Főkép

Fülszöveg:

A belvárosi építész nem is lehetne elégedettebb: csodás lakásban él gyönyörű feleségével és két szép gyermekével. A kissé bogaras szomszédjuk azonban hamarosan rémálmaik zaklatójává válik: a jószomszédi közeledést szerelmes levelek, fenyegetések és feljelentések követik. A házasság megrendül, és lassan minden szavukat megválogatják, hiszen a zaklató a fal túloldalán fülel. A házaspár a jogállam keretei között nem talál kiutat: a rendőrség tehetetlen, az ügyvéd nem segíthet. Végül a családapa a legvégső megoldást választja.

 

Részlet a regényből:

Azt a pillanatot keresve, amikor először voltam őszinte magamhoz, a Hedin étteremben eltöltött estéhez jutottam vissza. Tényleg a város egyik legjobb étterme, van egy Michelin-csillagja és tizennyolc pontja a Gault&Millau-tól. Körülöttem mindegyik asztalnál párok vagy csoportok ültek és ünnepélyesen vacsoráztak, mivel egy ilyen helyen, mint a Hedin, rögtön ünnepi hangulatba kerül az ember, még akkor is, ha nem ünnepi hangulatban érkezett. Csak egyetlen asztalnál ült egy férfi magában, de ő is ünnepélyes hangulatban evett. Ünnepet ült saját magával: hatfogásos vacsorát rendelt, szecsuáni borsos és ananászos tengeri sünt, abalone kagylót, farkassügért piemonti szarvasgombával és húszéves rizsborral, kínai mézzel és kelbimbóval készült fogolyhúst, aztán céklás és francia szarvasgombás Diamond Label Beefet és végül Caramel au beurre salé-t maracujával és japán gesztenyével, hozzá a sommelier által javasolt bort. A fogások között a férfi, aki egyedül ült az asztalnál, egy puha ceruzával skicceket rajzolt a vázlattömbjébe. Terveket készített egy családi házhoz, könnyű kézzel vetette papírra az ötleteit, és közben elégedettnek tűnt, sőt, egyenesen boldognak, és bár a szemben lévő székről nyilvánvalóan hiányzott valaki, neki senki és semmi nem hiányzott. Ez az ember én voltam. Azon az estén csak egyszer szomorodtam el, amikor belegondoltam, hogy egy kissé azért mégiscsak furcsa, hogy ezeket az órákat, ezeket a klasszikus módon kettesben töltendő órákat, egyedül élvezem ki, és hogy a feleségem eközben odahaza ül, könyvet olvas és a gyerekeink álmát őrzi. Itt vált világossá számomra, hogy nem szívesen vagyok együtt a feleségemmel, hogy kerülöm, s hogy azok a boldog órák a számomra, amelyeket a gyerekeimmel vagy éppen egyedül töltök. Tovább nem gondolkoztam a dolgon, elfojtottam magamban. Az abalone kagyló házát hazavittem, fekete és gyöngyház mintás, nagyon szép, nemes látvány. Egy japántól kaptam, aki Berlinben akar letelepedni, mondtam a feleségemnek, habár fogalmam sem volt róla, hogy az abalone tengeri csigának, amelyet tengeri fülnek is neveznek, van-e bármi köze Japánhoz. Meg hát miért lenne nekem japán ügyfelem? Soha nem is volt. Rebecca örült, és semmit se kérdezett.

Már régóta egyedül jártam enni. Akkor kezdődött, amikor a házasságomat még boldognak nevezhettem. Egy megbízáson kellett dolgoznom, csúszásban voltam, éjszakai műszakokat is be kellett iktatnom, és nem akartam több pizzát vagy ázsiai gyorsételt rendelni. Elmentem és beültem az irodánk közelében lévő olasz vendéglőbe. Ott készítettem a vázlatokat, néha a laptopomat is magammal vittem. A feleségem megértő volt, világos volt a számára, hogy e nélkül a néhány este nélkül nem tudok megbirkózni a feladattal. Hamarosan meguntam az ételeiket, mivel sohasem változott az étlap, és egyébként sem olasz, hanem egy bolgár volt a tulajdonos, aki megjátszotta az olaszt. Semmi bajom a bolgárokkal, tényleg semmi, de ha olasz étterembe megyek, akkor olaszokkal akarok találkozni, hogy pregózzanak és graziézzanak nekem, és ha mindenképpen úgy akarják, akkor mondják, hogy grazie dottore, még ha nincs is doktori címem. A bolgár mindezt mondta is, nagyon szeretetre méltóan és olaszosnak tűnő hanglejtéssel, de miután megtudtam, hogy bolgár, kerestem magamnak egy másik éttermet, egy jobbat, majd egy még jobbat, amíg igazi ínyenccé nem váltam. Drága mulatság, túl drága, de ez engem nem érdekelt. A feleségemnek nem mondtam meg, hol töltöm az estéket. Azt gondolta, hogy az irodában vagyok, vagy az olcsó, ünnepélyesnek nem nevezhető olasz étteremben az iroda közelében, bár azon azért elcsodálkozott, hogy milyen gyorsan fogy a pénzünk.

