Főkép

Fülszöveg:

Végre itt van Skrupulus Fondor!
Lehet, hogy a fickó néha elveszti a fejét (amit egyébként egy pókerpartin nyert), de akkor is több, mint aminek tűnik - ami jó hír, tekintve, hogy egy csontváz!
Bár Skrupulus több száz éve halott, mégis nehéz lenne hozzá hasonlóan éles eszű, szellemes és hatékony nyomozót találni - márpedig ha egy ősi gonosz lény fenyegeti a világot, akkor minimum egy ilyen különleges hősre van szükség! Ehhez viszont kell Stephanie is, aki nem retten vissza attól sem, ha be kell törnie éjjel a múzeumba, vagy ha fegyvert kell fognia.
Hogy ilyen furcsa páros nem képes megmenteni az emberiséget? Ó dehogynem! Ahogy Skrupulus mondaná: senki nem veheti át a világuralmat, maximum a holttestén keresztül!

 

Részlet a regényből:

1.

STEPHANIE

 

Gordon Edgley hirtelen halála mindenkit döbbenetesen váratlanul ért – különösképpen az érintettet. Az egyik pillanatban még a dolgozószobájában ült, a huszonötödik mondat hetedik szavánál tartott új könyve, A sötétség mint záporeső utolsó fejezetében, a következő pillanatban pedig halott volt. Micsoda tragikus veszteség, visszhangzott az elméjében tompán, mielőtt végleg kilehelte a lelkét.

A temetésén családtagok és rokonok vettek részt, de barátok csak elvétve akadtak. Gordon nem örvendett túlságosan nagy népszerűségnek a könyves szakmában, habár a regényei (ezek a rémségekkel, mágiával és csodákkal átszőtt történetek) rendszeresen felkerültek az eladási sikerlistákra. Ellenben igen nyugtalanító jellemvonással bírt: hajlamos volt akaratlanul is vérig sérteni másokat, majd jót kacagni megrökönyödésükön. Stephanie mindenesetre Gordon temetésén látta meg először a világosbarna nagykabátot viselő ismeretlent.

Az illető egy terebélyes fa árnyékában állt, tisztes távolságban a gyászolóktól, és a meleg délután dacára nyakig begombolta a kabátját. Arca alsó felét sál takarta, és Stephanie még a sír mellől is jól látta gigászi napszemüvegét, és a szorosan ráhúzott széles karimájú kalap alól kibucskázó zabolátlan sörényét. Stephanie kíváncsian méregette. Az idegen, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, váratlanul sarkon fordult, és eltűnt a sírkövek sorai között.

A szertartást követően Stephanie a szüleivel együtt autóba ült, és visszakocsikázott elhunyt nagybátyja házába. Áthajtottak egy púpos hátú kőhídon, majd egy darabig a keskeny úton kanyarogtak a sűrű erdővel borított tájon. A masszív, impozáns vasrácsos kapuk hívogatón szélesre tárva álltak. A birtok óriási területet foglalt el, az ódon udvarház pedig képtelenül hatalmas volt.

A nappaliból a rendes ajtókon kívül egy könyvespolcnak álcázott átjáró is nyílt, és Stephanie még kiskorában előszeretettel álmodozott arról, hogy a titok kizárólag az övé, és még maga Gordon sem tud róla. Igazi rejtekajtó volt, mint amikről kedvenc regényeiben olvasott. Sőt, gyakran talált ki saját történeteket is, kísértetjárta házakról és a csempészek kincséről. A kalandok során a titkos átjáró szolgált menekülési útvonalként, és a felbukkanó, képzelt főgonoszokat mindig sikerült meghökkentenie váratlan és titokzatos eltűnésével. Most azonban az ajtó és a titkos átjáró tárva-nyitva állt, folyamatosan járkáltak rajta ki és be az emberek, ami mélységesen elszomorította Stephanie-t, mert úgy érezte, ezzel megfosztották saját, külön varázslatától.

