Főkép

Miután a jövőre vonatkozó próféciák újabb részeit teljesítette (Tear Kövének elfoglalása, és az ott őrzött mágikus kard megszerzése), az Újjászületett Sárkány szünetet tart. Miközben pihen, igyekszik minél többet megtudni saját képességeiről és az előtte álló feladatokról. Úgy tűnik, végre elfogadja helyzetét, és már nem igyekszik minden erejével elfutni saját sorsa elől, mely szerint az ő feladata megmenteni a világot. Vezetőként azonban nem sikerül minden esetben diplomatikusan eljárnia, de a kitűzött célja érdekében elkerülhetetlen, hogy időnként megbántson embereket, vagy olyasmire kényszerítse őket, amit egyébként nem tennének meg.

 

Miután megítélése szerint sikerült megfejtenie a Próféciák bizonyos részleteit, úgy dönt, elindul ősei földjére – újabb válaszokat találni. Mert azt már bizton tudja, nem Folyóközben született, hanem egy messzi hegységben, de van még pár részlet, amelyet tisztáznia kell ezzel kapcsolatban. Útján elkíséri Mat, Moiraine, Lan, Egwene és az aielek. Perrin elbúcsúzik barátaitól, és hazamegy Folyóközbe, mert az onnan érkező hírek nem túl biztatóak, és úgy érzi, ott nagyobb szükség van rá.

 

Ha valakinek eddig még kétsége volt, az most üdvözült mosollyal hátradőlhet kedvenc olvasóhelyén, mert az ígéretes kezdés után erős folytatás következik. A Jordan által megálmodott világ sokkal, de sokkal átgondoltabb, eredetibb, mintsem azt az első pár kötet alapján reméltem. Nemcsak a gonosz különféle megjelenési formái nyerték el tetszésemet, hanem a történetben felbukkanó számtalan, mégis egyedi vonásokkal bíró nép, nem szólva a múlt folyamatosan felbukkanó emlékeiről, legyen szó legenda vagy varázstárgy. Igazából most, hogy befejeződött a sorozat, ideje lenne egy kiegészítő kötetnek, amely összefoglalja a az előző korok fontosabb eseményeit, illetve bővebben elmagyarázza a ciklusban előforduló visszautalásokat.

 

Ebben a kötetben a főhős, Rand al’Thor, jellemfejlődésének kidolgozottsága tetszett legjobban. Richard Morgan óta tudjuk, hogy a hősszerepre sem mi, sem a szomszédunk nem alkalmas, mert olyan figurára van szükség, aki nem azért képes megtenni dolgokat, mert szuperereje van, hanem mert morálisan másként látja az egészet, aki ha kell, gyilkol, ha kell, feláldoz másokat, és ha időnként bizonytalankodik magában, ettől még határozottan megy előre. A jelek szerint az Újjászülettt Sárkány ilyen ember lesz – feltéve, ha megéri a végső csatát. A kérdés csak az, hogy mi lesz belőle: zsarnok vagy világmegmentő parasztgyerek.

 

A többi, kiemelt mellékszereplő pedig kapkodhatja a fejét, mert Rand nélkül is olyan helyzetekbe kerülnek, amelyek a legelborultabb tévésorozat forgatókönyvírójának elméjében sem merülnek fel – gyakorlatilag olyan hatalmi csatározásokat látunk (például az aes sedaik között), hogy az bármely viharos múltú politikai párt becsületére válna.

 

Miközben csak ámulok és bámulok, azon töprengek, miként volt képes Robert Jordan ezt a rengeteg szereplőt és történetszálat úgy összeszőni, hogy az egyrészt izgalmas maradjon, másrészt követhető legyen, és közben még arra is maradt energiája, hogy minden kötetben újdonságokkal örvendeztessen meg bennünket. Valamint arra is figyeljen, hogy ne sikkadjon el a végső cél, ahová el kell jutnunk a szereplőkkel együtt. Erre a kérdésre sajnos halála miatt már nem kapok választ, így nincs más hátra, már csak tiszteletből is, de újra kell olvasnom ezt a nagyjából méter hosszúságú ciklust.