogy el kell oszlatnunk a kételyeinket. Egyszerűen nem tehetünk mást. – Egyik ujjával megdörgölte vastag alsó ajkát. – Felötlött valaha benned, hogy talán mégis kommunista?
Nem ötlött. A verejtékező Hamilton némán meredt az asztal fényes lapjára. Mindig elhitte, hogy Marsha igazat mond, és csupán merő kíváncsiságból érdekli a kommunizmus. Most először kelt ki bensőjében a gyanú nyomorúságos, boldogtalan magja. Mert statisztikailag tényleg lehetséges.
– Megkérdezem – szólalt meg aztán.
– Igen? – nézett rá McFeyffe. – És szerinted mit fog mondani?
– Természetesen nemet.
– Ezzel nem jutunk semmire, Jack – ingatta fejét Edwards. – És ha végiggondolod, igazat adsz nekem.
Hamilton felállt. – A hallban vár. Megkérdezhetik. Idehozom, kérdezzék meg maguk.
– Nem fogok vitatkozni veled – intette le Edwards. – A feleséged biztonsági kockázatot jelent. További utasításig fel vagy függesztve. Vagy meggyőző bizonyítékot hozol, hogy nem kommunista, vagy megszabadulsz tőle. – Vállat vont. – Gondolj a karrieredre, fiam. Az életed művére.
McFeyffe talpra állt, és lomha léptekkel megkerülte az asztalt. A megbeszélés véget ért, Hamilton felmentése megtörtént. McFeyffe megfogta a mérnök karját, és ellentmondást nem tűrően az ajtó felé vezette. – Menjünk valahová, ahol levegőt is kapunk. Mit szólnál egy italhoz? Hármasban: Marsha, te meg én. Citromos whisky lent a Safe Harborben. Azt hiszem, most ránk férne.

KETTŐ

– Nem akarok inni – jelentette ki Marsha határozottan, erős, pattogó hangon. Sápadtan és eltökélten nézett szembe McFeyffe-fel, rá se hederítve a hallon átszállingózó társasági fejesekre. – Jackkel indulnunk kell a Bevatronba, ahol most indítják az új berendezést. Már hetekkel ezelőtt elterveztük.
– A kocsim a parkolóban áll. Elviszlek – ajánlotta McFeyffe, majd ironikusan hozzátette: – Zsaru vagyok, simán be tudlak vinni.
A poros Plymouth szedán a Bevatron-épületekhez vezető hosszú lejtőn kaptatott, amikor Marsha megszólalt: – Azt se tudom, sírjak vagy nevessek. Egyszerűen nem hiszem el. Teljesen komolyan gondoljátok ezt?
– Edwards ezredes javasolta Jacknek, hogy dobjon téged, akár a megunt kabátot – felelte McFeyffe.
A kába, megdöbbent Marsha mereven ült, kesztyűjét és retiküljét szorongatva. – Megtennéd? – kérdezte férjétől.
– Dehogy – válaszolta Hamilton. – Még akkor se, ha egyszerre volnál perverz, kommunista és alkoholista.
– Hallod? – fordult a nő McFeyffe-hez.
– Hallom.
– És mit gondolsz róla?
– Szerintem mindketten remek emberek vagytok. Szerintem Jack rohadt dög lenne, ha másként tenne. – Kisvártatva kibökte: – Ezt Edwards ezredesnek is megmondtam.
– Az egyikőtöknek nem kéne itt lenni – vélte Hamilton. – Az egyikőtöket ki kéne rúgnom. Mi legyen, dobjak fel egy érmét?
Marsha meghökkenten meredt rá. Barna szeme könnyben úszott, ujjai idegesen csipkedték a kesztyűjét.
– Hát nem érted? – suttogta. – Ez szörnyű. Ez egy összeesküvés ellenünk. Mindannyiunk ellen.
– Ami azt illeti, én pocsékul érzem magam miatta – ismerte el McFeyffe. Lefordult a Plymouth-tal az országútról, el egy ellenőrzőpont mellett, be a Bevatron területére. A rendőr a bejáratnál tisztelgett, majd intett. McFeyffe viszonozta. – Végül is a barátaim vagytok, és akkor a kötelesség közbeszól, és kénytelen vagyok jelentést írni a barátaimról. Méltatlan dolgokat sorolni, kivizsgálni pletykákat… azt hiszitek, élvezem?