Miközben felszolgálták a teát, kitöltötték az italokat, és apró szendvicseket hordtak körbe ezüsttálcákon, Stephanie a gyászolókat figyelte, akik óvatosan felmérték és felbecsülték a berendezést. A suttogó társalgás elsősorban a végrendeletről szólt. Gordon nem volt szószátyár ember, még kevésbé mutatta ki nyíltan az érzelmeit, ezért senki nem merte még csak megtippelni sem, ki örökli vajon tetemes vagyonát. Stephanie pillantása elidőzött édesapja fivérén, Fergus bácsin, akinek vizenyős szemében lassan felizzott a kapzsiság; a szánalmas emberke szomorúan bólogatott, ha pedig megszólalt, komor visszafogottsággal beszélt, és ezüstholmikat csúsztatott a zsebébe, amikor azt hitte, senki sem látja.

Fergus bácsi felesége, Beryl néni egy minden porcikájában ellenszenves, kiugró állú matróna volt. Csak úgy áradt belőle a színlelt szomorúság, miközben az egybegyűltek között sétálgatott, hátha elcsíphet némi pletykát, vagy megtudhat valami igazán botrányosat. Az ikrek egyszerűen levegőnek nézték Stephanie-t. Carol és Crystal még csak a tizenötöt töltötték be, de már most olyan öregnek, savanyúnak és gyűlölködőnek tűntek, mint a szüleik. Mindketten harsányszőkére festették a hajukat, zömök alakjuk ellenére kizárólag olyan ruhákat viseltek, amelyekből a lehető legelőnytelenebb pontokon buggyant ki a háj. Stephanie sötét hajú volt, magas, karcsú és erős. Egy kívülálló legfeljebb a hasonlóan barna szemekből jöhetett volna rá, hogy az ikrek és Stephanie rokonok. Ennek Stephanie kifejezetten örült. Igazából ez volt az egyetlen dolog, aminek örülni tudott, ha az ikrekről volt szó. Úgy döntött, magukra hagyja őket, szórják csak alattomos pillantásaikat, tegyenek epés megjegyzéseket, ő inkább sétálni megy.

A bácsikája házában, a hosszú folyosók falán mindenhol festmények lógtak. Léptei tükörfényesre polírozott fapadlón koppantak, és az egész udvarházból az öregség szaga áradt. Nem is dohszag volt ez, hanem… inkább a tapasztalat kipárolgása. Ezek a falak és padlók sok mindent megéltek már hosszú életük során, és számukra Stephanie legfeljebb halkan elsuttogott szó lehetett: az egyik pillanatban még itt van, a következőben elenyészik.

Gordon remek nagybácsi volt. Kiállhatatlan és felelőtlen, való igaz, de egyúttal igazi gyermeki lélek, aki mindig vevő volt a tréfálkozásra, és örökké csintalan fény csillogott a szemében. Még amikor mások társaságában komolynak tűnt, Stephanie-nak olyankor is kijárt egy lopott kacsintás, biccentés és félmosoly, ha a többiek éppen nem figyeltek. Már gyerekkorában úgy érezte, hogy jobban megérti Gordont, mint bárki más. Imponált neki a nagy tudása és az, hogy egyáltalán nem érdekelte, mások mit gondolnak róla. Remek nagybácsi volt. Stephanie nagyon sokat tanult tőle.

Tudta, hogy az édesanyja és Gordon rövid ideig jártak („randevúztak”, ahogyan az édesanyja fogalmazott), de amikor Gordon bemutatta neki az öccsét, köztük első látásra fellobbant a szerelem. Gordon szívesen zsémbelődött ugyan azon, hogy neki sohasem jutott több egy-egy puszinál, de lovagiasan félreállt a szerelmesek útjából, majd teljes megelégedéssel hagyta, hogy perzselő románcokba bonyolódjon számtalan gyönyörű nővel. Majdnem méltányos csere volt, mondogatta, bár gyanította, hogy nem ő kötötte az előnyösebb üzletet.