Odahaza is kerültem Rebeccát. Amikor hazaértem, nem mellé ültem le a konyhában, ahol répát és krumplit pucolt, hanem a gyerekeinkhez a gyerekszobában, amit könnyen meg lehetett azzal magyarázni, hogy a gyerekek egész nap nem láthatták az apjukat, és a gyerekeknek szükségük van az apjukra, ez ugyebár érthető. Ez tényleg így is van, de számomra a gyerekek, és ez egy keserű mondat, védőpajzsként szolgáltak, hogy ne kelljen együtt lennem a feleségemmel. Ha ránéztem, már ha egyáltalán ránéztem, a szépsége már nem érintett meg, és úgy hallgattam a szavait, már ha egyáltalán hallgattam őket, hogy azok el sem értek hozzám. Mi űzött el? Mi űzött el attól a nőtől, akit egykor annyira szerettem?

Tisztában vagyok vele, hogy a nem tudom nem egy jó válasz. De ezzel kell kezdenem, mert van ebben valami megmagyarázhatatlan, valami kísérteties. Egyre kevesebb lettem abban a párban, amely mi voltunk, méghozzá észrevétlenül, szép lassan eltűntem, minden szándék nélkül, anélkül, hogy a feleségem miatt szenvedtem volna. Egyszerűn távol maradtam, és eleinte még csak nem is éreztem, hogy ezt teszem. A mobiltelefonjaink annyira megkönnyítik, hogy eltávolodjunk egymástól, anélkül, hogy a kapcsolatot elveszítenénk. Nagy örömet okozott, amikor két fogás között szerelmes SMS érkezett a feleségemtől a Belugába, a Stranzba, az Axel Schwichtbe, a Lunába, vagy amikor, kissé pikírt helyzet, de épp a több mint kétszáznegyvenöt eurós számlát bámultam – a borravaló ebben még nem is volt benne, ez magától értetődik, szóval kétszázhetven euró, egy ilyen helyen nem lehet fukarkodni. Szerelmes SMS-sel válaszoltam. Nem voltam magányos, akinek családja van, az akkor sem magányos, ha egyedül van, mivel tudja, hogy bármikor hazamehet a szeretteihez. Az egyedüllét így élvezetté válhat. Olykor a vacsora után sem mentem egyből haza, inkább beültem egy bárba, ittam egy Negronit, és néha mesélni kezdtem a bárpincérnek a családomról, a csodálatos gyerekeimről és a gyönyörű, okos és nagyszerű feleségemről. Frankfurti lakosnak adtam ki magam, szolgálati úton vagyok Berlinben, mondtam, és nagyon hiányoznak. Ping, egy SMS, ez a feleségem, mondtam. Fáááradt vagyok, olvastam, dolgozz csak szépen, szegény férjem, és csókolj meg, amikor bebújsz mellém az ágyba, rendben? Most feküdt le, mondtam a bárpincérnek, aki kevert nekem még egy Negronit, s mindketten meghatottan mosolyogtunk. Rendíthetetlen, ezt a szót gyakran használtam ezekben a helyzetekben, ezt mondtam a bárpincéreknek, barátoknak, ismerősöknek, zajlik az élet, tudjuk, hogy megy ez, de egyvalami azért mindig világos: a házasságunk rendíthetetlen. Ez ám az erős szó! Talán ezzel is kezdődött az egész, ezzel a szóval, amelyből a teljes összetartozást, az örökkévalóságot lehet kihallani. Elégedett voltam a rendíthetetlenség megállapításával. Milyen buta dolog, egy házasságot éppen ezekben az időkben ilyen szóval illetni, amikor a házasságot a társadalmi konvenciók már nem támogatják. Az emberek összejönnek, teszik, amihez kedvük van, majd elválnak útjaik – minden rendben, a konvenciók sem sérültek, mivel erre a területre már egy sem vonatkozik. Egyedül kell megoldanunk a dolgot.

