Beleolvasó - Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Fülszöveg:

Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől.

 

Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?

 

Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új szín a magyar krimiirodalomban.

 

Részlet a regényből:

1.

 

Még mindig meglepte, hogy ilyen kevés idő alatt, ilyen kevés erővel ekkora hatást lehet kifejteni. Egyetlen pofon volt csak, különösebben nem nagy, neki se lendítette a kezét úgy igazán. Csak ahogy jött. Ahogy jönni szokott.

Vera szájából már dőlt is a vér, végigcsöpögött a szürke garbón, ami alatt kirajzolódott az asszony lötyögősre nyúlt melltartója. Nagyon utálta azt a melltartót. Tudta, ha Vera hátat merne neki fordítani, akkor a melltartó kapcsait is látná, úgy egy tenyérnyire Vera nyakától, messze a helytől, ahol valójában lenniük kéne.

Még ez is, ez a rohadt melltartó. Még ezzel is hergelni akarja.

Várta, hogy az asszony elvinnyogja magát, azon a fura, perverz, kisállatos hangon. A vinnyogás először meglepően öblös, aztán egyik pillanatról a másikra fölcsúszik, dobhártyaingerlően magas és éles lesz, és akkor neki ütnie kell megint, mert az egér jut eszébe, ami annak idején, még otthon, ráijesztett. Az anyja krumpliért küldte a pincébe. És akkor. Mind a ketten megrémültek, az egér is, ő is. Csakhogy ő rémületében azonnal taposott. Az egérből vöröses massza lett. Alig tudott ránézni, de muszáj volt odahajolnia, közel a masszához, fölszedni a krumplit, amit ijedtében elejtett. Ez az emlék legalább annyira undorította, mint Vera öreg melltartói, a mosástól kifakult bugyik, a stoppolt fejű harisnyák. Az elhasználtságnak ez a népes világa, közepén Verával.

Nahát, most az orra is vérzik. Ez új.

Verának apró, pisze orra volt, és eddig sikeresen megúszta Zoli gyakorlottan lesújtó tenyerét. Most viszont…

Ó, az ismerős öblös hang, megint. Mindjárt nekiáll visítani.

– Ne hisztizz – szólt rá.

Az ő hangja nyugodt volt, sima, akár a szélcsendes tótükör.

Elöntötte a büszkeség, hogy ennyire ura magának.

Vera végül csak lenyelte a visítást. Szó nélkül lépett a mosogatóhoz. Leakasztotta a kéztörlőt, az arcához emelte. Próbált úgy fordulni, hogy a férje ne lássa, de Zoli tudta, hogy az asszony most óvatosan bedugja a mutatóujját a szájába, és végigtapogatja a fogsorát.

Zoli ettől ideges lett. Vera mindig mindent túlreagál. Ő a maga részéről sose verné ki egy nő fogát. Még akkor sem, ha az a nő a felesége. Zoli jó nevelést kapott, volt gyerekszobája. Sose verne nőket.

Vera megnyitotta a csapot, hogy kiöblítse a véres konyharuhát. Még mindig háttal állt, gondosan kerülve Zoli pillantását.

– Fél óra, és kész – mondta maga elé, még mindig azon a pániktól elvékonyodott hangon.

Nyilván a vacsorára gondolt. Éppen a hagymát szelte hozzá, amikor Zoli hazaért a melóból.

Zoli ezt is utálta. Ezt a rejtőzködést, hátat fordítást. Mégis milyen nő ez, még a szemébe se mer nézni. Ott áll, bal tenyerét a mosogató szélére szorítja, jobb válla leejtve. Az egész teste merő görnyedés, egy göcs, és igen, a melltartó kapcsa tényleg ott domborodik, egész fönt, a nyakánál. Szánalmas.

Zoliból különben nem hiányzott az irgalom. Most is igyekezett visszaemlékezni a nőre, akit annak idején – mennyi is?, már három éve, jesszus – feleségül vett. Akinek meg se kellett jelennie, elég volt, ha csak belehallózott a telefonba, Zoli vére máris lezúdult az ölébe, és a gerincében, úgy érezte, a légszomjas gyönyörtől egymás után pattannak el az idegpályák.

Képtelenség, hogy ez a görbe, alázatoskodó, mackónadrágban főzőcskéző, határozott körvonalak nélküli asszony ugyanaz a nő volna, akit ő feleségül vett. Márpedig neki ehhez az asszonyhoz kell hazajönni. Minden áldott este. Lehúzza a nyolc órát a mostanában egyre elviselhetetlenebbül píszí multinál, a miniatűr irodában, amit a könyvelők részére az elnőiesedett HR-osztály kijelölt. Persze a nőstény HR-t is a ScandiCam divatosan beszari cégpolitikája eredményezte, a nemek közti egyenlőség trendi jelszava. Ezek után kell ide hazajönnie, ebbe a háromszobás társasházi lyukba, aminek a falait hiába festették vidám puncsszínre. Ha Vera otthon van, a puncs elszürkül. Tódul belőle a szürkeség, éppen az az árnyalat, mint az egéré, régen, a pincében.