Stephanie felsétált a lépcsőn, és benyitott Gordon dolgozószobájába. A falakon a sikerkönyvek bekeretezett borítóképei lógtak a lehető legkülönfélébb díjak társaságában. Az egyik falat teljesen kitöltötték a zsúfolásig megrakott könyvespolcok. Akadtak itt életrajzok és történelmi regények, tudományos munkák és pszichológiakönyvek, közéjük gyömöszölt kisméretű, gyűrött puhafedeles kiadásokkal. Az egyik alsó polcon magazinok és irodalmi folyóiratok álltak. Stephanie elsétált Gordon regényeinek összegyűjtött első kiadásai mellett, és az íróasztalhoz lépett.

A széket nézte, ahol a bácsikája meghalt. Megpróbálta maga elé képzelni a jelenetet, a lassan összecsukló testet. És ekkor váratlanul megszólalt egy hang, puhán, mintha bársonyból szőtték volna.

– Legalább kedvenc időtöltése közben érte a halál.

A lány ijedten megpördült. Az ajtóban az a nagykabátos, kalapos férfi állt, akit a temetésen látott. Még mindig sál takarta az arcát, továbbra sem vette le a napszemüvegét, és változatlan zabolátlansággal meredezett mindenfelé a haja. Kesztyűt viselt.

– Igen – felelte Stephanie, akinek hirtelen nem jutott eszébe semmi más. – Legalább.

– Szóval te lennél az egyik unokahúga, igaz? – kérdezte a férfi. – Mivel nem tömöd a zsebeidet a holmijával, és nem törtél össze semmit, úgy vélem, te vagy Stephanie.

A lány bólintott. Kihasználta a lehetőséget, és alaposabban szemügyre vette a férfit. A sál és a napszemüveg azonban az arca minden centiméterét eltakarta.

– A barátja volt? – kérdezte. A férfi magas volt, nem is kicsit, nyúlánk és vékony, habár ez utóbbit a hosszú kabát miatt nehéz volt megítélni.

– Az voltam – válaszolta az idegen, és biccentett. Stephanie-ban csak most, a finom mozdulat láttán tudatosult, milyen természetellenesen mozdulatlan a teste többi része. – Évek óta ismertem. Egy bárban találkoztunk először, New Yorkban, amikor még odaát tartózkodtam. Akkoriban adta ki az első regényét.

A koromsötét napszemüveg miatt Stephanie semmit sem látott a férfi szeméből.

– Szintén író?

– Én? Dehogy. Azt sem tudnám, hol kezdjek hozzá. Nem, de Gordonon keresztül kiélhettem írói ambícióimat.

– Vannak írói ambíciói?

– Hát ismersz olyan embert, akinek nincsenek?

– Nem is tudom. Biztos…

– Ó. Akkor meglehetősen furcsa fényben tüntettem fel magamat, nemde?

– Hát – válaszolta Stephanie –, túlzás lenne azt állítani, hogy nem…

– Gordon állandóan rólad beszélt. Büszkén emlegette az ő kis unokahúgát. A nagybátyád aztán igazi egyéniség volt. Ahogy látom, ez rád is igaz.

– Úgy mondja, mintha ismerne.

– Határozott, okos, felvágták a nyelvét, nehezen tűri az ostobákat… igaz?

– Igen. Ez a nagybátyám.

– Érdekes – mondta az idegen. – Mert ő pontosan ezekkel a szavakkal jellemzett téged.

A férfi kesztyűs keze egy pillanatra eltűnt a mellényében, majd egy pompás aranyláncra erősített, díszes zseb-órát húzott elő.

– Ah – jegyezte meg –, indulnom kell. Örülök, hogy találkoztunk, Stephanie. Sok szerencsét, bárhová vessen is a sors.

– Köszönöm – mondta Stephanie egy picit megilletődötten. – Önnek is sok szerencsét.

Nem látta ugyan a férfi száját, mégis érezte, hogy elmosolyodik. Aztán sarkon fordult, és eltűnt a folyosón. Stephanie egyedül maradt. Nem bírta levenni a szemét az ajtónyílásról, ahol a férfi az imént állt. Ki lehetett? Be sem mutatkozott.

