Főkép

Végig azon gondolkodtam, hogyan fogom elmagyarázni, le- és körbeírni azt az egyszerű tényt, mit is jelent nekem Ellen. Fogalmam sem volt arról, miként sikerülhet, mert bár itthon is vetítették a sorozatát, valamikor nagyon-nagyon régen, és most már bárki megnézheti online a showját, de mégis… Hogyan mondjam el, nekem, személy szerint mit jelent?! Ez nem egy krimi vagy dráma, nem foglalhatom csak úgy össze a tartalmat, meg hát még csak nem is adott személyről, hanem egy jelenségről beszélünk. Szóval, akkor hogyan?

 

Nem olyan rég történt, hogy néhány kedves ismerős megkérdezte tőlem, nem megyek-e hozzájuk dolgozni. Csípőből válaszoltam: Nem tudtok megfizetni!, és ez azóta is eszembe jut, mert rendben, hogy szeretem a munkám, rendben, hogy jó vagyok benne, és még az sem meglepő, hogy a szerénység nem feltétlen az az erény, amit minden helyzetben gyakorlok, de azért ennyire elszállt és pökhendi sem szoktam lenni. Tudom, hogy mit érek a főnökömnek, de azt is, hogy pótolhatatlan ember nincs! Mégis akkor, abban a pillanatban erről fogalmam sem volt, és az, ami kiesett a számon halálosan komoly volt, így gondoltam. A jelenlévők szeme elkerekedett. Nem is feltétlen a mondattól, hanem a stílustól, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, az enyém is kerekedett volna.

 

Látszólag ennek semmi köze a Szórakozol velem?!-hez, valójában az Ellen DeGeneres jelenséghez már annál több, de nem abban az értelemben, amire most gondol a tisztelt olvasó. Az a helyzet ugyanis, hogy fáradt vagyok, iszonyú fáradt, már jó ideje nem tudok összetettebb történeteket olvasni, vagy csak pokoli erőfeszítéssel. Ha csak egy pöttömnyi apróság kilóg a történetből, nincs türelmem tovább küzdeni – hiszen az adott könyv addig a pontig egészen jó volt –, egy bekezdés miatt nem kéne félretennem valamit, amikor már csak ötven oldal van hátra! De könnyedén és gondolkodás nélkül megteszem. És mivel egyre nehezebben koncentrálok bármire is, nem is igen csinálok semmit. Ilyen helyzetben valahogy a tudat, hogy legalább a munkámhoz értek, elképesztően vigasztaló. Belekapaszkodom, és a keblemen melengetem, míg csak el nem hiszem, hogy körülöttem forog a világ. Tulajdonképpen ez jó, meleg és kényelmes állapot, egészen addig, míg bele nem fáradok a saját hangomba, nagyságomba, vagy amelyik épp előbb érkezik, és rá nem jövök, hogy amire most igazán szükségem van, az egy baromi nagy és felszabadító nevetés – esetleg sírásra, de akkor már tényleg gáz van.

 

Ilyen esetekre van néhány bevett trükköm: ha mondjuk nosztalgikus hangulatba kerülök, akkor az Acélmagnóliák az első választásom, de ha fogalmam sincs, milyen hangulatban vagyok, rákeresek Ellen legviccesebb pillanataira. Nagyjából két-három percig azt sem tudom, merre vagyok, aztán valami fura történik, elkezdek mosolyogni, majd hamarosan hangosan nevetni. És tudjátok, hogy miért? Ellen stand-upjai zseniálisak, hihetetlenül élvezem őket, de ezekhez előbb el kell lazulnom, és semmi sem visz le alfába úgy, mint az említett műsorvezetőt nézni, ahogyan nevet. Szabadon, teli szájjal, elvékonyodott, szakadozott hanggal, néhány könnycseppel, károgva vagy már hang nélkül, amikor elfogyott a levegő. Talán fura, de ettől nekem is nevetnem kell, és ennyi.

 

Ellen DeGeneres az én hősöm, vegán, állatvédő, meleg jogi aktivista, AIDS nagykövet, rendszeresen áll ki olyan társadalmi problémák mellett mint az iskolai zaklatás, a gyűlölet bűntények stb. Amikor nyilvánosan felvállalta önmagát, lassan elveszített mindent. A sorozatának ötödik évad kezdetén, a pletykák szerint, a jogokat birtokló Walt Disney elkaszálta a szériát, mivel kényelmetlennek érezték, hogy olyan témákkal foglalkoznak, ami a LMBT kérdéseivel foglalkozik. A valamikori komikus ekkor visszatért a kezdetekhez, újra színpadra állt, és miközben lassan elvesztette a nagy lehetőségeit, emberek százezreinek adott bátorságot ahhoz, hogy felvállalják önmagukat. A rajongók elárasztották támogatásukkal és hálás köszönetükkel. Lassan, igen lassan talpra állt, mára boldog házasságban él Portia de Rossi ausztrál származású színésznővel, és 2003 óta vezeti a The Ellen Show-t. Közben kétszer ő volt a műsorvezető az Oscar-gálán, de feltűnt az Emmy-n és a Grammy-n is, ráadásul rengeteg díjat nyert, ő Amerika legviccesebb embere. A befolyását persze nemcsak arra használja, hogy pénzt keressen, rendszeresen adakozik, szervezeteknek, de magánembereket is segít.