– Dugd a kötelessé… – kezdte Hamilton, de Marsha félbeszakította.
– Igaza van, nem az ő hibája. Mind benne vagyunk, mind a hárman.
A kocsi a főbejárat előtt állt meg. McFeyffe leállította a motort, aztán mindhárman kiszálltak, és közömbösen indultak fel a széles betonlépcsőn.
Néhány technikus tűnt fel, és Hamilton visszanézett rájuk, a lépcsőn összegyűlt csoportra. Jólöltözött fiatalemberek katonás frizurával, csokornyakkendőben, amint nyájasan társalognak. Érkeztek a szokásos látogatók is, akik, miután bejutottak a kapun, egyből indultak befelé, hogy munka közben lássák a Bevatront. Hamiltont azonban a technikusok érdekelték, és átfutott a fején: Én is ez vagyok.
Pontosabban, javította ki magát, ez voltam mostanáig.
– Egy perc és jövök – mondta nekik Marsha erőtlen hangon, könnyes szeme sarkát törölgetve. – Beszaladok a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam.
– Rendben – morogta gondolataiba merült férje.
A nő elsietett, Hamilton és McFeyffe pedig ott maradt kettesben a Bevatron visszhangos folyosóján.
– Talán jobb is így – szólalt meg Hamilton. Tíz év nagy idő, bármilyen munkáról van szó. És hová jutott ez alatt? Hát ez jó kérdés.
– Jogos, ha sértve érzed magad.
– Semmi gond – mondta Hamilton, majd arrébb ment, és zsebre dugott kézzel magában ácsorgott.
Még szép hogy sértve érzi magát. És fogja is, amíg így vagy úgy le nem rendezi ezt a dolgot. De nem is erről volt szó, hanem arról, hogy ez megrázta a szokásait, az életmódját, az egész valóját. Mindent, amiben hitt, és amit természetesnek vett. McFeyffe lényének legmélyére ásott le, a házasságához és a nőhöz, aki többet jelentett neki mindenkinél ezen a világon.
Többet, mint bárki és bármi, gondolta. Többet a munkájánál is. Ő a feleségéhez hű, s ez a felismerés meglepetésként érte. Nem a lojalitás zavarta, hanem az, hogy a történtek elvágták kettejüket egymástól.
– Igen – fordult McFeyffe-hez –, rohadtul sértve érzem magam.
– Bármikor találsz másik munkát. A te tapasztalatoddal…
– Én a feleségemről beszélek – fojtotta bele a szót Hamilton. – Mit gondolsz, vissza tudok neked vágni ugyanígy? Bírnám. – De már ahogy kimondta, érezte, milyen gyerekes. – Beteg vagy – folytatta csak azért is, részben mert ki akarta végre mondani, részben pedig mert fogalma se volt, mi mást tehetne. – Ártatlan embereket teszel tönkre. Paranoiás téveszméket…
– Most már elég – vágott közbe McFeyffe. – Megvolt az esélyed, Jack. Éveken át. Túl sok éven át.
Hamilton még a választ fogalmazta, amikor Marsha visszatért. – Most engedik be a látogatókat. – Kicsit összeszedettebbnek tűnt. – A nagymenők már megnézték. Az az izé, a deflektor elvileg már működik.
Hamilton vonakodva otthagyta a nagydarab biztonsági tisztet. – Akkor menjünk.
McFeyffe követte.
– Érdekesnek ígérkezik – mondta csak úgy a nagyvilágba.
– Az biztos – felelte Hamilton hidegen. Most vette észre, hogy reszket. Nagy levegőt vett, úgy lépett be Marsha után a liftbe, s automatikusan visszafordult az ajtó felé. McFeyffe ugyanígy tett, ezért aztán Hamilton felfelé menet jól megnézhette a férfi tűzvörös nyakát. Tehát azért őt is felzaklatta a dolog.
A másodikon egy fiatal fekete férfi, karján széles szalaggal, a látogatók csoportját rendezgette. Csatlakoztak. Mögöttük újabb látogatók vártak türelmesen a sorukra. Három óra ötven volt, a Wilcox-Jones deflektor-rendszert már fókuszba állították és aktiválták.