Zoli számtalanszor elképzelte, milyen lehet Vera belülről. Szürke máj, szürkén kanyargózó vékonybél, és persze szürkén, petyhüdten dobogó szív.

Vera még most se nézett rá. Teszetoszán birizgált valamit a lábosban a fakanál szálkásodó orrával.

– A kurva életbe! – fakadt ki Zoli.

Verának nem maradt ideje elhúzódni, hihetetlen, futott át Zoli agyán, még erre se képes, élő ember ekkorra már rég elugrott volna, és maga elé tartott kézzel védekezne. Vera egyszerűen képtelen tanulni. No és az elevenség, hát annak is hiányzik belőle minden cseppje.

– Ne! – nyüszített a nő, de csak öt másodperccel az után, hogy Zoli megmarkolta a vállát, maga felé fordította, és újra arcul ütötte. A változatosság kedvéért ezúttal az arca jobb felén, a tenyere csontos visszájával. – Zoli! Hagyjál! Légyszi, hagyjál!

– Légyszi, légyszi, légysziii! – nyüszített Zoli is. Nagyon ügyesen utánozta Verát. Naná, nem először csinálta. – Zárd el a gázt.

– És a… a… a vacsi? – nyekeregte Vera, kezét az új pofon lüktető nyomára szorítva.

Jesszusom, gondolta Zoli, durva, micsoda hangokra képes ez a ribanc. Kiment az előtérbe. Fölhúzta a ballonját, kitapogatta, a pénztárca ott van-e még a belső zsebben.

– Tudod, mit? – lépett vissza az ebédlőasztalhoz a kulcsokért. – Inkább ne zárd el a gázt. Nyisd meg jobban. És tedd be a buksidat a sütőbe. Mint a muffinokat szoktad.

Ez vicces volt, zárta be maga után az ajtót.

Mint a muffinokat. Kurva jó.

 

Egy ideig csak lófrált a körúton, pontosabban a körút körül. Egyik utcába be, az első saroknál jobbra, a következő utcán megint jobbra, vissza, ki a körútra. Nyolc óra se volt még, a villamos úgy árasztotta az embereket, mint kipufogó a benzingőzt. Zoli egy ideig azzal szórakozott, hogy osztályozta az elébe keveredő csajok seggét. Kiosztott egy csomó kettest, aztán rájött, most valahogy nem találja érdekesnek ezt a programot. Újra elöntötte a büszkeség vagy a megnyugvás, nem is tudta, melyik, de hasonló ahhoz, amit fönt, a lakásban érzett, amikor nem ordított rá Verára, hanem csak finoman, szamurájos önmérséklettel leintette.

Hát igen, nem olyan srác ő, akit az ösztönei rángatnak. Már nem olyan. Nem is srác. Férfi ő, felnőtt. Az a fajta, aki világ életében lenni akart. Fontos munkával, diszkrét, matt fekete céges névjeggyel, amire irigyen pillantanak a lipótvárosi pincérek, ha véletlenül kihúzza a tárcájából a borravalóval együtt. És ami a lényeg: ura a gondolatainak, a mozdulatainak. Az életének nem egészen, mert Verával nehéz, Vera alighanem rossz döntés volt, de érthető, amikor feleségül vette, még nem volt férfi, nem volt felnőtt. Sima asszisztens volt a második munkahelyén. Akkor még élvezetet talált a fenekek osztályozásában. Néha kólával öntötte föl a bort, szerencsére csak otthon, az albiban. Jesszusom, jutott Zoli eszébe, micsoda borokat ittunk. Ócska alföldi cuccot, a Kaiser’s legalsó polcáról.

Befordult a Király utcába, csak azért, hogy elnéző mosollyal haladjon el az egymás sarkát taposó dizájnlebujok mellett. Ő már nem jár ilyen helyekre.

Sűrűn-sűrűn le kellett lépnie a járdáról, mert hétfő volt ugyan, hétköznap, de még javában fújt a hétvége szele, a feketére koszlott bérházak falai egymásba kapaszkodó lányok vihogását verték vissza. Fiúbandák adták körbe az üveget, Zoli vagy öt méteren át az úton kényszerült sétálni, teljesen eldugult a fiataloktól a járda.

Egy kölyök, a farmerja dereka divatosan a térdéig csúszott, megrántotta Zoli ballonját. Tüzet kért.

– Nem tudok adni – rázta a fejét Zoli mosolyogva. – Leszoktam. Neked is le kéne.

– Ne okoskodj, köcsög – morogta a srác. Alig lehetett fiatalabb nála, Zoli most közelebbről is megnézte.

– Kurva anyád – válaszolt Zoli az új, felnőttes, tótükörsima hangján. Otthagyta az öreg kölyköt.

Elszállt a magabiztossága. Egy sarkon állt, megcsapta a hideg, a körúttal párhuzamos utcán végigiramló szél hidege. Zoli határozottan érezte, hogy lehangolt. Összébb gombolta a kabátját, ami elegáns benyomást keltő, drapp darab volt, még ősz végén vette, a leárazásokkor.

– Kurva anyád – morogta.

Utálta a lehangoltságot.