Az ajtóhoz sietett, és kilépett a szobából. Elképzelni sem tudta, hogyan tűnhetett el a férfi ilyen gyorsan. Lerobogott a lépcsőn, de az előcsarnokig vezető úton sem látta sehol. Éppen kinyitotta a bejárati ajtót, amikor egy fekete, régi autó fordult ki az útra. Stephanie követte a tekintetével, amint elhajtott, néhány percig még ácsorgott az ajtóban, majd kelletlenül csatlakozott ideiglenesen kibővült családjához a nappaliban. Még látta, amint Fergus bácsi eltüntet a mellényzsebében egy ezüst hamutartót.

 

2.
A VÉGRENDELET

 

Az Edgley család élete meglehetősen eseménytelenül csordogált. Stephanie édesanyja egy bankban dolgozott, az édesapja egy építővállalatot vezetett, és mivel a lánynak nem voltak testvérei, a mindennapok rutinja a langymeleg kényelem jegyében telt. Mindezek ellenére Stephanie-t nem hagyta nyugodni a kétség, hogy az életének ennél talán mégis többről kellene szólnia, hogy jönnie kell valaminek, ami túlmutat Haggard parányi tengerparti városán. Csak arra nem bírt rájönni, mi lehet az.

Éppen befejeződött első középiskolai éve, és már alig várta a nyári szünetet. Nem kedvelte az iskolát. Nehezen jött ki az osztálytársaival – nem azért, mintha nem lettek volna kedvesek, egyszerűen semmi közös nem volt bennük. És Stephanie nem szívelhette a tanárokat sem. Megkövetelték a tiszteletet, amiért viszont nem dolgoztak meg. Stephanie általában gond nélkül vette az akadályokat, de csak azt tanulta szívesen, ami érdekelte.

A nyár első néhány napjában az édesapjának segített az irodában, intézte a telefonokat és rendszerezte az okiratokat. Gladys, aki az apja titkárnője volt hét éven át, váratlanul úgy döntött, elég az építőiparból, és felcsapott előadóművésznek. Stephanie azóta többször látta Gladyst az utcán, de minden alkalommal enyhén kínosnak találta, hogy egy negyvenhárom éves nő a modern táncnak hódoljon, és legfőbb hivatásának a Faust újraértelmezését tekintse. Gladys fellépőruhát is terveztetett a produkcióhoz, ami elmondása szerint Faust belső küzdelmeit hivatott jelképezni, és a jelek szerint kizárólag ebben a holmiban volt hajlandó a nyilvánosság előtt mutatkozni. Stephanie ilyenkor gondosan ügyelt rá, nehogy összefussanak.

Ha éppen nem az irodában segített, akkor vagy lement a tengerpartra úszni, vagy otthon, bezárt ajtók mögött zenét hallgatott.

Éppen a szobájában kereste a mobiltöltőjét, amikor kopogtattak, és belépett az édesanyja. Még mindig a temetésen viselt komor kosztüm volt rajta, ellentétben Stephanie-val, aki két perccel a megérkezésük után hátracopfozta hosszú fekete haját, és visszavedlett a megszokott farmerjába és tornacipőjébe.

– Gordon ügyvédje telefonált – mondta az édesanyja kissé meglepetten. – Várnak minket a végrendelet felolvasására.

– Nahát – felelte Stephanie. – Szerinted mit hagyott rád?

– Holnap megtudjuk. Veled együtt, ugyanis te is jössz.

– Én? – kérdezte Stephanie értetlenül.

– Annyit tudok, hogy a te neved is rajta van a meghívottak listáján. Tízkor indulunk, jó?

– Holnap apának kell segítenem.

– Apád már felhívta Gladyst, hogy be tudna-e ugrani néhány órára. Azt mondta, persze, ha viselheti a „tütükéjét”.

Másnap délelőtt negyed tizenegykor indultak az ügyvédhez, tizenöt perccel a tervezett időpont után, köszönhetően Stephanie édesapjának, aki örökké hadilábon állt a pontossággal. Még az utolsó pillanatban is céltalanul őgyelgett a házban, mint aki elfelejtett valami fontosat és csak arra vár, hogy valaki az eszébe juttassa. Amikor a felesége rászólt, hogy igyekezzen, mosolyogva bólintott és azt felelte, „Igen, persze”, de mire kiért volna az autóhoz, az utolsó pillanatban megint visszafordult, és zavartan pislogva eltűnt.