– Akkor kezdjük – szólalt meg a fiatal fekete idegenvezető vékony, tapasztalt hangon, miközben a hallból a megfigyelőállás felé vezette őket. – Szaporán mozgunk, hogy mások is sorra kerüljenek. Mint tudják a Belmont Bevatront az Atomenergia Bizottság építtette, hogy előremutató kísérleteket végezzenek az ellenőrzött körülmények között mesterségesen generált kozmikus sugárzás terén. A Bevatron központi eleme az óriásmágnes, melynek mezője felgyorsítja a protonsugarat, miközben egyre növekvő ionizációt biztosít neki. A pozitív töltésű ionok a Cockroft-Walton-generátor lineáris kamrájába kerülnek.
A látogatók természetüktől függően halványan mosolyogtak vagy rá se hederítettek. Egy magas, vékony, szigorú arcú, idősödő úriember úgy állt, akár a cövek, karba tett kézzel, és sugárzott belőle a szenvtelen lenézés a tudomány iránt. Katona, figyelte meg Hamilton: kopott fém rangjelzést viselt gyapjúkabátján. A pokolba vele, gondolta keserűen. A pokolba a patriotizmussal általában. Meg nem általában is. Katonák meg zsaruk: egykutya. Rühellik az értelmiségieket meg a feketéket. Rühellnek mindent, kivéve a sört, a kutyákat, a kocsikat meg a fegyvereket.
– Kaphatunk prospektust? – érdeklődött egy kövér, drága ruhát viselő középkorú anya diszkrét, de átható hangon. – Szeretnénk valamit, amit otthon olvasgathatnánk. Amiből tanulhatnánk.
– Hány voltos? – kiáltotta az asszony fia a vezetőnek. – Van egymilliárd?
– Kicsivel több mint hatmilliárd voltos lökést kapnak a protonok – válaszolta az türelmesen –, mielőtt letérítik őket a pályájukról, ki a körkörös kamrából. A sugár töltése és sebessége minden keringéssel nő.
– Mennyire gyorsul fel a sugár? – kérdezte egy karcsú, értelmes, a harmincas évei elején járó nő. Dísztelen szemüveget viselt, és durva szövésű üzletasszony-kosztümöt.
– Kicsivel a fénysebesség fölé.
– Hány kört tesz a kamrában?
– Négymilliót – felelte a vezető. – A csillagászati távolság háromszázezer mérföld. Ezt 1,85 másodperc alatt teszi meg.
– Hihetetlen – nyögte a drága ruhát viselő anya áhítatos hangon.
– Amikor a protonok elhagyják a lineáris gyorsítót – folytatta a vezető –, tízmillió volt a feszültségük, vagy ahogy mi mondjuk, tíz MeV. Ekkor merül fel a következő probléma, nevezetesen hogy pontosan a megfelelő helyzetben és szögben vezessük be a protonsugarat a körpályára, hogy így a nagy mágnes mezője el tudja kapni.
– A mágnes ezt magától nem tudja? – kérdezte a fiú.
– Sajnos nem. Erre a célra egy terelőt használunk. A magas töltésű protonok igen könnyen letérnek az adott pályáról, és szétszóródnak minden irányba. Egy bonyolult frekvenciamoduláló rendszer akadályozza meg, hogy szélesedő spirálba kezdjenek. Majd miután a sugár elérte a szükséges töltést, következik az alapvető probléma: kivezetni a körkörös kamrából.
A vezető itt lefelé mutatott, a korlát mellett le az alattuk húzódó mágnesre. A hatalmas, impozáns szerkezet nagyjából egy fánkra hasonlított, és szorgalmasan zümmögött.
– A gyorsítókamra a mágnes belsejében található. A hosszúsága százhúsz méter. Innen sajnos nem látható.
– Kíváncsi vagyok – tűnődött hangosan az ősz hajú háborús veterán –, hogy ennek a nagyszerű gépezetnek a készítői tudatában vannak-e a ténynek, miszerint Isten bármelyik hurrikánja messze túltesz minden ember alkotta erőn, beleértve ezt és minden más gépet?
– Persze, hogy tudják – felelte pajkosan a komoly, filigrán nő. – Valószínűleg pontosan meg tudják állapítani egy hurrikán erejét.
