Főkép

– Anya, mindenképpen írd meg, hogy ez a világ legeslegjobb sorozata – rágja a fülemet a nyolcéves kislányom, én pedig elmosolyodom.

– Jó, jó – hangzik a válaszom – Na, de miért?

– Hát mert izgalmas, sokszor szomorú és mégis vicces.

– Tudod, szerintem az anyukák meg a gyerekek még többet szeretnének majd arról tudni, hogy miért gondolod így.

Megtorpan, gondolkodik, majd sorolja: – Először is mindig van benne valamilyen titok, amin izgulhatunk, meg sohasem tudjuk ki és milyen állatot kap, de találgathatunk. Sokszor az állatok egy nagyon komoly probléma megoldásában segítik a gyerekeket; mondjuk nagyon magányosak, a szüleik nem foglalkoznak velük, félénkek, vagy nagyon sokszor rosszalkodnak az iskolában. Ez szomorú, de közben nagyon különleges, hogy nincsenek egyedül, olyan, mintha az állatok segítségével a saját erejük nőne meg; bátorságra tesznek szert.

– És mi tetszett legjobban az új kötetben?

– Hát a kedvenc részem az olvasás éjszakája volt, nagyon izgultam, hogy mit is rejt a kísértetfolyosó és, hogy nem esik-e bajuk a gyerekeknek, ha egyszer oda lemennek. Sokat izgultam, de végül minden megoldódott.

 

Visszagondolva erre a beszélgetésre, sokat töprengtem, hogy milyen is valójában a Mágikus állatok iskolája. Ha a gyerekeim szemszögéből nézem, engem is teljesen elkap a lelkesedés ezzel a sorozattal kapcsolatban. Leginkább azért, mert nagyon élvezik, nagyon várják, beszélgetnek róla egymás között és az első laptól az utolsó lapig végigizgulják.

 

Ha irodalmi kritikusként olvasom, akkor van egy pár dolog, amin változtatnék, na nem nagyon, de hát az ajánlóíró már csak ilyen, a kis hibákat is észreveszi. Egyrészt nekem az az imádat, amit a mágikus állatok gazdái éreznek a kedvencük iránt, picit túlzó, kialakulása nagyon gyors, nem fokozatos. Emellett, a gyerekek problémáinak nagy része eddig a nem törődöm szülői hozzáállásból eredt, ami kicsit egysíkúvá, unalmassá teszi ezt a szálat.

A nyelvezet tekintetében is hagy a regény kívánnivalót maga után, mind a párbeszédek, mind pedig a leírások nagyon egyszerűek, a mondatok rövidek, tömörek, kevés bennük a jelzős szerkezet, az árnyalt humor.

 

Ugyanakkor talán pontosan ez a titka ennek a sorozatnak, ez teszi gyerek szemszögből rendkívül vonzóvá, fogyaszthatóvá, még akkor is, ha felnőttként esetleg látjuk, hogy mit lehetne rajta változtatni. A Mágikus állatok iskolája sorozat minden kötete kerek egészet alkot, aktuális problémákkal és megoldásokkal. A szereplők nem összetettek, mégis jól megformáltak, jellegzetes személyiségük miatt könnyen megszerethetőek, csakúgy, mint a mágikus állataik. A téma felvetések és a gyerekek kalandjai, konfliktusai mindennaposak, kézzel foghatóak, a kis olvasók könnyen azonosulhatnak velük.

 

Mindeközben, felnőttként is nagyra értékelem, azt a fejlődést, amin a szereplők és különösen a közösség kötetről kötetre keresztülmegy. A mágikus állatoknak köszönhetően ugyanis nemcsak az osztály tagjainak problémái oldódnak meg, hanem egyre inkább összetartóbbá válik maga az osztályközösség is. A gyerekek megismerik, megszeretik egymást, fogékonnyá válnak egymás nehézségei iránt, összekovácsolódnak.

 

Emellett a harmadik részben, Margit Auer számos, a kisiskolások számára fontos témát érint, mint a fák védelme és a környezetvédelem, az anyagi nehézségek családra gyakorolt hatása és az olvasás öröme, teszi mindezt könnyedén, mindenféle didaktikus kioktatás nélkül.

 

A kötet végén bepillantást nyerünk az újabb rész várható kalandjaiba is. Így nagy izgalommal várhatjuk, hogy vajon Silas miként néz szembe új mágikus állata – amelynek mibenlétét fedje most homály – által okozott nem kevés kihívással, és talán még azt is megtudhatjuk, hogyan alakul az osztály sorsa az egyhetes bentlakásos erdei iskola során. Mi már izgatottan várjuk itthon.