Ez is Vera miatt van. Már nemcsak a lakást árasztotta el a szürkeségével. A lakásból a szürkeség Zoli után osont, ott csaholt a bokájánál, akkor is, amikor a csajok seggét lekettesezte.

Lépések a háta mögött.

Zoli megtorpant, önkéntelenül a fal mellé húzódott. Várt.

De nem sétált el mellette senki.

Fura. Pedig biztosan hallotta a kopogást. És ziher, hogy cipősarok kopogott, mi a fene kopogott volna a bulinegyedben késő este, valami eltévedt, hülye harkály?

Esetleg lakásfelújítás. Zoli albérletes éveiből tudta, hogy az emberek a legmeglepőbb időpontokban képesek fúrni, faragni, kopácsolni. Vasárnap reggel, szombat délután. Hétfő éjjel.

Hallgatózott.

Az átellenes sarkon új helyet vett észre, „Bár-Hol”, a lengőajtó fölött ez a szellemes cégér villogott hidegkéken. Két srác cigizett az ajtó előtt, fázósan toporogtak.

– Kettőt rúgnak – bólogatott az egyik, aki csíkos kötött sapkát húzott egészen a szemébe.

– Ne röhögtess – bokszolt a vállába a másik, napszemüveggel az orrán.

– Legalább ötöt vágnak. Ez a Barça, nem az ETO.

Föl kéne hívni Samót, jutott Zoli eszébe. Jövő szerdán forduló, nézhetnék együtt. Persze nem náluk.

Novemberben meggondolatlanul beengedte a fiúkat. Félidőben, amikor újabb sörökért indult a konyhába, rajtakapta Jozsót, hogy Vera arcát bámulja. Zoli biztos volt benne, hogy a pár napja még élénken vöröslő ujjnyomokból nem látszik semmi, de mindenképp kínos lett volna, ha magyarázkodni kell. Mármint Verának lett volna kínos, ő nem csinált semmi rosszat. Semmit, amit ugyanabban a helyzetben Jozsó meg nem tett volna. Vagy Samó.

Megint a szél. Haza kéne menni, különben holnap literszámra döntheti magába a Coldrexet. A drapp kabát szuper, tíz fok alatt viszont kevés az ing, pulóver kellett volna alá. Föl kéne öltözni, mielőtt megfázik, gondolta Zoli.

Csakhogy a lakásban a pulóverek mellett ott van Vera is, és ömlik belőle a meghunyászkodás. Az orrát már biztos betömte vattával, az arcára fagyasztott levesbetétet nyom, és kerüli a férje tekintetét.

Zoli minden este elhatározta, hogy nem fekszik Verával egy ágyba. Nem fekhet. Rendelni fog egy kanapét az IKEA-katalógusból, az ebédlőasztal és a fikusz közt éppen elfér egy Klippan. Vera legalább nem kövér, hál’ istennek, simán elég neki egy átlagos kanapé, még az se kell, hogy kihúzható legyen.

A szél egyre csak erősödött. Zoli nem csodálkozott volna, ha a következő sarkon fölbukkan a Duna. Csak a korzón szokott így vandálkodni a szél, esetleg Buda lazán beépített, magasabb régióiban.

Nem, haza nem megy. Egyetlen bérháztömb csak, mindjárt odaér a Charleston Hotelhez. Nemrég nyílt, Samóval ittak ott egy-két Heinekent, talán két hete, talán három. A dizájn legfőbb elemét a falra felszögelt, meztelen próbababalányok képezték. Guminő Krisztusok, állapította meg Samó. Samó jó arc, bár néha kissé gyerekes.

Most nem sört fog rendelni a Charlestonban. Whiskyt. Az fölmelegíti, és a ballonjához is megy. A ballonkabátos csávók whiskyt isznak, ez így van a világon mindenütt.

Zoli már nyúlt is a kabát legfölső gombjához, mert eszébe jutott, hogy a gallér milyen kényelmetlen tud lenni, amikor iszik. Szoros is, de valahogy furcsán fölperdül. Vera nem vasalta ki rendesen.

Léptek a háta mögött, már megint.

Zoli ezúttal nem lépett le a járdáról. Lépjen le az, aki el akarja kerülni.

Várt.

Nem kerülte el senki, ezúttal sem. A léptek makacsul tovább kopogtak a betonon, éppen Zoli cipőjének ritmusában.

Ez most itt fog a nyakamba lihegni, egész a Charlestonig, bosszankodott Zoli. De azért úgy tett, mintha nem zavarná. Ügyelt, hogy nyílegyenesen haladjon, egyik irányba se billenjen el.

Lehet, azt várja, hogy lelépjek az útra, és elengedjem, jutott eszébe. No, azt lesheted, öcsém.

Beleszagolt a levegőbe. Hátha nem is öcsém, hanem egy csaj, finom parfümmel. Mondjuk egy svéd csaj, iderepült egy hosszú hétvégére, hogy megnézze magának Budapestet. Egyetemista lány Malmőből. A haja szőke, majdhogynem fehér. A loknik a fenekét verdesik, a kerek, farmerbe szorított fenekét. Kicsi, sűrű svéd húsgombóc a fjordhosszúságú combok fölött.