Rebeccával mi nem túl jól oldottuk meg a dolgot. Hazaérve kissé halkabb lettem, összegörnyedtem, kisebb és lassabb voltam, egy jelentéktelen ember, jórészt mindenféle érzelemtől mentesen. Így léptem be az ajtón, ölelés, néhány rutinszerű mondat a feleségemhez, aztán be a gyerekszobába. A Paullal és Fee-vel töltött órák után sem beszélgettem a feleségemmel, hanem könyvet olvastam ‒ egy újabb beszélgetés nélküli, de a rendíthetetlenség szellemében töltött este. Valószínűleg így történt. Ezzel az erőteljes, rettenetes szóval nyugtattam magam, amikor néhány pillanatra tudatosult bennem, hogy a házasságom éppen haldoklik.

Hallgatag ember vagyok, olyasvalaki, akinek akkor sem támad hiányérzete, ha napokig nem szólal meg vagy nem hall egy szót sem. Erre mindig az elmélkedési időszakaimban ébredek rá, öt nap Amrumon, séták a Watt-tenger iszapjában, a dűnéken, töprengés, rajzolás a kávézóban, az étteremben, rövid párbeszéd a pincérrel, a szolgáltatások megrendelése és megerősítése, egy szóval sem több a kelleténél. Jól elvagyok magamban. Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, gondoltam egyszer, aki mellett sohasem unatkozom. Továbbá azzal a felismeréssel vigasztaltam magam, hogy csak az önmagunkkal folytatott beszélgetések során nem merülnek fel félreértések, s az ilyen felismerések egyenesen mámorosan hatottak rám. Milyen ostoba voltam!

A feleségem mellett egyébként nem lehet unatkozni. Okosabb nálam és bárkinél, akit ismerek, beszédes és eredeti, derűs, nyugodt természete van, jó a humora, és az egész lényét egyfajta gyengéd elegancia jellemzi, a légies járását is beleértve. Nagyon rám tud ijeszteni, amikor egyszer csak hátulról a vállamra teszi a kezét. Nem hallom, hogy odalibeg hozzám, bár Rebecca otthon is szívesen hord magas sarkú cipőt. Tényleg nagyon bele tudok mélyedni a munkába, de ismer valaki olyan nőt, aki magas sarkú cipőben szinte hangtalanul jár a parkettán? Anna Ahmatováról, a költőnőről mondta egyszer egy szobalány: „Ez a nő nem is ér hozzá a padlóhoz…” Hát ilyen az én feleségem.

A hangjával egy kicsit balszerencsés, ugyanis meglehetősen magas és néha kissé megbicsaklik, de ezzel általában semmi gond nincs. A hétköznapi veszekedéseink nem olyan szörnyűek, inkább csak összezörrenések, és általában gyorsan ki is békülünk, Randolphrandolphrandolph, mondja Rebecca, miután minden lényeges elhangzott, és már csak a pusztító, egyre élesebbé váló ismétlődések következhetnek, miközben a fejét rázza. Rebeccarebecca - rebecca, felelem én, ekkor már vigyorogva, egyszerre szemrehányón és megbocsátón, szintén a fejemet rázva. Vagy én kezdem, hogy Rebeccarebeccarebecca, majd ő jön azzal, hogy Randolphrandolphrandolph. Ez a békülékeny visszhang sohasem marad el, ebben nyugodtan számíthatunk egymásra.