– Szerintem direkt csinálja – jegyezte meg Stephanie édesanyja. Ők ketten már a kocsiban ültek, becsatolt biztonsági övekkel. A bejárati ajtóban megjelent Stephanie édesapja, felvette a zakóját, betűrte az ingét, és már lépett volna ki, amikor megtorpant.

– Mintha tüsszentenie kéne – észrevételezte Stephanie.

– Nem – felelte az édesanyja –, csak gondolkozik. – Kihajolt az ablakon. – Desmond, most mi a baj?

A férje zavart pillantással nézett fel.

– Attól tartok, valamit elfelejtettem.

Stephanie előrehajolt a hátsó ülésről, végigmérte az édesapját, súgott valamit az édesanyjának, aki bólintott, majd ismét kidugta a fejét az ablakon.

– Hol a cipőd, drágám?

Férje lenézett, alaposan szemügyre vette zoknis lábát (az egyik zokni kék volt, a másik barna), és gondterhelt arca azonnal felderült. Diadalmasan a levegőbe bökött a hüvelykujjával, és visszament a házba.

– Micsoda egy ember! – mondta az édesanyja a fejét csóválva. – Azt tudtad, hogy egyszer elveszített egy egész bevásárlóközpontot?

– Egy micsodát?

– Nem meséltem soha? Ez volt az első igazán komoly megrendelése, a cége csodálatos munkát végzett, és már az ügyfeleket fuvarozta az elkészült központhoz, amikor rájött, hogy elfelejtette, hol áll az épület. Majdnem egy órán keresztül autózgatott, mire megpillantott egy kanyart, ami ismerősnek tűnt. Apád nagyon tehetséges mérnök, de esküszöm, a koncentrálóképessége annyi, mint egy aranyhalé. Egyáltalán nem hasonlít Gordonra.

– Nagyon mások voltak, ugye?

Az édesanyja elmosolyodott.

– Nem mindig volt ez így. Volt idő, amikor mindent együtt csináltak. Elválaszthatatlanok voltak, ők hárman.

– Micsoda? Még Fergus bácsi is?

– Még Fergus is. Miután azonban a nagyanyád meghalt, fokozatosan elszakadtak egymástól. Gordon furcsa társaságba keveredett.

– Hogy érted azt, hogy furcsa?

Az édesanyja halkan felnevetett.

– Valószínűleg csak nekünk tűntek furcsának – mondta. – Desmond akkor vágott neki az építőiparnak, én egyetemre jártam, szóval olyan igazi normális családnak készültünk. Gordon nem volt hajlandó normális életet élni, és a barátait… nos, kissé ijesztőnek találtuk. Az ugyan sohasem derült ki, hogy mivel is foglalkoznak, de azt tudtuk, hogy bármi legyen is a munkájuk, az nem…

– Normális.

– Pontosan. Leginkább az apádat rémisztették halálra.

– Miért?

A házból kilépett Stephanie édesapja, immáron cipőben, és bezárta a bejárati ajtót.

– Szerintem sokkal jobban hasonlított Gordonra, mint amennyire mutatta – mondta az édesanyja csendesen, majd a következő pillanatban Stephanie apja behuppant a kocsiba.

– Rendben – jelentette be büszkén. – Készen vagyok.

Kérdő tekintetükre csak elégedetten bólintott. Becsatolta az övet, és elfordította a slusszkulcsot. A motor dorombolva életre kelt. Stephanie intett Jaspernek, a szomszédban lakó, kissé elálló fülű nyolcéves kisfiúnak, miközben az édesapja kitolatott az utcára, sebességbe tette az autót, és miután alig egy hajszállal hibázta el a szemeteskukájukat, már úton is voltak.

Kevesebb mint egy óra alatt a városba értek, és húsz perc késéssel érkeztek meg az ügyvédi irodába. A nyikorgó lépcsőn felvezették őket egy szűk helyiségbe, ahol elviselhetetlen meleg uralkodott, és a hatalmas ablak páratlan kilátást nyújtott a szemközti téglafalra. Fergus bácsi és Beryl néni már odabent ült, és a látványos fintorból, amellyel óráikra pillantottak, kitűnt, milyen felháborítónak tartják a kényszerű várakozást. Stephanie szülei helyet foglaltak a két üres széken, Stephanie pedig megállt mögöttük. Az ügyvéd repedezett szemüvege mögül pislogott feléjük.

