Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

Katerina Tsiridou: Aman Katerina – A Tribute to Panayiotis Toundas (CD)

 

Úgy tűnik, néhány országban manapság újra felfedezik, közreadják a korábban nagyon népszerű muzsikákat. Gondolok itt a finnek és Karélia kapcsolatára, Bosznia-Hercegovina esetében a sevdah térnyerésére, vagy a görögöknél a rembétiko jelenkori népszerűségére. Ez utóbbiról korábban már írtam Dimitris Mystakidis lemeze kapcsán, és Katerina Tsiridou albuma a bizonyság rá, hogy nem egyedi esetről van szó, hanem tényleg újra él ez stílus. A 2015 decemberében megjelent korong tisztelgés a rembétiko népszerű zeneszerzője, az 1886-ban Szmirnában született Panagiotis Toundas (Παναγιώτης Τούντας) előtt.

 

Katerina Tsiridou nem ma kezdte zenei pályafutását, mi több a stílushoz is van köze, hiszen közreműködött a Rosa Eskenazi énekesnőről, a rembétiko királynőjéről készített film (My sweet Canary) zenei anyagának felvételeinél. Tizenhét szerzemény sorjázik szépen egymás után az Aman Katerina lemezen, mi pedig hallgatóként elmerülhetünk a különféle hangulatokban, élvezve a változatos hangszerelést. Hol a buzuki hangja dominál, hol a gitár kerül előtérbe, helyenként a dob és a vonósok érvényesülnek – egyedül a színvonal marad egyenletes, köszönhetően a képzett muzsikusoknak, többek között Katerina férjének, Nikos Protopapas gitárosnak.

 

Kedvenceim közé tartozik a „Ein’ eſt ichis o anthropos” című dal, amelyben a Shantel lemezéről ismerős Areti Ketime énekel duettet. Itt nagyon érződik a népzene és a rembétiko keveredése, a gitár és a buzuki pedig olyan összhangban játszik, amire, megvallom, nem számítottam. A Szmirnából Pireuszba átmentett keleti dallamok többek között egy másik duettben (Aeroplano tha paro) vannak jelen, ebben Zacharias Karounis hangja érdekes ellenpontot képez Katerina Tsiridou énekével. A címadó szerzemény pedig megmutatja, milyen volt egy igazi sláger 1936-ban – miként ez a lemez bizonyság arra, hogy a rembétiko napjainkban is képes megszólítani az embert, megvan benne az a modernség, ami nemcsak a nosztalgiázók számára teszi kívánatossá, hanem a kortárs zene iránt érdeklődők újdonság iránti vágyát is kielégíti.

 

Kinek ajánlom: a görög, azon belül pedig a rembétiko szerelmeseinek.

2015-ben megjelent lemez (Protasis Music).

Bővebben az énekesnő weboldalán: http://www.tsiridoukaterina.com/home-.html

 

 

 

Chouk Bwa Libète: Se Nou Ki La! (CD)

 

Újabb együttes, akiket a 2015-ös Womexen volt szerencsém élőben látni, mivel az első sorból néztem végig a koncertjüket, amely emlékeim szerint majdnem tökéletes volt, egyedül a mindenkire kiszabott 45 perces játékidőt találtam kevésnek.

„...egyenesen Haiti szigetéről érkeztek, és minimalista felfogásban (ütőshangszerek, ének, tánc) prezentálták zenéjüket. Az eddig koncertekhez képest ez elég merész váltásnak tűnt, de élőben remekül működött, és nekem nagyon tetszett a Chouk Bwa Libète produkciója. Ráadásul olyan volt, mintha törzsi ünnepségen lennénk, azokban az időkben, amikor még nem voltak utak, telefonok, államok, hivatalok, és épp egy szertartást végzünk. De talán egy kicsit még ennél is ősibb, vagy újabb – ezt mindenki döntse el maga – eseményen vagyunk, amikor a mozdulatokban, a ritmusban van már némi hit (de nem vallás) – na ezt a pillanatot, ezt a hangulatot ragadta meg a Haiti csoport.”

 

Mindezek után attól tartottam, hogy látvány nélkül az első lemez nem okoz majd katartikus élményt – és igazam lett, mert élőben valóban jobban hatott a produkció. Viszont ennek ellenére ez egy nagyon jó lemez, ami nemcsak azért különleges, mert egy az egyben elrepít bennünket az éjszaka mélyére, amikor a tűz mellett összegyűlik a közösség, hogy az éppen esedékes szertartást megtartsuk. A kántáló ének (Sanbaton Dorvil), a rafináltan dolgozó dobosok, akik az egyértelműen Afrikából származó ritmusokkal hol felerősítik a hipnotikus állapotot, hol pedig az eksztázis felé taszítják a hallgatót, miközben elsőre kaotikusnak tűnő módon püfölik hangszereiket (és persze hozzáadják a dobolásról kialakított Haiti elképzelést).

 

A legszebb az egészben, hogy ebből a zenéből hiányzik bármiféle modern hangszer, csak fából és bőrből készült dobok, csörgők, ének és taps van jelen, no meg a vudu. A befogadás érdekében – ha egy mód van rá – nem javaslom a több darabban/alkalommal történő meghallgatást, mert a lemez a maga teljességében hat igazán. Persze mondhatjuk, hogy a hetvenes években létrejött Mizik Rasin stílus, ami gyakorlatilag a gyökerekhez, az eredeti haiti hangzáshoz való visszatérést jelentette, szóval ez a muzsika rokon az ázsiai sámánok révülésével, de ez, azt hiszem, az átlag zenefogyasztónak nem jelent nagy segítséget. De talán a mellékelt videó, a Womexen rögzített „Jimo Marasa” című Sanbaton Dorvil szerzemény segít a ráhangolódásban.

 

Kinek ajánlom: vudu zene, felaprított szárnyasok nélkül, az énekre és a ritmusra helyezve a hangsúlyt.

2015-ben megjelent album (Buda Records)

Az együttes web oldala: http://choukbwalibete.info/

 

 

Az eheti harmadik lemezről (Chárán-Po-Rántán) túlságosan terjedelmes írás született, így az külön cikkben kerül publikálásra pár napon belül.