Zoli már-már elhitte magának a svéd lányt. Nem is bírta ki, rögtön meg akarta nézni, hátha tényleg. Lelassított, és behúzódott az egyik háromemeletes, öreg ház kapujának feketéllő aljába.

Még mindig hallotta a lépéseket. Tuti, hogy csaj, tágult ki az orrcimpája, hogy megérezze a parfümöt. Könyörgött a sorsnak, hogy ha nem is hosszú combú viking kanca, de legalább csini magyar csajszi legyen. Ha kövér lesz, vagy öreg, hazamegyek Verához, határozta el hirtelen.

Kipp és kopp.

Mindjárt odaér hozzá. Be tudná rántani magához a kapualjba. Igen, ha még most kiveszi a kezét a zsebéből, be tudja.

Mi a franc?

Zoli pislogott. A lépések elhaltak, de nem, nem ment el előtte senki. Látta volna, ha a csaj elmegy.

Megvan. A csaj nyilván itt áll karnyújtásnyira, és a kulcsát keresi. Abban a házban lakik, aminek a kapujában Zoli meghúzódott.

Csodás, akkor közelebbről is megnézheti. Szegény, meg fogja ijeszteni, pedig nem is arra készült.

Kidugta a fejét. Csak nem bírta megállni, hogy megnézze a csajt. Képtelen volt lemondani az álomról, hátha tényleg a gyönyörűséges malmői egyetemista az, dús, fehérarany, leomló hajával.

Zoli tévedett.

Zoli hibázott.

Súlyos, kemény, hideg tárgy zuhant felé. Olyan sebesen, hogy mire az arca elé emelhette volna a kezét, már le is csapott.

Precízen, könyörtelenül, közönyösen.

Először a nyakra.

Zoli hallani vélte, ahogy a gégéje bezúzódik.

Aztán a hasra.

Zoli már nem volt több, csak gúzsba kötött pokoli fájdalom.

Amikor a nehéz, hosszú tárgy harmadszor is lesújtott, és pontosan a lába között kapta telibe, Zoli eszmélete úgy döntött, megóvja az idegrendszert az elviselhetetlentől.

Zoli fejében fölrobbant a feszülő patron, és a sűrű feketeség egyetlen pillanat alatt árasztotta el a koponyaűrt.

 

2.

 

– Félreraktam ezt a jó kis minit a tegnapi bontásból – hallatszott valahol mögülem Kitti hangja. – Zöld kord. Te nem láttad?

Nem fordultam meg, és nem is válaszoltam. Nem volt rá szükség, Kitti nem igényelt párt a párbeszédhez.

– Gondoltam, hogy neked nem jön be az ilyesmi, szóval…

Én éppen azon töprengtem, hánykor kezdték a kőműves fickók a munkát odaát, a körút túloldalán. Hatkor? Hétkor? Mi tízkor nyitottunk. Akkor már molyolhattak pár órája a lerobbant, valaha sárga épületen. Úgy néztem, a teljes földszintet szét akarják verni. Megint egy bankfiók készül? Á, nem.

Valószínűbb, hogy kocsma.

– Az előbb fölpróbáltam, és asszem, nekem se jön be – folytatta a kolléganőm. – Túl rövidnek látszik benne a lábam. Én azt hittem, hosszabb. Higgyék a pasik is azt.

Kitti se volt kevesebb harmincnál. Volt ideje bőven, hogy észrevegye, milyen hosszú a lába. Elég hosszú. Anélkül is tudtam, hogy megnéztem volna. A mini szoknyás téma nem arra kellett, hogy divattanácsokkal szolgáljak, vagy együtt érezzek Kittivel. Éppen ellenkezőleg, ilyen helyzetben a nőtárstól elvárt viselkedés a vehemens tiltakozás. Nem, Kitti, baromi jó a lábad. Bárcsak olyan lábam lenne, mint neked. Szuper jól áll az a mini, nehogy visszatedd. Megőrültél? Gisele Bündchen a fél lábát odaadná ilyen jó lábakért.

Gisele Bündchen sztornó, nem biztos, hogy ki tudom mondani hangosan. Legyen Claudia Schiffer. Vagy Palvin Barbi. Egyiknek se volt előttem a lába, de nagy összeget mertem volna rátenni, hogy foglalkozásukból kifolyólag nem hoznának szégyent a miniszoknyára.

De azért továbbra se reagáltam. Bámultam kifelé, keresztül a kirakat üvegén, ami megszáradt esőcseppektől volt foltos.

Kitti várt egy kicsit.

– Na mindegy – hagyta el a türelme –, azért még nem teszem vissza. Még egyszer fölpróbálom. Hátha nőttem tegnap óta.