– Elkezdhetnénk végre? – csattant fel Beryl néni.

Az ügyvéd, ez a Mr. Fedgewick névre hallgató köpcös emberke, aki pocakjával és általános megjelenésével egy verejtékező tekegolyóra hasonlított, megpróbálkozott egy tétova mosollyal.

– Még várunk valakire – jegyezte meg. Fergus bácsi szeme majdnem kiugrott a helyéből.

– Kicsodára? – fortyant fel. – Másról szó sem lehet. Mi vagyunk Gordon egyedüli rokonai. Ki az? Nem valami jótékonysági szervezet, igaz? Sohasem bíztam bennük. Valamit mindig akarnak az embertől.

– Nem, nem szervezetről van szó – mondta Mr. Fedgewick –, hanem egy úriemberről, aki jelezte, hogy esetleg késni fog egy keveset.

– És ki az? – kérdezte Stephanie édesapja. Az ügyvéd az előtte heverő dossziéba pillantott.

– Meglehetősen szokatlan neve van – mondta. – Ha minden igaz, akkor egy bizonyos Mr. Skrupulus Fondorra várunk.

– Ki a csuda lehet az? – kérdezte Beryl néni bosszúsan. – Ez a név… ez a név olyan, mintha… milyen ez a név, Fergus?

– Mintha valami csodabogárról lenne szó – mondta Fergus bácsi, aki ádáz pillantással meredt az ügyvédre. – Ugye, valami csodabogár?

– Bevallom, elképzelésem sincs róla – válaszolta Mr. Fedgewick. Mosolynak szánt szánalmas próbálkozása csúfos kudarcot vallott Fergus bácsi és Beryl néni tekintetének össztüzében. – De biztosra veszem, hogy hamarosan megérkezik.

Fergus bácsi kelletlen arcot vágott, és olyan gyanakvón húzta össze apró szemét, amennyire csak lehetett.

– És miért ilyen biztos benne?

Fedgewick hebegve próbált felelni valamit, de elakadt a hangja. Ebben a pillanatban ugyanis kinyílt az ajtó, és belépett a szobába a világosbarna ballonkabátot viselő férfi.

– Elnézést a késésért – mondta, és becsukta az ajtót. – Váratlan esemény jött közbe.

A szobában tartózkodók némán meredtek az idegenre, a sáljára, a kesztyűjére, a napszemüvegére és vad loboncára. Csodálatosan szép idő volt odakint, határozottan nem olyan zord, hogy ennyire fel kelljen öltözni. Stephanie ezúttal közelebbről megnézte a férfi haját. Nem tűnt igazinak.

Az ügyvéd megköszörülte a torkát.

– Khm. Ön lenne Skrupulus Fondor úr?

– Szolgálatára – felelte a férfi. Stephanie naphosszat el tudta volna hallgatni a hangját. Stephanie édesanyja bizonytalanul elmosolyodott, az édesapja viszont olyan gyanakvással meredt az idegenre, mint még soha senkire. De a következő pillanatban a furcsa fintor eltűnt az arcáról, udvariasan bólintott, és visszafordult Mr. Fedgewickhez. Fergus bácsi és Beryl néni még mindig a jövevényt bámulták.

– Valami baj van az arcával? – kérdezte Beryl néni.

Fedgewick ismét megköszörülte a torkát.

– Rendben, tehát most, hogy mindannyian itt vagyunk, neki is láthatunk. Pompás. Remek. Ez itt, természetesen, Gordon Edgley végakarata, amit közel egy évvel ezelőtt módosított utoljára. Gordon húsz éven át volt az ügyfelem, és mivel ennyi idő alatt igen jól megismerhettem, engedjék meg, hogy mint rokonainak, és mint barátjának tolmácsoljam legmélyebb…

– Igen, igen, igen – vágott közbe Fergus bácsi, és legyintett. – Kihagyhatnánk ezt a részt? Így is el vagyunk maradva. Ugorjon oda, ahol szétosztjuk a szajrét. Kinek jut a ház? És a villa?