A veterán engedett a távolságtartó büszkeségéből. – Maga tudós, asszonyom? – érdeklődött szelíden.
Eddigre a vezető a csoport nagy részét feltuszkolta a megfigyelőállásra.
– Csak utánatok – engedett utat McFeyffe, mire Marsha szótlanul elment mellette. Férje követte. McFeyffe hátramaradt és úgy tett, mintha roppant mód érdekelnék a falra kifüggesztett információs diagramok.
Hamilton erősen megszorította felesége kezét, és azt suttogta a fülébe: – Csak nem gondolod, hogy megtagadnálak? Nem a náci Németországban élünk.
– Még nem – felelte leverten a nő. Még most is sápadt és kába volt; sminkjét szinte teljesen letörölte, ajka vékony és vértelen. – Drágám, ha belegondolok, hogy azok az emberek behívattak, és szembesítettek velem meg a dolgaimmal, mintha… mintha prostituált volnék, vagy nem is tudom… mintha titokban lovakkal csinálnám… ha csak eszembe jut, hát én meg tudnám ölni őket. És azt hittem, Charley a barátunk. Azt hittem, számíthatunk rá. Hányszor vacsorázott nálunk, hát nem?
– És nem is az arab országokban élünk – emlékeztette Hamilton. – Csak mert nálunk evett, még nem jelenti, hogy vértestvérünk lett.
– Utoljára még citromos habos süteményt is sütöttem. Meg minden mást, amit szeret. Ő meg a narancssárga zoknitartói. Ígérd meg, hogy sose fogsz zoknitartót hordani.
– Csak gumis zoknit, más semmit. – Odahúzta magához a feleségét. – Lökjük bele a rohadékot a mágnesbe.
– Szerinted a gép meg tudná emészteni? – mosolyodott el bágyadtan Marsha. – Inkább kiköpné. Megemészthetetlen.
Mögöttük az asszonyság álldogált a fiával. McFeyffe messze hátra maradt, húsos arca megereszkedett az elutasítástól.
– Nem tűnik túl boldognak – vélte Marsha. – Tulajdonképpen sajnálom. Nem az ő hibája.
– Akkor kié? – nézett rá Hamilton, és könnyed hangon kérdezte, mintha viccelne: – A Wall Street-i vérszívó, kapitalista vadállatoké?
– Ezt érdekesen mondtad – húzta össze szemöldökét Marsha. – Még sose hallottam tőled ilyet. – Hirtelen megragadta férje karját. – Csak nem hiszed, hogy… – Durván ellökte magától. – De. Elhitted, hogy talán igaz.
– Talán mi igaz? Hogy tagja voltál a Progresszív Pártnak? Én vittelek a gyűlésekre a Chevy kupémban, emlékszel? Ezt tíz éve tudom.
– Nem ez. Nem amit csináltam. Hanem amit jelent, amit szerintük jelent. Nem hiszed el, ugye?
– Hát rövidhullámú adóvevőt nem dugdosol a pincében – felelte a férfi zavartan. – Legalábbis nem vettem észre.
– Kerested? – Az asszony hangja hideg, vádló volt. – Talán mégis ott van, csak ne légy olyan biztos benne. Talán azért jöttem, hogy szabotáljam a Bevatront.
– Halkabban – csitította Hamilton.
– Nekem te ne parancsolgass! – A dühös, elkeseredett nő elhátrált férjétől, egyenesen neki a vékony, szigorú veteránnak.
– Óvatosan, ifjú hölgy – intette az öreg, és határozottan elhúzta a korláttól. – Nehogy leessen.
– Az építés közben a legnagyobb problémát a deflektoregység okozta – magyarázta éppen a vezető –, amely kitereli a protonsugarat a körkörös kamrából, neki a céltárgynak. Többféle módszert alkalmaztak. Eredetileg az oszcillátort a kritikus pillanatban kikapcsolták, így a protonok spirálvonalban kiszakadtak. Ez azonban nem volt tökéletes.
– Az igaz – szólt közbe Hamilton harsányan –, hogy fent a régi berkeley ciklotronban egy sugár elszabadult?
– Ezt beszélik – nézte meg magának a vezető a férfit érdeklődve.
