Beleolvasó - Gerald Durrell: A Bárka születésnapja

Fülszöveg:

Gerald Durrell - a Családom és egyéb állatfajták és sok más vidám és megható könyv szerzője - kétéves kora óta gyűjtögette gyufaskatulyákba és a zsebébe a legkülönfélébb állatokat. Hatévesen kijelentette az anyjának, hogy saját állatkertje lesz - ahová majd őt is odaköltözteti... Felnőttként pedig minden álmát és ígéretét valóra váltotta. Temérdek anyagi, erkölcsi és technikai nehézséget legyőzve Jersey szigetén felépítette a „Bárkát”, ahol a veszélyeztetett állatfajok szaporítása, majd természetes élőhelyükre való visszatelepítése érdekében tenyészkolóniákat hozott össze igen kalandos és sokszor finom diplomáciát igénylő körülmények közepette. Az állatkertet 1959 húsvétján avatták fel. Könyvében Durrell ennek a modern Noé bárkájának a történetét írta meg az állatkert fennállásának huszonötödik évfordulójára.

 

Részlet a könyvből:

ELŐSZÓ

 

ÍRTA ANNA KIRÁLYI HERCEGNŐ

 

A Vadállatok Fennmaradását Szolgáló Jersey-szigeti Alapítvánnyal ugyanúgy kerültem kapcsolatba, mint előttem már sok ezren: alapítójának, Gerald Durrellnek egy könyvét olvastam a vonaton. Kevés szerző képes oly váratlanul kirobbantani a nevetést a gyanútlan olvasóból, mint ő, és ez a robbanás nemcsak az olvasót éri meglepetésként, hanem a mit sem sejtő utastársakat is. Ha az ember szendvicset szeretne enni, míg Durrell úr könyvét olvasgatja, kínos helyzetbe kerülhet.

Ma már tudom, hogy sajátos antropomorf szemlélete segítségével teremt kapcsolatot – és ebből következően barátságot – olvasói és egyéb állatfajták között. Ez a tehetsége segíti, hogy széles közönséghez szóljon, és stratégiája minden helyzetben eredményes.

Többször jártam már Jerseyn az Alapítvány meghívására, és noha minden látogatásom emlékezetes, egyik sem volt olyan jelentős, mint az Alapítvány 21. és az állatkert 25. születésnapja 1984-ben, amikor engem kértek, hogy avassam fel a Veszélyeztetett Fajok Megőrzésére és Fogságban Való Tenyésztésére Oktató Nemzetközi Központot.

Olvashatnak majd arról, hogy az Alapítvány hatása és munkája az Oktatóközpontban végzett diákok segítségével már az egész világra kiterjedt, sokkal szélesebb körben, mint szerény Csatornaszigeteki főhadiszállása alapján hihetnénk.

Hiszem, hogy kötelességünk az általunk örökölt, felbecsülhetetlen értékű élővilágot a következő generáció számára megőriznünk. Ehhez azonban tudnunk kell, mit őrzünk és hogyan. Ma már tisztán látjuk: a fogságban való tenyésztés páratlan alkalom a tanulásra és a megfigyelésre, ezért a tenyésztőközpontokat a figyelem középpontjába kell állítani.

Boldog vagyok, hogy Jerseyn a Princess Royal Pavilion évente 350 000 emberrel ismertetheti majd meg az Alapítvány céljait megszabó filozófiát. Hasonlóképpen fontos az első Állatkerti oktatók programja, amelyen a fejlődő országok állatkerti szakemberei tanulhatják meg, hogy a jól gondozott állatgyűjteményeket miként hasznosítsák a természetvédelem alapelveinek terjesztésében.

Gerald Durrellnek és kis csapatának megint sikerült hatalmas nemzetközi közönséghez szólnia.

Közhely azt állítani, hogy egyetlen ember, vagy akár egyetlen szervezet nem tudja mindezt végbevinni. De azt ki kell jelentenem, hogy ha mindenki és minden biológiával kapcsolatos szervezet annyit tett volna bolygónk foszladozó ökológiájának összefoltozásáért, mint Durrell úr és az Alapítvány, akkor kevesebb rés támadt volna természeti védműveinken.

Gerald Durrell minden könyvére érdemes várni. Ez sem kivétel, és remélem, sokakat meggyőz majd arról, hogy ha van akarat és jól átgondolt terv, akkor mindennapossá válik, ami lehetetlen, és előbb-utóbb még a csodák is bekövetkeznek.