Ketten eladóskodtunk a Margit Fashion budai üzletében, Kitti meg én. Néha benézett a főnökasszony is, lehetőleg váratlan és alkalmatlan időpontokban, hogy legalább egyikünket rajtakapja a lazsáláson, a lopáson, vagy azon, hogy nem veszünk észre egy lopást. Mivel ismertük Babi mamának ezt a szokását, a látogatásai nem értek célt, mind a kettőnknél halomban álltak a kristályosra csiszolt magyarázatok bármelyik esetre. A dolgunkat megkönnyítette, hogy Babi mama Pesten lakott, valahol a Corvin mozi mögött, úgyhogy a József körúti üzlet (József Fashion) sokkal alkalmasabbnak bizonyult a villámlátogatásokra. A József Fashionben dolgozó másik két lánynak ennyivel volt több baja, no meg hogy a forgalom nagyjából a négyszerese volt a miénknek. A vásárlás nem feltétlenül, sokan ugrottak be csak azért, hogy nézelődés közben észrevétlenül begyűrjenek egy-egy pólót vagy sálat a szatyorba, a kenyér és a kockamargarin közé.

Buda ehhez képest tiszta Hawaii. No persze, Buda mindenhez képest tiszta Hawaii. Mondjuk nem pont ez a része, a Margit körút, ahol bármelyik percben rád omolhat valamelyik műemlék épület, és a hazafelé vagy munkába siető, terepjárós hegylakók még a zebrán se kímélik a gyalogost.

Kitti eltűnt a próbafülkében.

Én tovább figyeltem a munkásokat a szemközti építkezésen. Nem feltűnően, de erre szántam az egész kávéidőt. Ahogy este elterveztem.

Négyen kapirgálták a falat az állványzathoz dőlve. Hárman közülük munkavédelmi sisakot hordtak, úgyhogy beletelt némi időbe, ameddig megkülönböztettem őket, mert különben ugyanolyan zöld kezeslábast hordtak, hátukon a BauArt Kft. stilizált téglás logójával. Mind a három cipelt egy kis pocakot, tényleg nem nagyot, csak annyit, amennyitől már nem horpadt be a kezeslábas a dunai szembeszélben. Az egyikük szőkésbarna haja kilógott a sisak alól. A másiknak szakálla volt, ahogy a harmadiknak is, viszont a harmadik látványos bajuszt növesztett a szakállhoz. Annyira látványosat, hogy fogadni mertem volna, a sisak alatt tök kopasz a csávó. Kompenzálni emberi dolog.

A negyedik, sisaktalan fickó nem hordta a kötelező pocakot. Sőt, a vállai arról tanúskodtak, hogy a szabad ideje nagy részét gyúrással tölti, ami marad, azt meg azzal, hogy táplálékkiegészítőkre vadásszon a neten. Jól meg is néztem, kőművesben ritka az ilyen. Bezzeg péntek esténként a Westendben.

Oké, az előítélet is emberi dolog.

Nocsak, nocsak… A közepesen serény falkapirgálás abbamaradt. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, miért. A közeli drogéria egyik eladólánya szaladt át a Sztambulba gíroszozni, ők ilyenkor szoktak ebédelni. Az út az állványzat alatt-mellett vezetett. Az idő áprilishoz képest szabályosan forró volt, a drogériás kislány pedig szabályosan bögyös. Kapta is a bókokat a könnyen elkalandozó kőműves lancelotoktól. Nem hallottam, miket, de el tudtam képzelni abból a derűs és céltudatos mozdulatból, ahogy a lány az ég felé bökött a középső ujjával.

– Látsz valami érdekeset? – kérdezte Kitti.

Mellettem állt, a szagból ítélve parizeres zsömlével.

– Ma nem jössz ebédelni? – intettem a szendó felé.

– Fizuig már nem telik luxusra – válaszolta Kitti.

Egy paprikakarika ki akart menekülni a szájából, de még időben visszaszívta.

Adhatnék neki kölcsön. Egy rendes kolléganő adhatna neki kölcsön. De az efféle felajánlásoknak következményeik vannak. Nem, nem attól félek, hogy Kitti nem adja meg időben a pénzt. Hanem hogy napi nyolc óra bőven sok a közösködésből. Ha most kedveskedni kezdek, Kitti úgy érti majd, számít nekem. Számít, hogy mit gondol rólam. Számít, hogy ne érezze magát kényelmetlenül a pénz miatt. Számít, hogy meleget egyen ebédre. És innen csak egy lépés a „számít, hogy együtt menjünk bulizni”, a „számít, hogy bemutassa a barátját”, „számít, hogy én legyek a gyereke keresztanyja”.

Nem mintha Kittivel bajok lettek volna. Kitti rendben volt. Most még.

Csilingelt az üvegajtó. Egy ötvenes asszony botlott meg a lépcsőn, ami az ajtót elválasztotta a bolttól. Kiírtuk öklömnyi betűkkel, hogy vigyázz, lépcső, de halottnak a csók.

– Egyszer be fognak minket perelni – sopánkodott Babi mama rendszeresen.

– A nadrágok? – érdeklődött az új látogató.

Tetszett, hogy ilyen célratörő.

Nem mozdultam, úgyhogy Kitti sietett a reménybeli vásárló segítségére, kezében a félig rágott szendviccsel. Szabad keze mutatóujjával határozottan a bolt közepére mutatott, ahol szép rendben, kivasalva és fölakasztva tároltuk a világ titokzatos tájairól, névtelen fenekeiről a Margit körútra vetődött nadrágokat.

Elfogyott a kávém.

