Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

The Rough Guide To Psychedelic Cumbia (CD)

 

Ha Latin-Amerika zenéjéről beszélünk, akkor előbb-utóbb szóba kerül a cumbia, ez a népszerűségét, elterjedését és egyszerűségét tekintve a mi csárdásunkhoz hasonlítható tánc. A múlt század negyvenes éveitől az eredetileg Kolumbiában kedvelt zene rövid idő alatt meghódította a kontinenst, hogy aztán a hatvanas évék végétől megújuljon, köszönhetően annak a sokféle hatásnak, ami részben a globalizáció miatt érte. Mint például a rockzene létrejötte, vagy az elektromos hangszerek elterjedése – ezeket az újdonságokat a fiatalok magukénak érezték, így nem csoda, ha az addig kizárólagos jelleggel akusztikus instrumentumokat használó együttesekben sorra feltűntek a szintetizátorok és az elektromos gitárok, hogy a többi változást ne is említsem.

 

Azon lehet vitatkozni, ez mennyire tekinthető elkerülhetetlen fejleménynek, de a tény ettől még tény marad, napjaink cumbia együttesei már másként játszanak, mint a hetven-nyolcvan évvel korábbi elődeik, egyedül a ritmus, a táncolhatóság maradt változatlan. Az angol World Music Network kiadó közismert „The Rough Guide To” sorozatának válogatáslemeze arra vállalkozik, hogy egy csokorba gyűjtse össze a kortárs zenekarok legjobbjait, és megmutassa, mennyire változatos zenét találunk manapság cumbia címke alatt.

 

A fellépők között vannak veteránok, mint például az 1968-ban alakult Los Wembler’s De Iquitos, akik főként gitárjátékkal vezetik elő jellegzetesen latin dallamaikat. Az újabb nemzedéket képviseli a Sonido Gallo Negro, akiknek utolsó lemezéről már írtam a rovatban (Sendero Mistico). A tőlük beválogatott szerzeményben hangsúlyosan van jelen a gitár és a szintetizátor, no és persze a táncolhatóság, mi több, dacára az ének hiányának, az „Inca-A-Delic” egyike a legfülbemászóbb dallamoknak a lemezen. Az „elborultabb” tételek közé tartozik az Anarkia Tropikal Feat. Los Chapillacs nótája, náluk tényleg jelen van a címben említett pszichedelia, az „El Silbido Del Tunche” elszállós, lazulós darab, de ennek ellenére tetszett.

 

Kinek ajánlom: a latin zene, azon belül pedig a cumbia kedvelőinek.

2015-ben megjelent lemez (World Music Network).

Bővebben a kiadó weboldalán: http://www.worldmusic.net/

 

 

 

Saltatio Mortis: Licht und Schatten – Best Of 2000-2014 (CD)

 

Azzal teljesen tisztában voltam, hogy előbb-utóbb olyan együttesről írok majd ebben a rovatban, akik a rock vagy a metal népzenével történő vegyítésén ügyködnek. Végül egy japán társulat, a Waggakiband lett az első, bár ők nem itt, hanem önálló cikkben kerültek méltatásra. A következő ilyen formációt mongol-kínai eredetre tippeltem, de az élet, illetve a lemezkiadók ismét felülírták a tervemet, így most egy echte német zenekarról lesz szó, amelyet formabontó módon már évek óta ismerek és szeretek, és talán picit kilóg a világzene kategóriájából.

 

A Saltatio Mortis középkori metalt játszik, ami esetükben azt jelenti, hogy szabvány rock/metal hangszereken kívül dudán, tekerőlanton, töröksípon játszanak. Alkalmanként mindezeken kívül még buzuki, lant, citera és néhány számomra ismeretlen eszköz színesíti az előadásukat. 2016-ban már tizenöt éves múltra tekintenek vissza, és ezt az évfordulót egy best of válogatással ünneplik meg. A dupla CD, a rajta elhelyezett huszonöt szerzeménnyel korrekt válogatást nyújt a Haláltánc csoport eddigi munkásságáról, meg arról, hogy mit kell értenünk középkori metal alatt.