 

A SZERZŐ JEGYZETE

 

A legtöbb szerző arra panaszkodik, hogy kevés a megírnivalója. Én ebben a könyvben arra, hogy túl sok; a hely hiánya arra kényszerített, hogy sok mindent kihagyjak, amit boldogan megírtam volna. De legalább megtanultam, mennyi igazság van a szólásban, hogy nem tölthetsz egy liter sört egy félliteres kancsóba.

Az Alapítvány fejlődik és növekszik, ma már az Egyesült Államokban és Kanadában is van támogató testvérszervezete, mi pedig tág értelemben használjuk az „Alapítvány” szót, mert noha óceánok és hatalmas távolságok választanak el minket egymástól, céljaink és vágyaink azonosak. Ha tehát az „Alapítvány” szót használom ebben a könyvben, akkor nemcsak a Jerseyn, hanem az USA-ban és Kanadában végzett munkát is beleértem.

 

 

Az észak-karolinai Duke Egyetem méltán híres arról, hogy Madagaszkáron kívül a legnagyobb makigyűjteménnyel rendelkezik. Rendkívül sikeres a tenyészprogramjuk, és híresek a tudományos vizsgálatok, amelyeket folytatnak. Ezért aztán nagy megrázkódtatás volt François Bourlière professzor (a főemlősök egyik legnagyobb francia tudósa), Tudományos Tanácsadó Bizottságunk tagjának levele, amelyben arról értesített, hogy hallotta, a Duke Egyetemen feloszlatják a nagy makigyűjteményt, mert nincs rá pénz. Mit gondolok, segíthet-e az Alapítvány? Anyagilag természetesen nem tudunk segíteni, de ha a gyűjtemény feloszlatásának szörnyű híre igaznak bizonyul, akkor talán otthont biztosíthatnánk egy vagy több fajtának. Úgyis a dollárkörútra készültem megint a korsómmal, felhívtam hát addigra már működő amerikai tanácsunkat, és azt mondtam, szeretném a Duke Egyetemet felkeresni, mielőtt újra útonállásra adnám a fejem országukban, ők pedig lelkesen helyeseltek.

Megszervezték, hogy Durhambe repülök, és ott találkozom az áldozatkész Margot Rockefellerrel, akinek Caroline lánya a Duke-ra járt. Margot, mint mindig, most is túláradó életkedvvel üdvözölt, és amíg a Duke felé autóztunk, elmagyaráztam neki, miért olyan fontos az egyetem főemlősgyűjteménye.

– Ha olyan fenemód fontos, miért nem ad rá az egyetem elég pénzt? – tette föl a logikus kérdést Margot.

– Halvány fogalmam sincs róla. Az ott végzetteknek talán jobban esik az egyetemi futballcsapatot támogatni, mint egy csomó dühös makit.

– Hát, ha a gyűjtemény tényleg olyan fontos, akkor szégyellhetik magukat – mondta harapósan Margot.

Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy vörös szőnyeggel várnak. Nagy csapat professzor vett körül minket és magyarázott el mindent. A következő három órában elememben voltam, megbámultam a gyönyörű állatokat a ketrecekben, a lovagi zászlókhoz hasonlóan színpompás vörös nyakfodros makikat, a dekoratív frízként egy sorban üldögélő gyűrűsfarkú makikat, a halvány, ezüstszín bundás sifakákat, amelyeknek fekete bársonyos képében hatalmas aranyszín szem ül, és rúdjukba kapaszkodva éppen olyanok, mint a hajdani gyerekjáték, a majom a pálcán. Volt ott monguzmaki, a csokoládébarna különböző árnyalataiban pompázó bundában, világos szeme furcsán ragadozó küllemet kölcsönöz neki, és ketrecében tollpiheként vitorlázó egérmaki, melynek diónyi feje mintha csak topázszín szemből és virágszirom finomságú fülből állna. Ebéd közben a társalgás a makik körül forgott. A tudományos lavina súlya alatt szegény Margot láthatólag hervadásnak indult. Én magam is alig tudtam odafigyelni. Ebéd után újabb két órát töltöttünk a makikkal, majd Margot és én visszatántorogtunk a motelunkba azzal a tudattal, hogy a professzorok merő szívjóságból aznap estére vacsorázni hívtak bennünket.

– Nem hiszem, hogy kibírom – siránkozott Margot. – Nincs más bajom, csak a felét sem értem annak, amit mondanak. Muszáj nekik folyton latinul beszélniük?

– Muszáj – feleltem sajnálkozva. – Ez mutatja, hogy tudósok, és nem érintkeznek gyakran olyan műveletlen népséggel, mint te meg én.