Kittit sehol se láttam. A nadrágos asszony szemlátomást el volt veszve egy fekete vászon és egy szürke bársony között. Felváltva próbálgatta a derekához mind a kettőt.

Nem szóltam. Ha stílustanácsadóra van szükség, egy darab vasbetonnal is jobban jár a világ, mint velem.

– Mit gondol? – kérdezte az asszony.

Úgy nézett rám, mint fonnyadt citrom a frigó aljáról. Érezte, hogy nem én vagyok az ő embere, de a szükség kikényszerítette belőle a segélykiáltást.

– Szerintem a szürke, de van egy fekete blézerem, és nem tudom, hogy nem-e a fekete-e… – avatott be a nő mélyebben a problémába. – A lányomnak lesz eljegyzése vasárnap, és a Tiborka anyja is jön. Már hogy a szülei.

– Ha a szürke, akkor a szürke – böktem ki, és visszafordultam a kirakathoz.

A négy kőművesből kettő az állványon ült, talán az első emelet magasságában. Ettek, azt nem tudtam kinézni, micsodát. A másik kettő még mindig a falat birizgálta.

– Jó, akkor ezt megveszem – lengette meg a szürke nadrágot a citromarcú nő.

A feketét visszaakasztotta, persze nem a helyére, hanem a pólók közé. Olyan nehéz megkülönböztetni a kettőt, ugyebár. Már indultam volna a kassza felé, amikor előkerült Kitti, akkora csokimaradvánnyal a szája sarkában, mint egy anyahajó. Alighanem ma reggel is beugrott a sarki boltba leárazott csokinyúlért. Valami fennforgás van a magánéletében, de ki vagyok én, hogy rákérdezzek.

Míg az asszony kifizette a szürke nadrágot, amit talán egy kísérleti atomrobbantás pakisztáni áldozatáról rángattak le, én tovább szemléltem az építkezést. Most már mind a négy munkás ebédelt. A menü különösebben nem zaklatott föl. Nekem csak az számított, hogy a kőműveseket se zaklatta föl semmi. Kapirgálták a falat, zaklatták a nőket, ettek. Átlagos nap egy budai építkezésen. Nagyszerű. Megkönnyítik a dolgomat.

– Baszki – méltatlankodott Kitti. – Hétfőn valakit agyonvertek a bulinegyedben. Rohadt turisták – vonta le a következtetést egy olyan ember mély átélésével, aki soha nem utazott a Velencei-tónál messzebbre.

Megfordultam.

– Elmosogatom – emeltem föl a bögrét.

Lassú, nagyon lassú léptekkel indultam a teakonyha felé, a próbafülkék mögé. Alapos pillantást vethettem az újságra, amit Kitti szorongatott.

– Még jó, hogy nincs kivel bulizni járnom – nyugtatta magát. – Különben vennem kéne egy olyan spray-t, tudod. Amivel pofán kell fújni a szemeteket.

– Nem verték agyon – helyesbítettem, miután elolvastam a címet.

„Súlyos sérüléseket szenvedett”, az ugyanaz – igazított ki a kolléganő.

Az egyik esetben még valamelyest él, a másikban pedig nagyon is halott, csak ennyi a különbség, de nem akartam fölöslegesen okoskodni.

Fogytán volt a mosószer, úgyhogy fölhígítottam egy kis vízzel. Amikor a bögrét a csurgatóra raktam, észrevettem, hogy Kitti a mosogató szélén hagyta a szendvicses folpakkot. Babi mama nem örülne. Kidobtam.

– Van személyleírás? – kérdeztem, ahogy visszahúztam a harmonikaajtót magam mögött.

– Te, én ezt a Lady Gagát nem ismerném föl, ha szembejönne velem az utcán – nyomta a képembe Kitti az újságot. Abszolút igaza volt, Lady Gaga civilben nem is Lady Gaga, csak egy hosszú orrú lány.

Elvettem az újságot, hogy jobban szemügyre vehessem a fotót.

– Te, én mégis elviszem azt a minit – szemezett a kasszával Kitti. – Ki tudja, mikor lesz legközelebb kapás.

– Ahogy gondolod – mormoltam, és visszalapoztam az agyonverésnek minősített esethez.

„A férfi körülbelül százkilencven centi lehet, erős, kisportolt testalkatú” – nyilatkozta az áldozat, amikor magához tért, és a BRFK szakértői fölvették a vallomását.

Kinéztem az utcára. Hunyorítottam.

Igen, a gyúrós hapek még mindig ott volt a túloldali srácok között. Elképesztő, mintha egy-egy kis sárgadinnye dudorodna a kezeslábasban, a vállai helyén. Százkilencven centi lehet, nagyjából.

Szegény fiú, gondoltam. Remélem, mostanában nem akar a bulinegyedben csajozni. Még a végén följelenti valaki.

 

Bori már otthon volt, mire hazaértem. Ha a vedlő, piros műbőr dzseki nem árulta volna el az előszobában, a konyha akkor is leleplezi. Pontosabban az új képeslap, ami a frigóajtón díszelgett.