 

Mivel itt már tényleg a legjobb nóták szerepelnek, ezúttal sem volt könnyű bármelyikre rámondanom, hogy ez a kedvencem. Mondjuk a kislemezen ötféle verzióban kiadott, erősen politikus szövegű „Wachstum über alles” mindenképpen hallgatásra érdemes, többek között azért, mert jól példázza, miként oldják meg a hagyományos és az elektromos hangszerek párosítását, valamint mert igazi slágergyanús refrénje van. A „Salome” szintén kihagyhatatlan, köszönhetően Doro Pesch közreműködésének, aki Alea der Bescheidene énekessel közösen emlékezetes duettet produkál, amit az SM-re nem jellemző kórus koronáz meg, no meg a bombasztikus betétekről se feledkezzünk meg. Aztán ott van a „Koma”, a maga tempóváltásaival, és talán itt figyelhető meg a legjobban az, ahogyan a gitárok és a dudák váltogatják egymást. Aki ne adj isten mindezek hatására vásárlásra adja a fejét, az próbálja meg valamelyik koncert DVD-jüket beszerezni, mert az tényleg olyan élményt nyújt, aminek hatására nagy valószínűséggel rajongóvá válik az ember.

 

Kinek ajánlom: középkori metalban náluk kevés izgalmasabb formáció létezik, kihagyhatatlanok egy hagyományőrző rendezvényről.

2016-ban megjelent dupla album (Napalm Records).

Az együttes weboldala: http://www.saltatio-mortis.com/

 

 

 

Konono No.1 meets Batida (CD)

 

Kivételesen arra kérek mindenkit, hogy mielőtt továbbhaladna, indítsa el a cikk végén elhelyezett klipet. Erre azért van szükség, mert szavakkal nehezen körülírható az a mágia (és a zene), amit a kongói Konono No.1 együttes ezen a lemezen létrehozott az angolai Batida közreműködésével. Pedig látszólag nem csinálnak semmi különlegeset, csak összepárosították az afrikai ritmusokat a trance muzsikával. Az eredmény egy hipnotikus, teljesen magával ragadó, az ismétlődésével a révülés felé terelgető zene, amit csak kelletlenül hagynak félbe a muzsikusok – ennek tudom be, hogy az albumon hallható szerzemények fele nyolc percnél hosszabb.

 

A Konono No.1 nagyon erős, a kongói hagyományokból táplálkozó ritmusszekciót vonultat fel, ami nem csupán a táncoslábú hallgatókat csábítja a parkett közepére, hanem stabil alapot nyújt az elektromos likembéken (talán a hüvelykzongora a legjobb kifejezés rá, a videón ez a hangszer is látható) játszó kollégáknak. Akik a dallamokat hozzák, de ez alatt ne a nyugati kultúrkörben megszokott dallamokra gondoljunk, inkább a ritmus kiegészítőiként, bár az egyenrangú fél sokkal inkább visszaadja azt az összefonódást, ami a két csoport között van. Hozzáteszem, hogy mivel Kinshasa külvárosából indultak, a felszerelésük többnyire házi készítésű, amitől teljesen egyedivé vált a hangzásuk – és ennek ellenére világhíresek lettek, ez a lemez például több ilyen tematikájú slágerlistán az élbolyban szerepel.

 

A lemez nagyon egyben van, ezért sok értelme nincs a kiemelésnek. Persze az elsőként hallható „Nlele Kalusimbiko”, amelyikhez klipet is készítettek, talán jobban megragad az ember fülében, köszönhetően az énekesként vendégszereplő AF Diafrának. De ilyen alapon említhetem a következő „Yambadi Mama” című tételt, ahol sokkal több az elektronika, ellenben Pauline Mbuka Nsiala hangja versenyre kell a likembékkel. Harmadikként pedig az utolsó, „Um Nzonzing” szerzeményre hívom fel a figyelmet: ének nincs, csak néhány szót suttognak a mikrofonba, cserébe ismétlődés, végtelenített, ismétlődő ritmusok érkeznek, hogy végleg elsimítsák az eddigre ellazult hallgatót. Búcsúzóul nem mondhatok mást, csak megerősítem a lemez különlegességét, a muzsikusok tehetségét, ötletességét.

 

Kinek ajánlom: afrikai világzene, elektronikával, ismétlődéssel, hipnotikussággal, éppen ezért a fekete kontinens és a trance rajongóinak ajánlott.

2016-ban megjelent album (Crammed Discs)

Az együttes weboldala: http://www.konono.net/