 

Az évek alatt támogatott, sőt, ami talán még fontosabb, hogy példaként mutatott be olyan embereket, akik mind tettek valami váratlant és jót. Gyakran maguk is nehézkesen élnek, mégis tudják, mi a helyes. Emlékszem egy tanárnőre, aki bár egyedül neveli a fiát, mégis minden reggel reggelit visz a diákjainak, mert sokaknak nem tudnak csomagolni, ráadásul magához vett egy testvérpárt, akik így nem kerültek intézetbe. Kedvenceim között van még az a tizennégy éves kamasz, aki kimentett egy gyereket az égő házból; no meg Myles, a nyolcéves kissrác, akinek az édesapja katona volt, aki szolgálat közben halt meg, amikor pedig talált egy húszdollárost, nem vágta zsebre, helyette odaadta egy másik katonának, így köszönve meg a szolgálatát. Könnyesen megható az a csapat kisiskolás, akiknek az egyik barátjukat rendszeresen zaklatták az öltözködése miatt, azért egy nap ők is hasonlóan öltöztek fel, ezzel fogva ki a szelet a gonosz szájak elől. És még nyolcmillió karakteren keresztül folytathatnám, annyi élethelyzetet, megható történetet osztott meg.

 

Ellen arra tanít, hogy légy kedves másokhoz, cselekedj a megérzésed szerint, vállad önmagad, de legfőképpen: élj úgy, hogy ne legyen mit megbánnod. Talán ezért minden alkalommal, amikor akad megbánni valóm, visszaterel a valóságba. Nem én vagyok az univerzum közepe, de a része vagyok, egy fontos része, és rajtam múlik, mihez kezdek vele. Nem azt példázza, hogy ő a lehető legjobb ember, hanem azt, hogy mind lehetünk jobbak.

 

Kicsit hosszúra nyúlt bevezetés után ideje a könyvről is szót ejteni: ha nem szereted Ellent, nem fogod szeretni a Szórakozol velem?!-et sem – ha így nézzük, bátor vállalás volt az Álomgyár Kiadótól. Pont úgy ír, ahogy a műsorát vezeti, nem attól szórakoztató, hogy nyílt viccekkel csapkod: attól, aki Ellen maga. Elkezd egy gondolatot, amit csak két-három bekezdéssel később kezd el igazából kifejteni, mert addig csapongunk a fejében jobbra és balra. Hajlamos többszörösen összetett mondatokkal kommunikálni, és gyakran mire leesik, hogy itt most valami vicces, már fél oldallal továbbálltál. Ebben szerintem nagy szerepe van a fordításnak is, ami különben meglehetősen jónak tűnik, egyszerűen csak arról van szó, hogy sok szóviccet nem lehet visszaadni magyarul, legalábbis nagyon nehezen, ezért aztán olvasás közben néha eszembe jutott, mi lehet az adott mondat eredetije.

 

Ugyanez volt a gond a lábjegyzetekkel is: sok olyan személy kilétét magyarázza, akiket véleményem szerint azok, akik amerikai sorozatokat néznek, vagy ismerik ezeket a típusú talk showkat, jól ismernek, akad azonban olyan említés, amihez nem fűztek megjegyzést, azonban számomra nem sokat jelentett. Azt hiszem, a szubkulturális utalások miatt is nagyon nehéz lehetett fordítani és szerkeszteni.

 

És persze kicsit karikatúrája ez a hasonló, világot megváltó gondolatok tárházára épített könyveknek, ahogy magának a világnak is. Ennek a fogyasztói társadalomnak, amiben mindent alanyi jognak veszünk, aztán kimozdítanak a komfortzónákból és rácsodálkozunk, hogy nincs mindenhol angol vécé és folyóvíz.

„Mindenkit, de tényleg mindenkit belerángatnak ezekbe a felmérésekbe. Azt hiszem, ha Jézus még élne, ő sem úszná meg…

…`Ön szerint jobban állna Jézusnak, ha levágatná a haját?` Az olvasók ötvennégy százaléka arra szavazna, hogy igen, vágassa le. De akkor persze rögtön ott is van a következő kérdés: `Milyen legyen Jézus új frizurája, sportos vagy visszafogottan elegáns?`”

 

A „Válaszok a gyakran ismételt kérdésekre” fejezeten hangosan felnevettem, mert ugyanezen, gondolaton végigmenve szerettem volna táblát készíteni magamnak a ritkán látott rokonok kivédésére – ennél többet nem árulhatok el, kénytelen lesz mindenki elolvasni. Néhány komolyabb téma is szóba kerül, de azért mélységeiben nem boncol semmit, mégis kaphat belőle a nyitott elme útravaló tanácsokat. Például az „Unalom” című részben. A sok ökörség között bizony ott van egy nagyon fontos és komoly tanács is – sajnos ehhez is muszáj lesz elolvasni a könyvet. Egyébiránt a hangzatos fejezetcímek gyakran mégsem azt rejtik, amire utalnak, ezen sem kell meglepődni.

 

Összességében gyorsan haladtam vele, mert elég rövid, és persze élveztem is – jóllehet ez utolsó lenne az olvasás lényege. Ne várjatok minden oldalon hangos kacagást, de engem kikapcsolt. Láttam magam előtt Ellent, mindazzal együtt, amit képvisel, és hallottam a hangját. Az elejétől a végéig szerettem.