Főkép

A 2014-es kiadású Mr. Mercedes után egy évvel megjelent Stephen King mindenféle misztikus vonást nélkülöző krimi/thriller trilógiájának második része, az Aki kapja, marja is. Mivel a horror-király nem először tesz látogatást ebben a szegről-végről rokon zsánerben, így nem túlságosan meglepő, hogy az olvasók az első kötet után elégedetten állhattak fel a könyv mellől és persze a folytatások iránt is tovább nőtt az addig is nagy érdeklődés. Ám ez a két megállapítás gyakorlatilag minden más King műre igaz, ezért nagy örömmel és fokozott elvárásokat dédelgetve vetettem bele magam Bill Hodges, a magándetektívként praktizáló nyugdíjas (és súlyos szívbeteg) ex-zsaru következő kalandjába.

 

Néhány évvel az autós gyilkos ügyének lezárása után Hodges élete némiképp rutinszerűvé vált. Kisebb ügyek miatt körözés alatt álló bűnözőket kapcsol le szociális fóbiáktól sújtott asszisztensnője segítségével. Úgy gondolja, hogy élete nagy ügye már a háta mögött van, különleges izgalmakra, rivaldafényre egyáltalán nem vágyik. A „Nagy Fogás” ártalmatlan agyhalott csupán a helyi klinikán – akihez Hodges néhanap be-beugrik nem épp baráti kapcsolatuk ápolása okán –, a kisváros pedig újra csendes. Ez a nyugalom azonban megtévesztő, hiszen vannak olyan, múltban gyökerező bűnök, amik még nem nyerték el jutalmukat. Olyan titkok, amik ártatlanokra és bűnösökre egyaránt végzetesek lesznek.

A kisiskolás Pete Saubers a házuk mögötti patakparton egy elásott ládát talál, benne egy köteg pénzt és jó pár noteszt…

 

Hadd szögezzem le már az elején, hogy aki olyan bűnügyi történetet keres, amiben a hangsúly a nyomozáson van, amikor a(z önjelölt) detektívek egyik nyomot a másik után követve végül eljutnak valamiféle lezáráshoz, az nagyon rosszul járna ezzel a könyvvel. Itt senki nem „nyomoz” a klasszikus értelemben használva a szót, még a magánhekus sem. Nem elszórt nyomokat követ, hanem rohan (vagy inkább sántikál) az események után, próbál „képbe kerülni”, ami nem igazán sikerül neki. Úgy érzem, hogy a szimpatikus Hodges bácsi ebben a történetben csak kellék – aki körülbelül a regény feléig egyáltalán nem is szerepel! –, aki arra kellett, hogy ne csak a Kisváros kösse össze a trilógiát, hanem legyen egy ikonikus karakter is (az állandó segítők mellett), akire az olvasók később emlékezhetnek majd. Az ő szempontjából ez a kötet azonban olyan, mint egy „töltelék”, ami az első rész és a harmadik rész (End of Watch) közt eltelt időszakra ad bepillantást egy érdekes (és természetesen nagyszerűen megírt), de nem annyira izgalmas ügy kapcsán.

 

No, nem mintha egy ügy attól lehetne csak izgalmas, ha minél véresebb vagy ha minél nagyszabásúbb a gyilkosság elkövetésének módja (lásd Mr. Mercedes), de a sűrű visszapillantásokkal együtt cirka negyven évet felölelő történetben alig néhány haláleset történik csak. Ez pedig a King-mércén igencsak alacsony érték. Az első, az események láncolatát elindító gyilkosság – mikor a kedvenc regénykarakterének meggyalázása miatt kétségbe esett rajongó végez a morális tanításait látszólag visszavonó sztár-szerzővel – jóval túlmutat az egyszerű haszonszerzés vagy más, „általánosabb” gyilkossági indítékokon, de hasonlót pont Kingtől már olvashattunk régebben (Tortúra), így igazából az újszerűség bélyegét sem lehet rásütni a regényre. No, nem mintha valóban szükség lenne rá.

 

Az igazi fordulat, mikor az egy generációval később megszületett másik főszereplő végül ugyan abba a regény-ciklusba, ugyan abba a regényalakba (és ugyan abba a harmincnéhány éve meggyilkolt szerzőbe) „szeret bele” menthetetlenül és ezáltal mintegy lelki rokonságba kerül a gátlástalan gyilkossal, aki az ő életére tör, már jóval árnyaltabb és jóval izgalmasabb vetülete a regénynek. King itt sem tud hibázni, ahogy írói stílusa – szabados párbeszédei, aprólékosan kidolgozott karakterei, olvasmányos leírásai és élvezetes visszaemlékezésekkel tarkított elbeszélőmódja –, amit a Hűséges Olvasói mostanra akkor is felismernének, ha a kötet elején nem díszelegne a szerző neve, még mindig kiváló.

 

A könyv ’70-es években játszódó részeiben most nem volt annyi lehetősége a társadalmi miliő megfestésére, de a 2000-es évekről szóló jelenetekben a kisvárosi, lepusztult, elszegényedett negyedek szinte megelevenednek, még ha a hangsúly nem is az ilyen időben és helyen élők életén volt azért, hanem a feszültség folyamatos emelésén, ami látszólag a végjátékban éri el a legmagasabb értékét. Ám King az utolsó oldal utolsó bekezdésében azért még képes volt „váratlant” – pontosabban ezt vártam egész végig! – húzni, és rakni egy lapáttal az ekkor már fároszként lobogó tűzre, ami miatt az idén megjelenő End of Watch igencsak izgalmas kriminek ígérkezik!