Főkép

Az jutott eszembe a kötet olvasása után, hogy mennyire más érzés lehet ezt a sorozatot heti megjelenéssel követni (márpedig az amerikai eladásokat elnézve szép számmal vannak ilyen rajongók). Nem elég ugyanis, hogy mindössze 24 oldalt kapnak egyszerre – ami rémisztően kevésnek tűnik, különösen a kötetek 136-144 oldalához képest –, sokkal eltérőbben „érzékelik” az egész történetfolyamot. Míg ők tényleg „folyamként”, egymás után következő, kisebb események láncolataként láthatják a cselekményt, ahol nehezebb felfedezni az egyes határokat, addig nekünk megvan az az előnyünk, hogy hatrészes blokkokban követhetjük a szereplők életét. Márpedig határozottan azt gondolom, hogy minden kötet más-más témára épül, mindig valami más kerül a fókuszba. Ez lehet éppen egy karakter, egy konfliktus, de akár egy kérdésfeltevés is, és ilyenkor segítenek sokat a címek – annak ellenére, hogy a magyar verziók kicsit egyszerűbbek az eredetieknél.

 

Míg eredetileg minden cím három szóból áll, a magyar változatok ezt következetesen (furcsa mód a Vihar előtti csendet kivéve) egy szóra redukálták. Bevallom, ezzel a szokással nem barátkoztam meg maradéktalanul, ugyanis sokszor azt érzem, hogy a kötelező erejű egyszerűsítéssel elveszik az eredetinek a kifejezőereje is... nem véletlenül emlegetem a cikkeimben is gyakran az angol címet. De térjünk rá a mostanira: Fear The Hunters, vagyis Félj a vadászoktól, a magyar köteten Vadászok. Az eltérés ezúttal nem annyira jelentős, de mégis jobban orientál egy gondolat felé, mégis jobban előrevetíti, hogy mire is számíthatunk ezúttal.

 

Mert hát kik is ezek a vadászok, akiktől félni kell? Ez azért közel sem egyértelmű. Talán a Rick csapatát követő pár idegen, akiknek ugyan eleinte nem ismerjük a céljait, de azért valószínűsíthető, hogy nem békés szándékkal érkeztek. Talán maguk Rickék, akik hiába próbálnak a körülményekhez képest tiszta erkölcsi rend szerint élni, sokszor az események közbeszólnak. Talán a két fiatal, Carl és Ben, akik úgy nőnek fel ebben az egészen elborult világban, amit senkinek se kívánna az ember. Tőlük kellene félni? Két, óvodáskorból alig kinőtt fiútól? Féltucatnyi éhenkórász vándortól? Rickéktől, akiket tizenegy kötet óta követünk és figyelünk? Talán ez utóbbi felvetés a legizgalmasabb: hogy miként próbálnak megmaradni „jó”-nak, hogy miként vesztik el minden illúziójukat a zombiapokalipszis utáni világot illetően – ezzel együtt pedig mi miként távolodunk el egyre inkább tőlük, hogyan lesz egyre nehezebb szimpatizálni velük, hogyan lesz egyre fájdalmasabb azonosulni az életükkel.

 

A tizenegyes rész három olyan esemény köré szerveződik, amelyek során ez nagyon szuggesztíven és húsba vágóan jelenik meg. Először Carl kerül a középpontba: döbbenetes figyelni, ahogy az eleinte mindenkit idegesítő mellékszereplőből az egyik leginkább megtört figura válik – vagyis hogy miként lesz a kisfiúból nehéz döntéseket is hamar meghozó felnőtt. Mindig felmerül bennem, hogy mennyire tudatosan cselekszik, hogy mennyire érti egyáltalán teljes valójában ezt a világot, de persze talán ő az egyetlen, aki igazán tudja, hogy mi történik most. Utána az idegenek és Rick csapata közti konfliktust követhetjük dobogó szívvel, aminek a végére egészen egyértelművé válik, hogy kiket is takar a vadászok szó – de ennek a felismerésnek nem biztos, hogy mindenki örül. Közben pedig talán a sorozat eddigi legszívszaggatóbb beszélgetését olvashatjuk Rick és Dale között, amiről tényleg nem írnék többet spoilerveszély miatt, de valami elképesztően hatásosnak bizonyult (különösen, hogy utána muszáj átértékelni Dale egész korábbi szereplését).

 

Robert Kirkman még mindig az egyik legprofibb képregényíró, akit ismerek: szinte magától értetődő egyszerűséggel képes a hatvanadik füzeten túl is olyan szituációkba vinni a szereplőket, aminek során radikálisan megváltozik a jellemük, és valami egészen új élethelyzetben találják magukat. Egyáltalán nem érződik sem „rétestésztának” ez a sorozat, sem unalmasnak: képes a folyamatos megújulásra, képes arra, hogy a látszólag egyértelmű alapkoncepcióból (túlélni egy zombik uralta világban) is állandóan valami újat hozzon ki. Néha sajnálni szoktam, hogy mindössze egyetlen angolszász nem-szuperhősös képregény tudott hosszú távon életben maradni a magyar piacon, de aztán mindig rájövök, hogy ez az egyetlen a The Walking Dead – aminél jobbat nem is kívánok. Örülök, hogy az új magyar kiadó ilyen gyorsan folytatja, és bár nyáron még újranyomások érkeznek, bízom benne, hogy az év második felében már a tizenkettedik részt is a kezünkbe foghatjuk.