– Kit illet a vagyon? – kérdezte Beryl néni, és előrehajolt a székében.

– A jogdíjak – mondta Fergus bácsi. – Kié lesz a könyvek jogdíja?

Stephanie Skrupulusra pillantott a szeme sarkából. A férfi falnak vetett háttal és zsebre vágott kézzel figyelte az ügyvédet. Vagy legalábbis úgy tűnt, mintha Mr. Fedgewicket nézné; a hatalmas napszemüveg rejtekéből ugyanis bárkit figyelhetett. Stephanie tekintete visszatért az ügyvédre, aki felemelt egy lapot az asztalról, és elkezdte felolvasni.

– „Fivéremre, Fergusra és gyönyörű feleségére, Berylre – olvasta, és Stephanie alig bírta visszafojtani a vigyorát – az autómat és a hajómat hagyom, illetve egy ajándékot.”

Fergus bácsi és Beryl néni csak pislogott.

– Az autóját? – kérdezte Fergus bácsi. – A hajót? Miért hagyná rám a hajóját?

– Utálod a vizet – szólalt meg Beryl néni, kellő dühvel a hangjában. – Tengeribeteg leszel.

– Mi az hogy! – csattant fel Fergus bácsi. – És Gordon ezt nagyon jól tudta!

– És már van autónk – mondta Beryl néni.

– És már van autónk – visszhangozta Fergus bácsi.

Beryl néni annyira a szék szélére húzódott, hogy szinte rálógott az asztalra.

– Ez az ajándék – szólalt meg suttogó, fenyegető hangon – a vagyon?

Mr. Fedgewick idegesen köhintett, majd egy dobozkát húzott elő a fiókjából, és feléjük csúsztatta. Fergus bácsiék a dobozra meredtek. Egy darabig csak nézték. Aztán egyszerre kaptak utána, még egymás kezére is rácsaptak. Végül Beryl néni szerezte meg a dobozkát, lekapta az asztalról, és feltépte a tetejét.

– Mi van benne? – kérdezte Fergus bácsi vékonyka hangon. – Egy széf kulcsa? Egy bankszámlaszám? Az? Na!? Mondd már, asszony!

Beryl néni arcából kifutott minden vér, és remegni kezdett a keze. Nagyokat pislogva fojtotta vissza a könnyeit, majd úgy fordította a dobozt, hogy mindenki láthassa, mi van benne: a plüss bélésen egy bross feküdt, akkora, mint egy poháralátét. Fergus bácsi némán bámulta.

– Még csak ékkövek sincsenek rajta – mondta Beryl néni elfúló hangon. Fergus bácsi néhányszor eltátotta a száját, mint egy fuldokló hal, majd Fedgewickhez fordult.

– Mi más jutott még nekem? – kérdezte halálra váltan.

Mr. Fedgewick megpróbálkozott egy újabb mosollyal.

– A, hm, a testvére szeretete?

Stephanie átható, éles nyüszítésre lett figyelmes, és beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy a hang Beryl nénitől jön. Fedgewick újra a kezébe vette a végrendeletet, és megpróbált úgy tenni, mintha nem látná Fergusék elszörnyedt pillantását.

– „Jó barátomnak és vezetőmnek, Skrupulus Fondornak a következő tanácsot hagyom. Az út, amin jársz, a tiéd, és nem kívánlak elbizonytalanítani, de a legnagyobb ellenségünk néha mi magunk vagyunk, és a legnagyobb harcot a bennünk lakozó sötétséggel kell megvívnunk. Vihar közeledik, és olykor megesik, hogy a biztos menedék kulcsa rejtve marad előttünk, míg néha közvetlenül az orrunk előtt van.”

Stephanie a többiekkel együtt meredt Mr. Fondorra. Az első pillanattól kezdve, amióta csak meglátta, tudta, hogy van az idegenben valami egzotikus, valami titokzatos, valami veszélyes. Ami Mr. Fondort illeti, ő csak lehajtotta a fejét: ez volt egyetlen látható reakciója. Gordon üzenetének értelmét megtartotta magának.