– Hát nem tudom, hogyan fogok szembenézni a ma esti partival – mondta Margot.

– Nem kell eljönnöd – mutattam rá. – A parti igazából nekem szól. Én kénytelen vagyok elmenni, de te nyugodtan úgy tehetsz, mintha fájna a lábad vagy akármi.

– Nem, angyalom, eddig kibírtam veled, ma este nem hagylak cserben – mondta Margot mártírhangon.

– Gyere be előtte hozzám, iszunk valamit, hogy jobb kedvvel gyere a partira.

Később egy üveg whisky segítségével megpróbáltunk partihangulatba kerülni, úgyhogy spiccesen és tele hamis jókedvvel érkeztünk házigazdánk otthonába. Szerencsére mindenki a harmadik pohár italnál tartott (ekkora poharakat csak Amerikában látni), és így érkezésünk észrevétlen maradt. Minden professzor magával hozta a feleségét, és ők is latinul tárgyaltak. Nem láttam sok reményt kettőnk számára, és észrevettem, hogy Margot kétségbeesetten néz. Én is idegesen pislogtam körbe, keresve egy szögletet vagy rést, ahol elbújhatnék, mikor pillantásom egy roppant vonzó fiatal nőre esett, aki egy, az én időmben puffnak nevezett ülőalkalmatosságon ült, kezében egy érintetlen pohárral. Rápillantottam a kezére, nem volt rajta gyűrű. Körülnéztem, hol áraszt magából egy izmos fiatalember tulajdonosi büszkeséget, de egyet sem láttam. Amerikában az az egyik legkellemesebb dolog, hogy nyugodtan bemutatkozhatsz idegeneknek, és nem ájulnak el a borzalomtól. Odasodródtam a lányhoz.

– Helló – mondtam –, Gerry Durrell vagyok.

– Tudom – felelte. – Én pedig Lee McGeorge.

– Mivel foglalkozik? – kérdeztem, és reméltem, nem azt válaszolja, hogy az egyik professzor menyasszonya, csak el kellett vinnie megtisztíttatni az eljegyzési gyűrűt.

– Tanulok – felelte.

– Mit tanul? – kérdeztem, és reméltem, hogy nem pszichológiát, atomfizikát vagy az 1600-as évek színháztörténetét.

– Az állati kommunikációt tanulmányozom – válaszolta –, legalábbis ebből írom a disszertációmat.

Elképedve meredtem rá. Ha azt mondja, hogy apja tiszta vérű indián törzsfőnök, anyja meg marslakó, akkor sem lepődtem volna meg jobban. Az állati kommunikáció véletlenül olyan téma, amely minden részletében érdekel.

– Az állati kommunikációt? – kérdeztem ostobán. – Úgy érti, hogyan kommunikálnak egymással az állatok füttyel, tülköléssel és így tovább?

– Nagyjából ezt, igen – felelte. – Két évet töltöttem a terepen Madagaszkáron, és tanulmányoztam az erdei állatok hangjait.

Rábámultam. Egy dolog, hogy kétségkívül vonzó ifjú hölgy, de hogy vonzó és az állati kommunikációt tanulmányozza, az már majdnem az istennők közé emeli.

– Ne menjen el – mondtam, és felálltam. – Hozok még egy pohár italt, és meséljen Madagaszkárról. Soha nem jártam ott.

A következő két órában Madagaszkárról beszélgettünk, és vadul vitatkoztunk az állati kommunikációról. Lehet, hogy nem értünk mindenben egyet, gondoltam, de legalább nincsenek gondjaink a kommunikációval emlős és emlős között.

Tíz órakor felállt a házigazdánk, és azt mondta, talán ideje lenne vacsorázni indulni. Azt hittem, ott fogunk vacsorázni, ahol vagyunk, de mint kiderült, valami étterembe kell mennünk. Lee volt az egyetlen, aki tudta, hol van az a hely, úgyhogy neki kellett kocsijával elöl menni, és mutatni az utat.

– Remek, akkor magával megyek – mondtam határozottan –, és folytathatjuk a beszélgetést.

Aprócska autója volt, valami megmagyarázhatatlan okból tele száraz levéllel és kutyaszőrrel. Elindultunk. A rendkívül jókedvű professzorok és a feleségek Margot Rockefellert közrefogva, mint valami temetési menet követtek minket. Lee-vel folytattuk a vitát, és annyira belemerültünk, hogy időbe telt, míg észrevettük, hogy Lee valahol rossz irányba kanyarodott, és most körbe-körbe járunk, az egyetemi elit meg gondolkozás nélkül követ minket. Több sikertelen kísérlet után megtaláltuk a megfelelő utcát, és a főpincér jeges dühétől kísérve, másfél óra késéssel megérkeztünk. Vacsora közben folytattuk a beszélgetést Lee-vel, és hajnali kettőkor kocsival hazavitt a motelba.