De sajnos nem csak ez a hétköznapi veszekedés létezik. A feleségem, aki olyan csodálatosan nyugodt és derűs, né - ha teljesen el tudja veszíteni a fejét, úgy felrobban ilyenkor, mint egy öngyilkos merénylő, hogy egy ilyen ízléstelen hasonlatot válasszak. Valahogy mégis csak találó, mivel Rebecca a dührohamok közben lerombolja a saját szépségét, engem pedig rövid időre a halálba taszít. Nem tudom pontosan megmondani, mi váltja ki ezeket a robbanásokat, leginkább furcsa apróságok. Egyszer például előre szóltam, hogy január elsején este üzleti ügyben Münchenbe kell utaznom, mivel másnap kora reggel megbeszélésem lesz. Nem gondoltam, hogy ebből probléma lehet, mivel január elseje családi és kommunikációs szempontból egyaránt elveszett napnak számít ‒ az ember valahogy kiheveri a másnaposságát, megnézi a tévében az újévi négysáncversenyt, és azon töpreng, hogy a tényleg be kéne tartani a nagyszerű újévi fogadalmakat, aztán korán aludni megy. Január elsején mindenki olyan hallgatag és magába fordult, mint amilyen én vagyok az év majd minden napján. De amikor Rebecca tudomást szerzett a tervemről, üvöltözni kezdett, mondván, hogy jövök én ahhoz, hogy ezen az ünnepnapon cserbenhagyjam a családomat, és hogy egyáltalán meddig akarok még elmenni. Meg akartam nyugtatni, ezért emlékeztettem rá, hogy milyen semmirevaló ez a nap, de az arcáról és a testtartásából leolvastam, hogy hiábavaló az egész. Felpattant és csak üvöltött és üvöltött, a szeme elkerekedett, a bőre elsötétült, a nyakán kidagadtak az erek. A karját kinyújtotta, a mutatóujja rám irányult, akár egy dárda. El kell ismernem, az ilyen rohamok teljesen kizökkentenek a nyugalmamból. Megdermedek, az izmaim összehúzódnak, csak a szívem zakatol vadul, és úgy érzem, mindjárt szétdurran az agyam. Ezekben a pillanatokban, attól félek, el akarok menekülni, de meg sem tudok mozdulni, mondani akarok valamit, de nem tudok beszélni, kővé dermedek, miközben a szívem majd kiugrik a helyéből.

Rebecca csak úgy tud úrrá lenni a dühén, ha összetör valamit, a földhöz vág egy poharat, vagy a falhoz csap egy tányért. Korábban narancsokat vett ki a konyhában vagy a nappaliban a gyümölcsös tálból és olyan erővel hajította a falnak, hogy szétloccsantak. Mindent egybevéve ez volt a drágább változat, mivel szeretjük, ha a lakásunk szép, és ezért szakemberekkel javíttattuk ki a tapétát vagy a festést. Ezért aztán nem veszünk többé narancsot. Amint Rebecca összetört valamit, megnyugszik és magához ölel, egyszerre szerelmesen és szorosan, sajnálom, súgja a fülembe és a fejemet simogatja. Bennem csak lassan oldódik fel a görcs. Erre én azt mondom, hogy már meg van bocsátva, aztán összeszedjük a cserepeket. Ilyen dühkitörésekre nem kerül gyakran sor, talán kétszer vagy háromszor évente. Hébe-hóba beszéltünk is róla. Rebecca maga sem tudja, mi történik vele ilyenkor, és azt sem tudja, hogyan kerülhetné el. Megegyeztünk, hogy nekem ezt el kell viselnem. Képes vagy rá, kérdezte a feleségem. Természetesen, mondtam és megcsókoltam, de itt nem akarom elhallgatni, hogy néha feszült vagyok, amikor a feleségem mellett ülök és nem tökéletes a harmónia közöttünk, és különösen kedves vagyok vele, nehogy dührohamot váltsak ki belőle. Ezután nem különösebben kedvelem saját magamat.

Rebecca dührohamai elűznek tőle, mondtam az öcsémnek, amikor egymás mellett álltunk a pultnál, a Blumban, egy kicsi és ódon bárban a Winterfeldplatz közelében. Mindig oda megyünk, amikor Berlinben van. Ez nem miatta van így, hanem miattad, mondta az öcsém. De miért kell így rám támadnia, kérdeztem. Mert kiéhezteted. Nem, vágtam vissza, ha nem támadna rám így, akkor nem éheztetném ki. Ugyan már, mondta az öcsém, egyszer majd ne tűnj el! Erre én dacosan: hiszen egyáltalán nem tűntem el. Dehogynem, mondta ő, régebben is pont ugyanez volt, ott ültünk anyával az asztalnál és játszottunk, te pedig eltűntél. Mivel apa olyan rossz hangulatot teremtett maga körül, magyaráztam. Ekkor az öcsém kimondta azt a mondatot, amit nem tudok elviselni: éppen olyan vagy, mint ő. Ez a mondat nem igaz, és még ha az is lenne, akkor sem szeretném, ha az orrom alá dörgölnék. Tenyérrel vállon taszítottam az öcsémet, nem túl keményen, de azért nem is finoman. Ő is ugyanezt tette velem, igaz, valamivel keményebben. A Negroni, amit a bal kezemben tartottam, a nadrágomra löttyent. Letettem, felugrottam és lerángattam az öcsémet a bárszékről, közben két inggombja is leszakadt. Birkózni kezdtünk, de nem sokáig, mivel a bárpincér közénk furakodott. Jobb, ha most eltűnnek innen, szólt. Fizettünk és mentünk, odakint jót nevettünk rajta, hogy a pincér ebben a helyzetben még képes volt magázni bennünket, összeölelkeztünk, odébbálltunk és pirkadatig ittuk a Negronikat.