A frigóajtót beborították a különböző egzotikus tájakról készült fotók. Szingapúr, Izland, Bali. A glóbusz gyönyörűségei közé itt-ott egy-egy feminista ikon ékelődött, Virginia Woolfot és Frida Kahlót fölismertem, meg Emmeline Pankhurstöt is a kalapjáról, de voltak néhányan, akiknek az arca semmit se mondott. Az egyetlen frigóhős, akivel valamilyen közösséget éreztem, az Matthew McConaughey volt. Jellemző, az egyetlen férfi a frigón. Meg akartam kérdezni Borit, Matthew milyen indokkal került a hűtőre, de aztán inkább befogtam a számat. Attól féltem, hogy elbizonytalanodik, kidobja, és akkor itt maradnak nekem Fridáék meg a karibi kókuszok. Egyszer azért meggugliztam, hogy MM + feminism, mire a net kiköpte a „Feminism Is A Hate Movement?” című tumblr blogot. Nem tudtam meg, mi a válasz a címben fölvetett kérdésre, annyira meg nem érdekelt, hogy egy másodpercnél tovább időzzek a tumblr általános csöcstornádójában. Kicsit azért elcsodálkoztam, egyáltalán hogy merülhet föl egy ilyen kérdés (feminizmus!) a tumblr terepén, de úgy döntöttem, az anomália erősíti a szabályt.

Az új képeslapon Gandhi szerepelt. Az örömömet, hogy újabb férfi került a frigópanteonba, a felirat azonnal el is rontotta: „Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz, és amit teszel, összhangban vannak egymással.”

Gandhi röpült a kukába. Gyorsan ráhajítottam egy banánhéjat is, nyomatékul, no meg azért, mert nagyon éhes voltam. Ebédidőben csak egy villanásra ugrottam át a Sztambulba, ott se ettem mást, csak grillezett padlizsánt. Nekem ugyan nincsenek filléres gondjaim, mint Kittinek, de nem dobhatok ki mindennap egy ezrest ebédre. Persze más, ha Özgür tolja a nappali műszakot, olyankor féláron kapom a gírosztálat.

Javában kentem a kolbászos vajkrémet a zsömlémre, amikor beillegett Bori. Pirospozsgásabb és gödröcskésebb volt, mint valaha. A hatalmas zöld virágokkal borított ruhát, amit viselt, még sose láttam rajta. A ruha alját bőre szabták. Ha Borinak pörögni támadt volna kedve, a ruha alighanem olyan magasba libben, hogy Bori testszínű tangája a Google Earth-ben is tisztán kirajzolódik. Vagy ha a tanga nem is, a combfix biztosan.

Beható ismeretekkel rendelkeztem Bori alsó- és felsőneműit illetően. Az esetek nyolcvan százalékában ugyanis órákra bent felejtette a mosást a gépben. Én eleinte csak belehánytam a vizes cuccait a lila műanyag tálba. Idővel rászoktam, hogy kiteregessem őket, amíg az enyémek pörögnek a dobban. Nem Borinak akartam segíteni, csak gyűlöltem a vizesen összepunnyadt ruhák szagát.

Teregetés oda, mosás ide, ezt a zöldvirágos ruhát nem ismertem.

– Látom, nem volt rossz napod – csicseregte Bori. – Mármint nem rosszabb, mint szokott. Én ma kivégeztem két ügyfelet is, igaz, megint haza kellett hozzá cipelnem a céges laptopot. Pedig tilos, úgyhogy légyszi, ne dobj fel. Márta odáig lesz, amikor holnap reggel megnyitja a hálózatot. Én meg majd visszalopom a gépet, és ennyi.

Kinyitotta a fridzsidert, és előhalászott belőle egy nagyobb fajta vodkás palackot. Kis híján beleivott az üvegbe, de aztán meggondolta magát, és keresett egy rövides poharat. Telizúdította. Az orromat két méterről is megcsapta az alkohol szaga.

– Hm, aha – majszoltam a vajkrémes szendvicset. Érdekelt, Bori észreveszi-e Gandhi hiányát a frigón.

– Kár, hogy a rendszer nem tud kezet csókolni, mert ilyen hatékony vagyok – méregette Bori a poharakat. Addig öntögetett, ameddig a vodka el nem érte ugyanazt a szintet mindkét pohárban. – Már tuti leosztotta nekem a következő klienseket. Automatikus a rohadék. Ha eggyel fölveszed a kapcsolatot, rögtön kapod a másikat a sorban… Pedig mostanában ritkulnak a levelek. Vagy ezt már meséltem? Figyu, szelsz nekem egy felet – mutatott a befőttes üvegre Bori. Az üveg előttem félig volt kovászos uborkával.

Jellemző Borira. Sose kér vagy kérdez, csak kijelent. Nem mondhattam, hogy sértett, ahogy csinálta, csak megfigyeltem. Ezt is, ahogy a többit is.

A kezébe nyomtam a fél uborkát, ő meg elébem tolta a megint csak betyárosan megöntött poharat.

– Mindjárt hétfő – mosolygott rám Bori. Óriás karika fülbevalói beleringtak a vörös hajtömegbe a nyakánál.

Péntek volt különben, de azért fölhajtottam a piát. Dolgos hetem volt, és nem tudhattam, nem kerül-e sor egy még dolgosabb estére. A nyugtalanság a bordáim alatt fodrozódott.

