Főkép

Éveim számának gyarapodását nem csupán hajszálaim megfogyatkozásával mérem, hanem mindazon tapasztalok számával, amelyeket megéltem a „hazai könyvkiadás kontra sorozatok” kapcsán. Mennyi ígéretes kezdeményezés végezte a porban, outletek akciós polcain, rajongók teljesíthetetlen kívánságlistáin, köszönhetően a gazdasági válságnak – vagy pusztán a kiadó hozzá nem értésének. Az előbbi csoportba tartozik a tudomásom szerint magyarul elsőként megjelent fumetti sorozat, a Dampyr, amely hat kötet után szűnt meg, az akkoriban éppen lejtmenetben lévő képregénypiac korlátozott vásárlói kapacitásának köszönhetően. Eltelt pár év, ismét kapható magyar nyelvű fumetti, sőt, nem várt fordulatként, Dylan Dog után a Frike Comics életet lehel Harlan Draka kalandjaiba.

 

Módfelett dicséretes és támogatandó tett, csak reménykedni tudok abban, hogy sok-sok éven keresztül olvashatjuk még ezeket a történeteket. Bármennyire szerettem volna az előző nekifutáskor kimaradt kétrészes namíbiai kalanddal folytatni az eseményeket, ez most kimaradt az életemből, és mivel az olasz kiadás hónapos léptekkel halad előre erre a jövőben sem lesz sok esélyem, lévén az előrejelzések szerint náluk évi két kötet várható. Ezzel természetesen együtt tudok élni, hiszen ez a mennyiség még mindig több a semminél.

 

Mielőtt nekiláttam volna a Képregényfesztiválra időzített új kötetnek, nosztalgiából és az emlékeim felfrissítése céljából újra elolvastam a korábban megjelent hat kötetet. Ezt mindenkinek ajánlom (aki teheti), mert magyarázatot kapunk Harlan mibenlétére, valamint két segítőjéről is megtudunk minden fontosat, s nem utolsó sorban, a prágai epizódban felbukkan Nikolaus és Caleb Lost, akik a mostani, A velencei baba sztoriban is feltűnnek. Az meg már tényleg csak non plus ultra volt, hogy újra átéltem azt a hangulatot, a horror-kaland feelinget, ami jól jellemzi a Dampyr világunkra hajazó, de annál sötétebb légkörét. Szörnyekből, bestiákból, párhuzamos vagy ki tudja milyen univerzumokból, varázslókból, démonokból és persze vámpírokból van bőven, amit értelmezhetünk szóló sztorik szintjén, vagy akár nagy kerek egészként – a sorozat kitalálói nem fukarkodtak a mítoszok és legendák adaptálásával, miközben a főszereplő kellőképpen egyedi, annak ellenére, hogy külsejét Ralph Fiennes színészről mintázták.

 

A Fumax kivitelétől eltérően – akárcsak DD esetében – két kalandot kapunk egy füzetben, ami annak ellenére szimpatikus megoldás, hogy nem egymást követő történetekről van szó (egészen pontosan a 142. és 179. számúakról), mert személy szerint szeretek elmerülni a Dampyr világában, és így egyszerre két különböző darabját ismerhettem meg ennek a cseppet sem emberbarát környezetnek. A velencei baba egyszerre épít a pár évszázaddal korábbi mechanikus készülékek divatjára és napjaink karneváli hangulatára, amikor álarc mögé bújva mindenki más embernek érezheti magát. A Kísértetkórház című pedig nagyjából megtestesít minden félelmet, amit kórházzal, lakatlan épülettel szemben érezhetünk, pontosan annyi plusszal kiegészítve, amennyi egy emlékezetes Harlan Draka kalandhoz szükséges.

 

Minden felnőtt képregénykedvelőnek ajánlom a sorozatot, részben azért, mert egészen más, mint az amerikai szuperhősös képregények, másrészt pedig a rengeteg lehetőséget rejtő világ miatt, s nem utolsó sorban azért, mert horrorból módfelett kevés van a piacon, és képregényes kalandból sincs sokkal több. Mindehhez még annyit, hogy a szerzők bámulatos lazasággal vezetnek át bennünket a hétköznapi helyzetekből a természetfeletti és a félelem birodalmába. Remélem a jövőben sem kell csalatkoznom a magyar kiadók, Giovanni és társai választásaiban.