Főkép

Azt hiszem, akik szeretnek fantasyt olvasni, már hozzászoktak a különös borítókhoz. De azért úgy érzem, ez a fedélkép mindenkit próbára tenne. Nem mintha nem lenne jól megrajzolt, arányos, vagy épp figyelemfelkeltő. De mégis: mit rajzolnál egy könyvre, aminek az a címe, Roogna-kastély? Esetleg egy kastélyt? Mindenesetre, semmiképp sem jó választás egy olyan fedélrajz, amelyen egy óriáspók épp halálra akar marni egy szakállas férfiút, aki ráadásul klasszisokkal ellenszenvesebb a póknál. Ugyanis ők lesznek a könyvbeli főszereplők… Mégpedig igencsak rokonszenvesek!

 

Piers Anthony idén kiadott könyve a méltán híres Xanth-sorozat harmadik kötete. A sorozatnyitó Varázslat Kaméleonnak és az őt szorosan követő A mágia forrása után egy olyan kötet, amely messzemenően igazolja azt a sok helyen olvasható állítást, hogy a szerző 1977-től máig harminckilenc regényen át folytatott sorozatában nemcsak mindvégig hozta azt a magas színvonalat, amely az első könyvét jellemezte, de még emelni is tudta a téteket. Nem tudom, milyen lett volna elolvasni a Roogna-kastélyt úgy, hogy nem ismerem az előző két könyvet. Azonban miután befejeztem, úgy éreztem, ez a regény még a Varázslat Kaméleonnakot is felülmúlta.

 

A Xanth-sorozat egy logikusan zűrzavaros varázsvilágban játszódik, ahol a mágia mindennapos, kentaurok, kísértetek, zombik és mágusok flangálnak mindenfelé, az eseményeket pedig egy-egy bölcs uralkodó irányítja. Ennek a világnak lett a hőse Bink, a kiválasztott, aki az első két kötetben kétszer is megmentette Xanthot: egyszer a külső inváziótól és az önpusztítástól, egyszer pedig a végső összeomlástól. Közben persze megtalálta a szerelmet is Kaméleon, a folyamatosan változó leányzó személyében, s immár a világ megmentésénél izgalmasabb dolgok foglalkoztatják: apává vált, ráadásul Xanth leendő királyának az apjává.

 

A Roogna-kastély fiának, Dornak a története, aki legalább olyan hősies, mint az apja, s legalább olyan szép, mint az anyja a legjobb pillanataiban – ráadásul véleményem szerint sokkal rokonszenvesebb náluk. Szerény ugyanis, megértő, toleráns, korához képest egyenesen felnőtt módra bölcs és visszafogott. Képességével, vagyis hogy beszélni tud bármely élettelen tárggyal, bárkit becsaphatna, leleplezhetne, sőt, akár romba is dönthetné a világot. Ő azonban csakis tisztességes módon használja az adományt. Így viszont jó tulajdonságai mindig csak bajba keverik, mivel azt, aki nem laza, törtető és serdülőmód férfias, a kortárs csoport ki szokta közösíteni. Hiába lohol tehát Zúzó, a rímelő ogre szeretettel a nyomában (Dor ugyanis megmentette a kisfiát, a bájos Roncsolót), mégsem rendjén való, hogy valaki – ráadásul épp egy trónörökös – helyett az ogre barátja intézze el a konfliktusokat. Épp ezért örül Trent király, amikor Dor felkeresi: segíteni szeretne ugyanis Millie-n, az egykori szemrevaló kísérteten, aki újra emberré válva boldogtalanul bolyong a palotában. A lány szerelme, Jonathan ugyanis halott. Dor arra vágyik, hogy életre keltse, s így rájöhessen, ki volt ő egyáltalán, s miért is szereti éppen őt Millie. A megoldás egyszerű, legalábbis Humfrey, a Jó Varázsló szerint: el kell menni a legendás Roogna-kastélyba, ott belevarázsolódni egy faliszőnyegbe, így átkerülni Roogna-kastély és Xanth múltjába, s ott rájönni a titokra…

 

Dor csak két dolgot nem vesz figyelembe. Az egyik, hogy a szőnyeg világában nem kisfiúként, hanem felnőtt harcosként fog megjelenni… A másik, hogy az átalakító varázslattal véletlenül egy pókot is átrepít magával a régi Xanthba…

 

A Roogna-kastély – nem meglepő módon – ugyanúgy pikareszk fantasy-kalandregény, mint az elődei. Dort azonban minden eddigi szereplőnél jobban megkedveltem, a második kedvencem pedig természetesen Ugró lett, a múlt világában a varázslatnak köszönhetően óriássá váló pók. Valószínűleg épp ezért zavart, hogy a borító mindkettejüket olyan taszítónak ábrázolja: minél jobban megismertem ugyanis őket, annál inkább úgy tartottam, hogy Ugró kifejezetten szép pók, Dor pedig, nos, ő az ideális Hős… És ez az érzésem csak olyankor múlt el, amikor becsuktam a könyvet és újra megláttam a fedelét…

 

A könyvnek isteni a humora, tele van meglepő, csavaros kalandokkal, ám furamód van mondanivalója toleranciáról, barátságról és felnőtté válásról is. Nem is beszélve a kapcsolatteremtésről, kedvenc sci-fi témámról, amellyel ezúttal fantasy köntösben találkoztam. Vajon kivel a legnehezebb megértetni magunkat: egy nyugodt, intelligens pókkal, egy rendkívül gőgös bútorral vagy egy rémült és rosszindulatú emberrel?

 

Mindenkinek csak ajánlani tudom a Roogna-kastélyt, amely akár arra is kiválóan alkalmas, hogy életünkben először belépjünk vele Xanth – ezúttal időutazásos – világába. Magamnak pedig azt kívánom, hogy ne kelljen ismét két évet várni a következő, negyedik Xanth-regényre...