Fergus bácsi megveregette a felesége térdét.

– Látod, Beryl? Autó, hajó, bross, nem olyan vészes ez. Egy ostoba tanácsot is kaphattunk volna.

– Jaj, fogd be már a szádat! – hördült fel Beryl néni, mire Fergus bácsi azonnal összekucorodott a székében.

– „Másik fivéremnek, Desmondnak – olvasta tovább Mr. Fedgewick –, a család szerencsés tagjának a feleségét ajándékozom. Szerintem kedvelni fogjátok egymást. – Stephanie szülei szomorú mosollyal megszorították egymás kezét. – Most, miután eltulajdonítottad a barátnőmet, esetleg elvihetnéd a franciaországi villámba, amit szintén rád hagyományozok.”

– Ők kapják a villát? – sivította Beryl néni, és felpattant.

– Beryl – mondta Fergus bácsi –, kérlek…

– Tudod te, mennyit ér az a villa? – folytatta Beryl néni, és úgy tűnt, mindjárt ráveti magát Stephanie szüleire. – Mi brosst kapunk, ők egy villát? Csak hárman vannak! Nekünk ott van Carol és Crystal! Többen vagyunk! Nem férünk el! Miért ők kapják a villát? – Stephanie-ék felé lökte a dobozkát. – Cseréljünk!

– Mrs. Edgley, kérem, foglaljon helyet, különben estig sem végzünk – mondta Mr. Fedgewick. Beryl néni egy darabig kidülledt, üres szemmel meredt a többiekre, végül leült.

– Köszönöm – mondta Mr. Fedgewick egy olyan ember arckifejezésével, akinek aznapra bőven elég volt az izgalmakból. Megnedvesítette az ajkát, megigazította a szemüvegét, és újra a végrendeletbe pislantott.

– „Ha valamit bánok az életemben, az az, hogy nem született gyermekem. Megesik olykor, látva Fergus és Beryl próbálkozásának gyümölcseit, hogy ettől szerencsésnek érzem magamat, de néha bizony majd megszakad a szívem. Végezetül itt essen szó unokahúgomról, Stephanie-ról.”

Stephanie meglepetten kapta fel a fejét. Micsoda? Ő is kap valamit? Gordonnak nem elég, hogy a szüleire hagyta a villát?

Mr. Fedgewick továbbolvasott.

– „A világ nagyobb, mint gondolnád, és félelmetesebb, mint képzelnéd. Az egyetlen, aminek értéke van, ha magadat adod, és az egyetlen célkitűzés, amit hajszolni érdemes, hogy megtudd, ki vagy valójában.”

Stephanie magán érezte Fergus bácsi és Beryl néni tekintetét, de próbált nem törődni vele.

– „Tegyél meg mindent, hogy a szüleid büszkék lehessenek rád, és boldogok legyenek, amiért otthont adnak neked, mivel rád hagyom a tulajdonomat és minden ingóságomat, vagyontárgyamat és a könyveimből származó jövedelmet. Fentieknek azonnal a birtokosa leszel, amint betöltötted a tizennyolcadik életévedet. Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy a magam módján elmondjam nektek, hogy szeretlek benneteket, még azokat is, akiket nem kedvelek különösebben. Ez rád vonatkozik, Beryl.”

Fedgewick levette a szemüvegét, és felnézett.

Stephanie-ban most tudatosult, hogy mindenki őrá mered, de halvány fogalma sem volt, mit mondhatna. Fergus bácsi újra egy fuldokló hal arckifejezését öltötte magára, Beryl néni pedig hosszú, csontos mutatóujját szegezte Stephanie-ra, de megszólalnia minden igyekezete ellenére sem sikerült. Szülei döbbent meglepetéssel nézték. Skrupulus Fondor volt az egyetlen, aki megmozdult. Stephanie mögé lépett, és finoman megérintette a karját.

– Gratulálok – mondta, majd az ajtóhoz sétált. Amint kattant mögötte a zár, Beryl néninek is megjött a hangja.

– Ő? – sikította. – Ő?