Főkép

Meglehetősen későn ugrottam fel a RHCP vonatra, ezt rögtön az elején le kell szögeznünk. Nincsenek ezért könnyes szemű visszaemlékezéseim a Mother`s Milk és a Blood Sugar Sex Magik lemezekről, de még a Californicationből is csak nagyjából a videojátékos klip maradt meg, meg persze azok a dalok, amik azóta is a klasszikus RHCP kánon részét képezik. Engem igazából a 2006-os dupla albumukkal, a Stadium Arcadiummal fogtak meg, azzal viszont végérvényesen. Szerintem az a lemez (és főleg a Jupiter, valamint a Mars első fele) egyszerűen tökéletes. Bármikor teszem is fel, találok benne olyasmit, ami elkap, megérint, vagy éppen emlékeztet azokra a nyarakra, amikor ki sem akartam venni a lejátszóból. Tudom, az már nem „AZ” a Red Hot Chili volt, amit sokan megszerettek, de nekem a késői albumokra jellemző elmélkedőbb, nyugisabb és álomszerűbb dolgaik jobban bejönnek, mint a korai funkrockos cuccok.

 

És a legújabb, The Getaway névre keresztelt kiadvány egyértelműen ebbe az irányba megy tovább, sőt, már teljesen a keblére is öleli a megnyugvást: szépen hátradől a tengerparton a kaliforniai napsütésben, és hagyja, hogy csak úgy megtörténjenek a dolgok körülötte. Iszonyatosan laza lett mindvégig a hangulat, mintha tényleg tökéletesen elvárások nélkül, csak úgy örömből mentek volna be a srácok a stúdióba, hogy felnyomjanak pár nekik tetsző dalt. Persze az alapot a legtöbb helyen továbbra is Chad Smith húzós és vaskos dobolása és Flea azonnal megjegyezhető groove-jai adják, de a keménykedést már elengedték, ez pedig sokkal természetesebb érzetet ad a számoknak: semmi para, semmi erőlködés. A legfiatalabb tag, Josh Klinghoffer mostanra szerintem teljesen szerves része lett a Chilinek, és bár oké, nem érezni nála azt a zsenialitást, amit Frusciante bizonyos témáinál és szólóinál, azért amikor elengedi a kezét (például a „Goodbye Angels” végén), akkor az embert rázza a hideg rendesen. Kledis pedig nekem továbbra is az egyik kedvenc énekesem (tudom, tudom, élőben rettenetes, de akkor is), mert borzasztóan szép és jellegzetes hangszíne van, és nagyon ért ahhoz, hogy megjegyezhető sorokat vagy sortöredékeket írjon (szintén a „Goodbye Angels”-t tudom felhozni, ahol az „éjoéjo” részek szerintem mindenkinél azonnal megragadtak). Sőt, én a szövegeit is nagyon bírom, mert bár sokszor értelmetlennek és komolytalannak tűnnek, nagyon váratlan pillanatokban tudnak szíven ütni.

 

 

Bizonyára sokaknak nem fog igazán kiderülni elsőre, de a két lemezzel ezelőtti gitáros-váltás után ismét tagcserén estek át Chiliék, a The Getaway producere ugyanis nem a szinte ötödik tagnak számított Rick Rubin volt, hanem Danger Mouse, és szerintem jót is tett a váltás, bár ez nem elsősorban a hangképen, hanem inkább a zenei hozzáálláson érződik. Tényleg muszáj újra kiemelnem mennyire organikus és laza a zenei szövet. Ráadásul ugyanúgy jól adja magát autózáshoz, kerti partikhoz, de odafigyelő hallgatásnál sem esik szét és hosszú távon sem válik unalmassá. Gondolom, az első három dalt már mindenki ronggyá hallgatta, mivel ezek kerültek ki elsőként az albumról (érdekes, hogy ezek alapján nekem nem tűnt különösebben érdekes lemeznek a The Getaway, de lehet, hogy másoknál épp fordítva esett), de a java (szerintem) csak ezek után jön.

 

A „The Longest Wave” szörfös pszichedeliája a sok slide gitárral például a már említett nyugis és erőfeszítések nélküli hangulatot árasztja, és egy szép kerek kis feelgood szám, míg az utána következő „Goodbye Angels” a lemez, sőt, az újkori Chili egyik legjobb dala. Finoman, fojtottan erősít és fokozódik, és ahogy lépnek be sorra a hangszerek és szólamok, úgy teljesedik ki egy egyszerre dallamos és húzós tételben, aminek a végső váltása tényleg hidegrázós. Az a Flea slap és Klinghoffer szóló úgy tökéletes, ahogy van. A következő „Sick Love” ezzel szemben egy édes ballada, ami lehet, hogy megfekszi majd pár ember gyomrát, de szerintem még pont beleférős, főleg a slágeressége és a király szólója miatt (a dalban amúgy Sir Elton John kezeli a billentyűket és társszerzőként is szerepel, úgyhogy az extra szirup valószínűleg neki köszönhető).

 

 

A „Go Robot”-ban aztán visszatér a funk (mondjuk ez a szöveg a finom robotszexes utalásokkal kőkemény), sőt, később még a rockos/punkos keménység is a jó húzós és újabb remek Klinghoffer szólóval megtámogatott „Detroit”-ban és az azt követő elmebeteg „This Ticonderoga”-ban. Utána viszont már csak a balladás levezetés van hátra az utaztatós „Encore” és a tökéletes lezárást adó trombitás/éteri „The Hunter” képében. Az utolsó „Dreams of a Samurai”-t én már első hallgatásnál is bónusz tracknek gondoltam (nem az), annyira megtöri az album ívét (talán valahol közép tájt elment volna), úgyhogy őszintén általában el is nyomom (amúgy egy „RHCP meets prog-rock” típusú furcsaság).

 

Különös dolog ilyet mondani egy több mint harmincéves zenekar esetében, de bizonyos tekintetben úgy érzem, hogy a Chili most jutott el a csúcsra, mert valami olyan zen állapotban vannak, ahol az elvárások alól teljesen felmentve muzsikálhatnak össze mindenfélét (az előző I`m With You azért itt-ott picit erőlködős volt). Nem tudom, hogy a The Getaway csak a csillagok szerencsés állának köszönhetően lett ennyire király, vagy egy harmad/negyedvirágzás kezdete (vagy egész egyszerűen csak engem kapott el ennyire), de az fix, hogy még legalább két hónap van a nyárból, és ennél jobb soundtrack idén már nem igen lesz hozzá, úgyhogy irány a kertbe a fák alá, a kék ég alá, és szóljon szépen ismétlő módban szeptemberig.

 

A lemezen elhangzó dalok listája:

1. The Getaway

2. Dark Necessities

3. We Turn Red

4. The Longest Wave

5. Goodbye Angels

6. Sick Love

7. Go Robot

8. Feasting on the Flowers

9. Detroit

10. This Ticonderoga

11. Encore

12. The Hunter

13. Dreams of a Samurai

 

A zenekar tagjai:

Anthony Kiedis – ének

Flea – bassusgitár, trombita, zongora, vokál

Chad Smith – dobok, ütőshangszerek

Josh Klinghoffer – gitár, billentyűk, vokál

 

Diszkográfia:

The Red Hot Chili Peppers (1984)

Freaky Styley (1985)

The Uplift Mofo Party Plan (1987)

Mother`s Milk (1989)

Blood Sugar Sex Magik (1991)

One Hot Minute (1995)

Californication (1999)

By the Way (2002)

Stadium Arcadium (2006)

I`m with You (2011)

The Getaway (2016)