Főkép

A Művészetek Palotájában izgalomtól fűtött emberek hada fogad az érkezéskor, és valahogyan ragadósnak bizonyul a felfokozott várakozás, már-már türelmetlenné válok, hogy egy elhalasztott koncert pótlását – amire eredetileg nem készültem – én is meghallgathassam. Miután az ajtók bezárulnak, még legalább további öt perc telik el, mire megjelennek a színpadon a művészek, akiket hangos ováció fogad. Jonas Kaufmann kedvenc kísérőjével, Helmut Deutsch zongoristával készül dalestet adni. A sármos énekes bozontosabbnak tűnik messziről, mint a plakátokon, de ellentétben a lelkes hölgyek tömegével, mi kizárólag a hangjára vagyunk kíváncsiak.

 

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem belső plafonja a lehető legmélyebbre van leeresztve, minden köhécselés ellenére érezhetően egy koncentált közönséggel és Mahler egy dalciklusával indul az este. Ha csak a szintén a zeneszerző által írt prózából következtetnénk Mahler személyiségére, akkor meglehetősen depressziós figurának képzelnénk el, aki amolyan igaz romantikusként hol élni, hol halni vágyik, persze egyik esetben sem a szerelemtől függetlenül. És olyan nagyot nem is tévedünk, mert miután az estet követően utánanézünk a dalok indíttatásának, azt olvassuk, hogy azok egy bizonyos Johanna Richter iránti boldogtalan szerelem érzéseiből fakadtak.

 

Az est első felének második részében Benjamin Britten egy dalciklusa következett (Hét Michelangelo-szonett), amelyet Britten élettársának, Peter Pears tenornak komponált, bármily meglepő, Michelangelo hét szonettjére. Egészen modern muzsikát hallunk, ami egyrészt természetesen érthető a későbbi zenei kor és szellemiség tükrében, de szűken, a programon belül még a német és olasz nyelvi rugalmasság határairól is árulkodik. Amíg Mahler zongorakísérete szorosan követi az ének szólamait, és sokszor a tisztán hangszeres ismétlésekben is visszaköszönnek az ének motívumai, addig az olasz szonettekre írt Britten-kompozíciók zongoraszólamai sokkal szabadabbak. Mintha ez utóbbinál magának az olasz nyelvnek a dallamossága elég lenne ahhoz, hogy a szöveghez komponált hangsorokat kiegészítse – erről (is) tanúskodik a „XXIV: Spirto ben nato, in cui si specchia e vede” tenor kiállása –; mintha Britten szándékosan játszott volna a zongora és az ének dallamvilágainak kontrasztjaival, hogy megmutassa, nincsenek a zenei korszakok között leküzdhetetlen szakadékok.

 

 

Britten „XXXII: S’un casto amor, s’una pietà superna”-ja Deutsch előadásában lenyűgöző, a tisztán instrumentális részek már-már Brad Mehldau jazz zongoristát idézik, aki klasszikus műveltségét ugyan sohasem titkolta, de Brittennel való kapcsolata számunkra eddig nem volt világos. De méltassuk Kaufmannt is egy kicsit: nem egy lehengerlő hang, de visszafogott, semmi érezhető modorosság vagy allűr, letisztult, kifinomult; nem szórakoztat, hanem értelmezve átél; talán lehetne játékosan ironikusabb, de ezen az estén inkább komor.

 

Talán éppen ezért a Richard Strausstól válogatott dalok is megmaradnak a komoly hangulatnál a szexualitás és a szerelem tematikája ellenére is, hogy aztán majd a ráadásokban váljon igazán oldottá Kaufmann hangulata. Remek dalest volt, remek programmal, két nagyszerű művész, Jonas Kaufmann és Helmut Deutsch előadásában.

 

Előadók:

Jonas Kaufmann – ének

Helmut Deutsch – zongora

 

Fotó: © Posztós János, Müpa