– Úgy hallottam, leégetett egy irodát. És hogy még most is látni az égésnyomokat. És éjjelente, amikor lekapcsolják a világítást, a sugárzás még látható.
– Állítólag kék felhőként lebeg – értett egyet a vezető. – Maga fizikus, uram?
– Elektromérnök – közölte Hamilton. – Érdekel a deflektor. Valamennyire ismerem Leo Wilcoxot.
– Ez Leo nagy napja – bólogatott a vezető. – Lent most indították be az ő egységét.
– Melyik az?
A vezető egy bonyolult szerkezetre mutatott a mágnes egyik oldalán. Védőlemezek tartottak egy vastag, sötétszürke csövet, amin folyadékkal teli, tekervényes csőrendszer állt. – Az a barátja műve. Valahol ő is itt nézi.
– Hogy alakul?
– Még nem tudják megmondani.
Eközben Hamilton mögött Marsha visszavonult a megfigyelőállás végébe. Férje most utánament. – Próbálj meg felnőttként viselkedni – sziszegte dühösen. – Ha már itt vagyunk, látni akarom, mi történik.
– Te meg a tudományod. A vezetékek és csövek fontosabbak neked, mint az életem.
– Azért jöttem, hogy ezt lássam, és látni is fogom. Ne rontsd el, ne rendezz jelenetet.
– Te csinálsz jelenetet.
– Nem kevertél már így is elég bajt?
Hamilton mogorván elfordult tőle, és elnyomakodott az értelmes üzletasszony, majd McFeyffe mellett a folyosóra vezető rámpához. Éppen cigarettát keresett a zsebében, amikor a mágnes duruzsolásába először hasított bele a sziréna baljós jajongása.
– Vissza! – üvöltötte el magát a vezető, vékony, sötét karjával fel-le csapdosva. – A sugárzásszűrő…
A zümmögés irtózatos hangerővel borította be a megfigyelőállást. Izzó részecskefelhők lökődtek fel, robbantak szét és záporoztak a megrettent emberekre. Átható égett szag csapta meg az orrukat. Egymást taszigálva nyomakodtak le a megfigyelőállásról.
Egy repedés futott végig az acélon. A keménysugárzás áthevítette az egyik fém gyámfát, ami megolvadt, megroggyant és leszakadt. A középkorú asszony kinyitotta a száját, s hangosan, metszően sikoltott. McFeyffe vadul kepesztetett, hogy kijusson a veszélyes állásról, el a vakító sugárzástól, amely mindenütt ott sistergett. Nekiment Hamiltonnak, aki ellökte magától a rémült rendőrt, elugrott mellette, és kétségbeesetten nyúlt Marsháért.
Hamilton ruhája már tüzet fogott. Körülötte lángoló emberek próbáltak kikeveredni a folyosóra, miközben a megfigyelőállás lassan, esetlenül előrebillent, egy pillanatig ferdén lógott, majd semmivé foszlott.
Az egész Bevatron-épületben visítottak az automata vészjelzők. Emberi és gépi jajkiáltások keveredtek kakofonikus zajjá. Hamilton alatt méltóságteljesen beomlott a padló. Az acél, beton és műanyag véletlen részecskeárammá bomlott. Hamilton ösztönösen az égnek emelte kezét, majd fejest zuhant a robbanásba. Tüdejéből émelyítő szisszenéssel szökött ki a levegő, vakolat hullott rá, és felvillanó, majd megfeketedő pernyepihék. Aztán bezuhant a mágnest védő, szétroncsolódott fémhálón. Szétrepedő anyagok csikorgása hasogatta a fülét, és a keménysugárzás dühödt energiája rontott testére…
Becsapódott. A fájdalom láthatóvá vált: foszforeszkáló keverékké, mely puhán szívott magába mindent, akár egy radioaktív acélgyapot. Hullámzott, terjeszkedett és csendesen magába fogadta. Agóniája közepette a férfi nedves, organikus anyagdarab lett, melyet hangtalanul felszívott a sűrű, végtelen fémrost-takaró.
Majd még ez is elapadt. Hamilton tehetetlenül hevert, s noha tudatában volt, hogy teste milyen groteszkül ripityára tört, reflexből csak megpróbált felkelni. És azonnal tudta, hogy egyikük sem kelhet fel. Legalábbis jó darabig.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írásaink:

Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz