Főkép

Fülszöveg:

Közhírré tétetik! Aki megmenti a királylányt a sárkánytól, elnyeri a kezét és a fele királyságot!
Vízfüttyő Loson a nincstelen tizenhárom évesek magabiztosságával vág neki a kihívásnak, hogy egyik kalandból a másikba csöppenve egy életre elköteleződjön az izgalmak mellett. Mesés környezetben játszódó fordulatos kalandjai során sárkányokat tüzel fel, boszorkányokat cselez ki, farkasemberekkel néz farkasszemet, királyokkal alkudozik, lovagokkal és törpékkel akasztja össze a bajuszt, sőt magával a Nagy Kaszással, a Halállal is meg kell küzdenie.
Humorban bővelkedő történetei különleges, ám ismerős világának különböző szegleteibe kalauzolják el az olvasót, Óperencián innen és túl...
A sorozat első kötetében Vízfüttyő Loson három kalandját izgulhatjuk végig.

 

Részlet a regényből:

5.

 

Loson eleinte élvezte a száguldást, és áhítattal nézte az alant elterülő tájat. Idegen világ tárult a szeme elé: óriási erdőségek, ahol a lombozat a szivárvány minden színében pompázott, olyan hatalmas fák, hogy lombjuk elveszett a felhők fölött, gigászi galócákból alkotott ligetek, vagy épp arany csillogásukkal vakító tavak. Mostanra azonban érzéketlenné vált a különleges táj szépségeire, és attól tartott, keze végérvényesen hozzáfagy a seprű kormányához. Mert a boszorkány egyvalamivel kapcsolatban biztosan igazat mondott: irgalmatlanul hideg van a magasban. Loson azt kívánta, bár érne célhoz minél előbb.

Másfelől viszont egyáltalán nem kívánta. Az út során volt ideje gondolkodni, így annak rendje és módja szerint be is rezelt. Nem másra készült, mint hogy szembeszálljon a hétfejű sárkánnyal. Ő, Vízfüttyő Loson a lelencházból, aki néhány petákért inaskodik a csizmadiánál. Mégis hogy gondolhatta ezt komolyan?

Egyre izgatottabb lett, ahogy az előtte álló feladatra gondolt. Egyrészt hihetetlenül kíváncsi volt, milyen is egy igazi sárkány, a mesebeli lény, akit legalább száz éve senki se látott. Másrészt viszont emlékezett rá, hogy a sárkányok a róluk szóló történetekben a mesélő ízlése szerint hol tüzet okádtak, hol újakat növesztettek levágott fejük helyett, de alapvetően sosem a vendégszeretetükről voltak híresek. Musztafa pedig azzal riogatta, hogy ezek nem puszta kitalációk. Loson remegett, s nem tudta volna megmondani, hogy ez a hidegnek vagy a közelgő találkozásnak köszönhető-e.

De nem volt választása, a seprű nyílegyenesen vitte előre. Így hát azt kívánta, érjen oda azelőtt, hogy jégcsapok fagynának az orrába.

A tájból lassacskán vulkánok emelkedtek, a levegőben a kén szagát érezte. A felhők megsűrűsödtek, sötétebbé váltak, szürke hamuval telítődtek. A völgyek között csordogáló tűzfolyókból fura hegyvonulat magasodott ki: az összenőtt tűzhányók formája egy hatalmas állat gerincére emlékeztetett. Losonnak erőltetnie kellett kiszáradt szemét, hogy ki tudja venni a pontos részleteket, de minél tovább nézte, annál dermesztőbb volt a hasonlóság. Olyannyira, hogy a hegysor végét egy tülkös bestia koponyájára hasonlító magaslat zárta.

A fiú úgy sejtette, célhoz ért. Hirtelen azt kívánta, bár fagyoskodna még néhány órát a kényelmetlen rúdon, mint hogy szembe kelljen néznie a sárkánnyal. A seprű azonban más sorsot szánt neki, s a koponyát formáló hegy egyik szemürege felé röppent. Ahogy közelebb értek, a bérc már kevésbé hasonlított koponyára, s az odú is egy hagyományos barlang bejáratának tűnt inkább. A feketés sziklákon csak mutatóba tenyészett egy-egy eltévedt fa vagy bokor, a sivárságba csupán az elszáradt fű sárgás foltjai vittek némi színt.

Embernek nem való vidék. De talán pont megfelelő egy sárkánynak. Loson kezdett komolyan kétségbe esni. Nem lehetne visszamenni, és elfelejteni ezt az egészet?

A seprű finoman a sziklákra tette a fiút, akinek olyan szokatlan volt ismét a lábán állnia, hogy kis híján felbukott. Apró mozdulatokkal próbált életet lehelni elgémberedett tagjaiba, és nagyokat pislogott, hátha a szeme nedvesebb lesz, mint egy sivatagi kavics. Jólesően nyugtázta, hogy itt, a sziklákon nemcsak hogy nem fázik, kimondottan melege van, mintha maguk a kövek fűtenének.

Épp ideje volt a potyautastól is megszabadulni. Megrázta a tarisznyáját, hogy a fekete szőrmók kihulljon belőle.

– Így, ni! – közölte a kíváncsian szimatoló patkánnyal. – Most már mehetsz, amerre látsz. Csak nekem hagyj békét!

Azzal sarkon fordult és faképnél hagyta. Volt jobb dolga is, mint hogy a kis bolhással foglalkozzon. Kár, hogy egyetlen porcikája sem kívánta…

Bizalmatlanul bekukkantott az egyik barlangba, melyben halvány vöröses derengés pislákolt.

Bemenjen? Most tényleg be kell mennie?

– Idejét se tudom már, mikor láttam utoljára magadfajtát. Mit keresel itt, ahol a madár se jár?

Loson ijedten rezzent össze a karcos hangra. Mint a kígyó, sebesen oldalra kapta a fejét, de senkit sem látott.

– Ki… ki az? – hebegte.

– Nyisd ki jobban a csipád, emberfajzat!

A fiú nem hitt a szemének. Mintha a szikla elevenedett volna meg. Hamarosan ki tudta venni a teremtmény szemét, a fejét, s lassacskán az egész testét. A lény gyíkszerűen ellapult, négy masszív, rövid lábon támaszkodott, hátán pedig egy pár rücskös, denevérszerű szárny kapott helyet. Érdes, fekete bőrének mintázata hasonlatossá tette a sziklákhoz, bár nagyobb volt, mint egy oroszlán.

Hát ilyen lenne egy sárkány…

Losont, bár eddig másként képzelte, nem zavarta össze a látvány.

Egyetlen apróságtól eltekintve.

– Te vagy a hétfejű sárkány? – kérdezte.

– Én – villantotta meg villás nyelvét amaz.

– De akkor… hol a többi fejed?

A hüllőszerű teremtmény vakkantott egyet, amit Loson jobb híján úgy értelmezett, a lény épp kineveti őt.

– Te komolyan azt képzelted, hogy hét fejem nő ki a testemből? – vakkantotta a lény. – Ezzel bizony… – …alaposan elszámoltad magad.

Loson ijedten pillantott egy másik hangforrás felé. A barlang bejárata felett egy szakasztott ugyanolyan sárkány kapaszkodott, mint amelyik először megszólította. A fiú hátrált néhány lépést, majd megbotlott, és a fenekére huppant. Elpirulva nézett a hosszúkás kőtömbre, amely a lába útjába került. Meg mert volna rá esküdni, hogy az előbb még nem volt ott. Halk nevetést hallott a szikla felől, amely rázkódni kezdett, és egy sárkány alakját öltötte magára.

Egy újabb! Hányan lehetnek még? Körbe lenne véve velük?

– Há… hányan vagytok?

– Nem találod ki, husika? – szólalt meg egy újabb, magát sziklának álcázó sárkány. – Heten.

– Mind a hét fejhez…– …tartozik test is.

– Így van értelme.

– Vagy nem?

Loson riadtan kapkodta a fejét, ahogy a különböző hangforrásokat igyekezett beazonosítani. Hét test mozgolódott körülötte, hét rücskös bőrű, sötét teremtmény. Azt hitte, tudja, mi a kétségbeesés, de rájött, hogy eddig még a közelében sem járt a valódi reményvesztettségnek. Soha nem félt ennyire. Rémülten nézett szét, de a sárkányok körülvették, még a seprűhöz vezető utat is elállták. Nincs hát visszaút… és ha már nincs, jobb, ha nem mutatja, menynyire be van tojva. Kihúzta magát, és könnyed csevejjel próbálta oldani a feszültséget. Remegő ajka azonban nem bizonyult megbízható partnernek.

– Ööö… é-én azt hittem, t-ti… va-vagyis, hogy csak e-egy sárkány van… hé-ét fejjel. – Maga is érezte, hogy közlésének hírértéke igen csekély, de örült, hogy legalább ennyit sikerült kinyögnie. Ekkor felmerült benne egy lehetőség a helyzet békés rendezésére. – Ne-em lehet, hogy eltévedtem? É-én… nem is ide akartam jönni, igen, e-egészen biztos! El is mennék, igen. To-további kellemes bújócskázást! Vagy… napozást. Illetve akármit is csináltok. Nak. Maguk, úgy értem, tetszenek csinálni.

Sosem gondolta volna, hogy valaha is magázni fog egy állatot, de a lények gyűrűjében úgy érezte, ostobaság lenne nem így tenni. Utolsó szavainál óvatosan a seprű felé hátrált, de az őt körülvevő sárkányok elállták az útját. Be kellett látnia, hogy ilyen könnyen nem szabadul.

– Jó helyen jársz – szisszent az egyik teremtmény. – A hétfejű sárkány…

– …é-é-é-n-n-n… – hangzott fel az összes sárkánytorokból.

– …vagyok! – fejezte be végül az egyikük.

Loson zavartan állt. Értetlensége még a félelmén is felülkerekedett.

– De… ti, vagyis önök… szóval maguk… nem különböző sárkányoknak tetszenek lenni?

– Mi… – mutatott körbe karmos mellső mancsával az egyik.

– …ugyanaz…

– …vagyok. – Hiába három lény szájából, három különböző helyről jöttek a szavak, azok gördülékeny, egységes egésszé álltak össze. Mindenesetre továbbra sem értette a dolgot.

– De… az hogy lehet? Hogy lehet hét test egy?

Egyikük orrából vékony füstpamacs szállt fel.

– Ezt még elmondom…

– …aztán te…

– …beszélsz. Nézz a kezedre! Ugye…

– …öt ujjat látsz? Képzeld el, hogy…

– …egy tóban vagy, és csak ennyi…

– …látszik belő…

– …led. Ha egy szitakötő rád néz, azt hi…

– …heti, öt különböző kukacot lát. Nem tud…

– …ja, hogy a felszín alatt összeérnek, és hogy…

– …ugyanaz az akarat moz…– …gatja őket.

– Most már érted?

Loson erőtlenül bólintott. A példát értette, de mégse tudta sárkányokra alkalmazni. Hisz látta, hogy nem érnek össze!

Lehetséges lenne, hogy nem lát mindent?

Volt azonban itt még valami.

– De mi van, ha az egyik test meghal? Ha kevesebben lesztek? Vagy leszel. Azaz: tetszik lenni. Akkor hogy tetszik a hétfejű sárkánynak maradni?

Az egyik hüllő morcosan felhördült.

– Azt mondtam, most te… – …beszélsz!

– Ööö… beszéltem is – védekezett Loson. – Kérdeztem valamit, ugye.

Az egyik sárkány nyaka hirtelen megnyúlt, és feje csak néhány arasznyira állt meg Losonétól.

– Beszélj! – sziszegte, kénes szájszaggal lepve meg a fiút. – De ne azt mondd, ami…

– …neked tetszik. Hanem, ami …– …nekem tetszik!

– Mondd, miért jöttél? Csak nem…

– …engem…

– …megetetni? – dühödött fel az egyik sárkány, és egy lángcsóvát fújt Loson fölé. A fiúnak haja szála sem pörkölődött meg, de azonnal összehúzta magát, és kétségbeesetten gondolkodni kezdett. Most mit mondjon? Ha előjön a királylány ügyével, elevenen megsütik!

Meglepetésére az egyik lény fenyítően azon társa felé kapott, amelyik a tűzcsóvát köpte.

– Nem bántom! – süvöltötte. – Rozi sep…

– …rűjével jött! – heveskedett egy harmadik. – Védel…– …met élvez… – fejezte be nyüszítve a tüzes.

Egy negyedik Losonhoz fordult.

– Elnézést. Összetett személyi…– …ség vagyok. Néha még magam… – …mal se értek egyet.

– Időnként a testem is…

– …hamarabb cselekszik, mint…– …az elme dűlőre jutna. Zsigeri… – …ösztönök.

A fiú nem tudta, mit felelhetne, mindenesetre vette a bátorságot, hogy ismét kiegyenesedjen. Mielőtt megszólalt volna, az a sárkány, aki legelőször torkollta le a Losonra fújót, felragyogó ábrázattal mutatott a seprű fölé.

– És az?

– Az is védett?

Minden szempár a patkány felé fordult, amely az egyik kődarabon pihent. A fiú mély levegőt vett. Vajon mibe keveri már megint a kis állat?

– Védett? – kérdezte önmagával kánonra kelve a sárkány, és az összes szemével gonoszul Losonra nézett.

– Hát, ööö… nem is tudom.

– Veled van?

– A tiéd?

– Mit is mondjak…? Hát, velem jött, de… nem, azt hiszem, nem… Nem az enyém.

Kijelentésére sárkánytorkokból fellobbanó örömtüzek gyúltak, mire a kis rágcsáló riadtan eliszkolt.

– Patkánycsemege! – szólt kórusban hét nyálat csorgató száj. – Finom patkány!

A teremtmények fenyegetőn lobogtatták bőrszárnyaikat, míg egyikük megálljt nem parancsolt.

– Én itt maradok, őrködni! – jelentette ki szigorúan. – Mert…

– …megfeledkeztem magamról, és…

– …nekem kellett visszatartanom magam attól, hogy megszegjem az egyezséget – fejezte be egy harmadik.

Loson nehezen tudta követni a gondolatmenetet, de a lényeg egyértelművé vált számára, amikor csak hat sárkány lódult neki, hogy patkányra vadásszon. Igaz ugyan, hogy az a három, amelyik marasztalta magát, elsőként kapott szárnyra, de úgy tűnt, az ilyesmi egy hét testtel rendelkező személyiségnél teljesen elfogadható.

– Mindig csak én… – motyogta bánatosan a hátrahagyott teremtmény.

– Hogyhogy mindig csak maga? Nem azt mondta, hogy mind a heten egy?

– De. Épp ezért vagyok biztos benne, hogy én mindig hátramaradok… – A sárkány, amennyire csak egy hüllő tehette, bosszús arcot vágott, és a többiek után nézett. – Ki kellene már találnom valamit, hogy megkülönböztessem magamat tőlem. De az ilyesmi is mindig rám marad…

Loson most, hogy csak egyetlen lény volt vele, és az is inkább a társait bámulta, végre nem érezte magát közvetlen életveszélyben.

Mit tegyen?

Talán most a seprűhöz rohanhat, és elszelelhet végre… bár erős volt a gyanúja, hogy hét tűzokádóval a nyomában nem jutna messzire. Ugyanakkor, itt a barlang. Ha a sárkány rabolta el a királylányt, csakis itt tarthatja fogva. Ha bejutna és megtalálná, mindenképp lépéselőnybe kerülne.

– Mi van az üregben? – kérdezte ártatlanul, társalkodó hangnemben.

– Te oda nem mehetsz! – rivallt rá a sárkány. – Ha bemész, megszeged az egyezséget. Akkor vége a védelemnek!

Loson ravaszkás mosollyal bólintott. Ha a hétfejű ennyire nem akarja, hogy bemenjen, gondolta, nyilván ott a királylány. Hogy elterelje a lény gondolatait a barlangról, egy kisebb sziklapadra állt, és a távolban repkedő sárkányokat nézte. A hüllő melléje telepedett.