Másnap reggel fölébredtem, és meglepődés nélkül konstatáltam, hogy ha csak a legcsekélyebb mértékben megmozdítom a fejem, az pokoli fájdalommal jár. Mozdulatlanul feküdtem, és Lee-re gondoltam. Vajon az alkohol gőzétől találtam olyan intelligensnek? Szépnek szép, de intelligens-e? Felhívtam dr. Alison Jollyt, a Madagaszkárral és a makik szeretetre méltó viselkedésével foglalkozó tudományok nagyasszonyát.

– Mondd csak, Alison, ismersz egy Lee McGeorge nevű lányt?

– Persze – válaszolta –, a Duke Egyetemről.

– És mi a véleményed róla? – kérdeztem, és visszafojtott lélegzettel vártam a választ.

– Az egyik legértelmesebb diák az állati viselkedéstudomány területén, akivel az elmúlt években találkoztam – mondta Alison.

A következő problémámat nem lehetett ilyen egyszerűen megoldani. Hogyan próbáljon meghódítani az ember egy csinos fiatal lányt, ha kövér, őszül, és az apja lehetne? Sikeresen gyűjtöttem emlősöket minden kontinensen, ám ennek a lánynak a rabul ejtése szinte megoldhatatlan feladatnak látszott. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy van valamim, ami páratlan: az állatkert. Világosan láttam, hogy Jerseyre kell csábítanom, hogy megmutathassam neki egyetlen kincsemet. De hogyan csináljam, hogy ne ébredjen sötét gyanú a kebelében? Ez a nehézség foglalkoztatott az elkövetkező néhány napban; ekkor zseniális ötletem támadt. Nyomban felhívtam.

– Halló, Lee McGeorge-dzsal beszélek? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta.

– Gerry Durrell vagyok – mondtam.

– Tudom – felelte.

– Honnan tudja? – kérdeztem meglepődve.

– Maga az egyetlen, akinek angol akcentusa van a telefonban – válaszolta.

– Nahát – mondtam, ilyen logikus válasz hallatán. – Szóval azért telefonálok, mert van két jó hírem. Az első, hogy sikerült egy adományt szereznem, aminek hála felépíthetjük a kórházat, ami annyira hiányzik.

– Csodálatos – mondta. – Remek.

Mély lélegzetet vettem.

– A második hír az, hogy az Alapítvány egy idős hölgytagja meghalt, és a végrendeletében nagylelkűen némi pénzt hagyott ránk. Na már most, ha valaki pénzt hagy az Alapítványra, akkor rendszerint meghatározza, mire költsük, de ez az idős hölgy személy szerint rám hagyta, hogy arra költsem, amire jónak látom.

– Értem – mondta Lee. – És mire fogja költeni?

– Talán emlékszik rá, hogy nagyon szeretnék létrehozni egy viselkedéstudományi és hangfelvevő részleget. – Ez legalább igaz volt.

– Remek ötlet! – mondta Lee lelkesen.

– Hát nem egészen – válaszoltam. – Csak kis összegről van szó, nem lehet semmit sem építeni belőle, de arra elég, hogy előzetes tanulmányt készíttessünk az ötlet használhatóságáról. Úgyhogy arra gondoltam… ha erre használjuk… eljönne-e Jerseybe tanácsokat adni nekem, hogyan szervezzük meg a dolgot? Mi a véleménye?

– Szuper ötletnek találom – felelte lassan –, de biztos benne, hogy az én tanácsaimra van szüksége?

– Teljesen – válaszoltam határozottan. – A tapasztalataival maga a legalkalmasabb rá.

– Nagyon szívesen megcsinálom, de csak a szemeszter végén tudok átmenni.

Át is jött egy hatalmas magnóval felszerelkezve, és hat hetet töltött Jerseyben. Ahogy számítottam rá, imádta az állatkertet és az egész Alapítványt. A hat hét elteltével némi idegességgel megkértem a kezét, és meglepetésemre igent mondott.

Természetemnél fogva szerény ember vagyok, de egy teljesen egyedi dolgot sikerült véghezvinnem életemben, amire hallatlanul büszke vagyok. Én vagyok a történelemben az egyetlen férfi, akihez az állatkertje miatt mentek feleségül.