Főkép

Az Adolf Hitlerről írt legjobb életrajz véleményem szerint a brit Ian Kershaw műve. A két monumentális kötetben (Hybris – Hitler 1889-1936, Nemezis – Hitler 1936-1945), melyek együtt majdnem kétezer oldalt tesznek ki, gyakorlatilag minden megtalálható, amit jelen ismereteink szerint Hitlerről tudni lehet és érdemes. Furcsa módon először a második kötethez jutottam hozzá, így először ezzel az apokaliptikus időszakkal ismerkedtem meg: s benne egy a háborút kirobbantó és elvesztő, a holocaustot ihlető és elrendelő, német hazáját és a németeket a pusztulásba rántó diktátor portréjával. Azt hittem, ennél rettenetesebb és nehezebb olvasmány nem is létezik. Ám amikor sikerült megszereznem és elolvasnom az első kötetet, felül kellett bírálni korábbi elképzeléseimet. A Hybris ugyanis alapvetően azt a szellemi utat mutatta be, amely Hitlert azzá tette, ami. Így azután olyan sötétség és fenyegetés áradt belőle, olyan sokkoló, dühítő, érthetetlen és elviselhetetlen volt, hogy – annak ellenére, hogy még rövidebb is, mint a második könyv – legalább kétszer annyi ideig kellett olvasnom, mint a záró kötetet.

 

Hasonló élmény volt elolvasni a jelen könyvet, Robert K. Wittman FBI-os műkincsszakértő és nyomozó és David Kinney Pulitzer-díjas újságíró munkáját: Az ördög naplóját. Ebben ugyanis a szerzőknek ugyanúgy társszerzője akadt. Ahogyan Kershaw könyve is bővelkedett az Adolf Hitler-idézetekben, amelyek bevezettek egy zavaros, gyűlölettel, megszállottsággal és félműveltséggel teli lélek legmélyebb bugyraiba, úgy Wittman és Kinney könyve is beengedi olvasóját egy elszánt nemzetiszocialista elméletadó fejébe. „Társszerzőjük” Alfred Rosenberg, Hitler fő ideológusa, a fajelmélet és az élettérelmélet buzgó hirdetője és elméleti alátámasztója, a degenerált (vagyis modern) művészet vad és fanatikus üldözője.

 

Rosenberg különös személyiség volt: élet és halál ura, Hitler egyik legközelebbi munkatársa, a náci sajtó irányítója, a hivatalos pártlap, a Völkischer Beobachter főszerkesztője, a Mein Kampfhoz hasonlóan mérgezően kártékony összefoglalás, a zsidó háttérhatalomról és világ-összeesküvésről szóló A huszadik század mítosza (Der Mythus des 20. Jahrhunderts, 1930) szerzője (amelyről egyébként maga Hitler úgy vélekedett, hogy „meglehetősen érthetetlen” könyv), s a náci műkincsrablások egyik legfontosabb szervezője és irányítója (amelyekről sokat lehet olvasni egy régi és két új kötetben: Ruth és Max Seydewitz Hölgy hermelinnel című könyvében, Anders Rydell nemrég kiadott Fosztogatókjában, s a szintén friss, s sikeres film alapjául is szolgáló Robert M. Edsel-féle Műkincsvadászokban). Eközben azonban Rosenberg rendkívül ingerlékeny, gőgös, hiú és féltékeny ember is volt, elképzelhetetlenül narcisztikus személyiség, aki egész életében naplót vezetett, s a nürnbergi per idején, fogságában is írt egy összefoglalót magáról és tetteiről, amelyben nemcsak megbánást nem mutatott, de mintha fel sem fogta volna, mi történt körülötte...

 

Az ördög naplója egy különleges történelmi dokumentumnak, Rosenberg naplói elveszett gyűjteményének az újra-megtalálása alkalmából íródott. A kiterjedt naplófeljegyzéseket, amelyek 1936 és 1944 között keletkeztek, Robert Kempner ügyész használta fel Rosenberg nürnbergi perében, majd a náci vezető elítélése és 1946-os kivégzése után magával vitte az Egyesült Államokba. A 425 oldalnyi dokumentum 2013-ban került elő, többedik kézből, s ma már az interneten is elolvasható. Wittmannek elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy az emberiség ismét megismerhette ezeket a megrázó dokumentumokat. Nem csoda hát, hogy írótársával végül megírta ezt a könyvet, amely egyesíti a Rosenbergről szóló életrajzot, a naplók keletkezésének történetét és a napló utáni kutatás kalandjait.

 

Nekem csak két kérdésem támadt a könyv elolvastán: az első, hogy vajon miért kellett (eredetileg is) ennyire bulváros és hatásvadász címet adni ennek a történelemkönyvnek. A második pedig, hogy vajon miért haragszik annyira a szerzőpáros Kempnerre. Valóban izgalmas a naplófeljegyzések sorsa, de az mindenképpen az ügyésznek volt köszönhető, hogy Rosenbergnek a milliók általa okozott halálával kapcsolatos közönye, kicsinyessége és bűnössége saját írásai alapján bizonyosodhatott be. A könyv olvastán viszont úgy éreztem, Wittman néha nem tudja eldönteni, kire haragszik jobban: a tömeggyilkos ideológiát szolgáló főnácira, vagy az ügyészre, aki 1993-ban úgy halt meg, hogy nem adta ki Rosenberg naplóit…

 

E túlzások ellenére a könyv izgalmas olvasmány: számot tarthat minden történelemszerető olvasó érdeklődésére.