– Megbeszélés? – Nem bírtam elfojtani a kíváncsiságot, habár a lakótársamról sütött a randiláz.

Bori rám kacsintott, és kitáncikált a konyhából, a fél uborkával a szájában.

Reméltem, hogy a laptopját otthagyta a szobájában, az asztalán. Bekapcsolva, ahogy szokta. Szükségem volt rá, ma este is.

Kivettem a zacskóból még egy zsömlét, és most lekvárt kerestem hozzá. Az üvegek közt turkáltam, amikor Bori vörös fürtös buksija bukkant föl az ajtórésben.

– Hol az az izé? – kérdezte.

Két diplomája is volt, de ez a tény nem gyakorolt különösebb hatást a szókincsére. Legalábbis nem akkor, amikor velem értekezett. No, majd ha a vodka beüt. Megemeltem a szemöldökömet.

– Tudod, az a nagy izé – magyarázta. – Papírból. Henger, vagy mi. A plakátok voltak benne, amiket rendeltem.

– Mi van, az összes retikülödet elhagytad? – próbáltam a kérdés mélyére fúrni. – Az a henger van vagy egy méter. Lötyögni fog benne a rúzs meg az ötezres. Vagy mást is akarsz vinni?

Bori nyelvet öltött.

– A cipős doboz a szekrény tetején – magyarázta. – Csak a hengerrel tudom leszedni valahogy.

Fogtam az egyik konyhai széket, összecsuktam, és kivittem a gardróbba.

– Az a zöld, az lesz az – mutatott a dobozokra Bori.

Eszébe se jutott fölállni a székre, még úgy sem, hogy hangsúlyosan az ajtófélfához támaszkodtam egy fél percre.

Na jó, a vodka az övé, egyeztem ki vele gondolatban, és a székre pattanva levettem neki a dobozt. Bori türelmetlenül nyújtotta a kezét, de én azért belenéztem a dobozba szép kényelmesen, mielőtt odaadtam volna neki. Pántos tűsarkú. Égővörös. A gatyátlan Micimackó is hamarabb lenne a Vogue tudósítója, mint én, de azt tudtam, hogy a zöldvirágos, pörgős ruhához nyálcsorgatóan passzol majd a cipő.

– Kicsit kurvás, tudom – vonta meg madárcsontú vállát Bori. – De nekem tetszik.

– Oké. – Divatkérdésekben ennyi telt tőlem.

Bori arcon cuppantott. Reflexből ellöktem. Nekibillent a falnak.

– Bocs – morogtam. – Csak… Na.

– Lámpalázam van – tapsolt egyet Bori. – Aztán takarítsd el a deathmetálos partit, mire hazajövök. Lehet, hogy az csak holnap este lesz, de akkor is.

Kilibegett az ajtón. Halvány parfümillat keveredett az előszoba cipőpaszta szagába. J’Adore, azonosítottam Bori fürdőpolcon sorakozó arzenáljának legújabb darabját.

Visszamentem a konyhába, és megettem a zsömlét a lekvárral. Elmostam a vodkás poharat, összegyűjtöttem az asztalról a morzsát, és megszórtam vele a kukában lapuló Gandhit.

Aztán kinyitottam a gardróbszekrényt, pontosabban azt a felét, ahol a vastag, mínuszokhoz illő pulóvereket tartottam. Alájuk nyúltam. Rövid kotorászás, és a kemény kartonhenger, amit Bori keresett, már a kezemben is volt.

Kivittem a konyhába. Elővettem egy serpenyőt, és a meggyújtott gázrózsa fölé húztam.

Nem emlékeztem rá, zárva-e az ajtó, úgyhogy ellenőriztem.

Mire visszaértem a konyhába, a serpenyő már túl forró volt, félre kellett húznom. A láng kéken, felszabadult karikában lobogott.

Kinyitottam a hengert, és kikotortam belőle a véres papírgalacsinokat, egyenesen a serpenyőbe, amit rögtön vissza is húztam a gázra. A galacsinok hirtelen lángoltak föl, és szinte azonnal hamuvá égtek.

Míg a hamut a kukába, Gandhi kopasz fejére szórtam, azon morfondíroztam, legközelebb kevésbé bonyolult eszközt kell választanom. Egy méteres vasrúddal csomó gond van, akkor is, ha csak föl kell kapni az állványzat alól, este hatkor, amikor a kőműves srácok már rég valamelyik talponállóban verik el a napi bért, és az alkonyi félhomályban föl se tűnik senkinek, ahogy elcsórom és újságpapírba csavarom a cuccot. A kartonhengerbe már otthon csúsztattam, amikor a gardróbban keresgélve észrevettem, és rájöttem, milyen hasznos holmi ez a henger. Mert egy újságba csomagolt vascsőről könnyen el lehet képzelni, hogy egy vascső, ha valamelyik bambuló utasnak spekulálni támad kedve a villamoson. De egy papírhengerben plakátok vannak, festett vásznak, tervrajzok. Nem egy súlyos vascső, amivel akár agyon is lehet verni valakit.

Elméletben legalábbis.