Amikor dél körül felkeltem, az öcsém a konyhában kávézott a feleségemmel, aki közben az inggombjait varrta. Ne is mondd neki, hogy nem szabadulhatunk meg a gén- állományunktól, szóltam mogorván a feleségemhez, ő úgyis így gondolja. Jól van már, mondta az öcsém. Én még a konyhaajtóban álltam, a feleségem letette az inget, a gombot, a tűt és a cérnát, felállt és megölelt. Imádom a génállományodat, mondta. Jobb kézzel megfogtam a csípőjét. Az öcsém felállt, odajött hozzánk, megfogta a bal kezemet, és a feleségem vállára tette. Ugye, hogy megy ez, mondta.

Azokban a hetekben, mielőtt még Dieter Tiberius megzavarta volna az életünket, nehezen elviselhető apátiába süllyedve éltünk egymás mellett. Rebecca feladta a harcot értem. Már nem kérdezte meg, hogy mi van velem. Úgyis mindig ugyanazt a választ kapta: nincs semmi. Ez a legborzalmasabb válasz valamennyi közül, be kellene tiltani, és ha az ember házassági szerződést köt, akkor abban is meg kellene tiltani, mivel szinte sohasem igaz, és a másikat kiszolgáltatottá teszi. Ez ellen semmit sem lehet tenni. Abban az elvárásban éltem, hogy a beszélgetéseink kisiklanak majd, és aztán ki is siklottak, egyfajta szokásunkká lett, hogy hagytuk kisiklani őket, vagyis nekem vált szokásommá mindez. Így aztán az elvárásaim mindig be is teljesültek, és ezzel igazán jól meg lehet békélni.

A házasságunknak akkoriban az volt az egyik sajátossága, hogy varázslatosakat szeretkeztünk, habár talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy csodálatosakat szeretkeztem a feleségemmel. De ezt sokáig nem értettem. Teljesen belevesztem a testébe, rémisztő, mennyei szakadékokba zuhantam vele, mivel teljesen hiányzott alólam a talaj és bármiféle kapaszkodó. A jó szeretkezés: felfelé zuhanás. Az ágyban igazi szónok vagyok, pontosabban egy kissé közönséges, ugyanakkor nagyszerű hősszerelmes: szerelemről, rendkívüliségről és örökkévalóságról szónokoltam. És mindezt a nehéz időszakainkban is elmondtam, és mindez igaz is volt, és ez az igazság nemcsak ebben az állapotban létezett, de erről a heves kielégüléseim után sohasem elmélkedtem.

Nagyjából egy héttel azelőtt, hogy elrepültem Balira, a posztkoitális merengéseim közepette a feleségem egyszer csak megkérdezte: kivel szeretkeztél te az előbb? Veled, válaszoltam értetlenül. Nem, mondta Rebecca, most nem azzal a nővel szexeltél, akin napközben keresztülnézel. Senkire sem gondolok közben, válaszoltam, és ez volt az igazság. Nem volt senkim, nem voltak vágyaim. Azt gondolod, hogy van valakim, kérdeztem. Nem, mondta Rebecca, nem hiszem, hogy lenne valakid. Megfordultam és a hátára tettem a kezem: nem csak hogy nem gondolok egy másik nőre, még csak nincs is olyan másik nő, akire gondolhatnék. Azokon az estéken, amikor nem vagyok itt, tényleg egyedül vagyok, mondtam, egy kissé elérzékenyülve a saját ártatlanságomtól. Tudom, mondta Rebecca. Honnan tudod, kérdeztem. Erre elmesélte, hogy az előző héten utánam jött, és látta, ahogy ott ülök a Lunában.