– Nem szeretne maga is ott lenni a többiekkel? – kérdezte tőle a fiú.

– Ott vagyok.

– Nem, itt van.

– Itt is, ott is.

– De nem lenne jobb tényleg ott lenni?

– Tényleg ott vagyok. Nagyobbrészt, legalábbis.

A legény a fejét törte. Hogy fogalmazhatná meg?

– Úgy értem, teljes létszámban ott lenni?

– Dehogynem… de azt nem lehet. Vigyáznom kell rád – sóhajtotta a sötét teremtmény, majd egy hirtelen fejmozdulatot tett, és lángcsóvát fújt a kövekre.

– Khmm… Ezt nem neked szántam – krákogott, és tanácstalanul megrázta a fejét. – Mindig zavart vagyok kicsit, ha egyszerre több helyen kell lennem.

Loson felállt, és intett, hogy megbocsát, majd a többi sárkány felé tekintett. Azok még mindig repkedtek, és a sziklát perzselték. Nem is hitte volna, hogy a kis patkány eddig kihúzza. Szegény jószág…

– Behúzódott egy szűk üregbe – tudósított a sárkány. – Azt hiszi, az megvédi. Nem is tudja, milyen könnyű onnan kifüstölni! Kár, hogy még én se jöttem rá… mármint a többi testem… Na, mindjárt eszembe jut, aztán lesz nemulass!

Loson bólogatott ugyan a mondat végén, de igazából nem figyelt. Ugyanis épp tervet kovácsolt. Egyre biztosabb volt benne, hogy azzal jár a legjobban, ha bejut a barlangba. Ehhez viszont ki kellett iktatnia ezt a rücskös akadályt.

– És jobb így, hogy látni tetszik a többieket? – kérdezte tőle, próbálva a szájába adni a megfelelő választ.

– Magamat? Jobb. Tisztábbak a fejeim. És nem is lüktetnek annyira.

– Akkor csak nézzük magát együtt, és várjuk meg, míg visszatér. Jó?

– Jó.

– Á, jut eszembe! Mindjárt jövök én is, csak valamit megnézek a seprűn.

A sárkány azonban figyelemre se méltatta, vágyódó arccal meredt a többiek után. A fiú a seprűhöz osont, ráült, és nesztelenül a barlanghoz lebegett.

– Mit… – fordult feléje a hüllő. – Hé! Állj csak meg!

Loson, ahelyett, hogy szót fogadott volna, amilyen gyorsan csak mert, berepült a barlangba. Hátra se nézett, mégis tudta, hogy a sárkány utána eredt – a hirtelen forróság és a tűzözön, mely mohón körbenyalta mögötte a barlang bejáratát, elég árulkodó volt.

Ám esze ágában sem volt megállni és feladni. Tovább ösztökélte a söprűt, és egyre mélyebbre repült az üregben.

– Megszegted az egyezséget, gyerkőc! Mondj búcsút az életednek!

A vészjósló kiáltás túl közelről jött, miként a falon kaparászó hang is, mely semmi mástól nem származhatott, mint falon mászó üldözőjétől. A barlang túl szűk volt ahhoz, hogy a lény kiterjessze a szárnyait, de a jelek szerint ennek ellenére is jelentős gyakorlatra tett szert a közlekedésben. Nem úgy Loson. Hiába akarta minél hamarabb maga mögött tudni a sárkányt, óvatosnak kellett lennie, mert a kacskaringós odúban gyors reflexeket igényelt a száguldás.

Remélte, hogy a sárkány nem fog a saját otthonában tüzet okádni, de csalódnia kellett. Újabb hőhullám kapta el, kis híján lángra lobbantva a haját. Bár öngyilkosságnak tűnt, még gyorsabb haladásra bírta a járgányt. Szerencséjére a barlang elég széles volt ahhoz, hogy eliszkolhasson az újra és újra előtörő lángnyelvek elől, de nagyon figyelnie kellett a halvány derengésben, nehogy a falnak csapódjon.