Főkép

Gyerekként abban a szerencsében volt részem, hogy anyai nagyapámmal keresztbe-kasul bejárhattam nemcsak az ország, hanem Budapest nagy részét; már ami a nevezetesebb dolgokat jelenti. És neki már egy árvízi tábla is fontos volt. Mivel pontosan tudta, hogy mi hol van, és én folyamatosan kérdezgettem, hogy most mit fog megmutatni, amire ő persze hamiskásan somolyogva a bajsza alatt készségesen válaszolt, többször rohantam el mellőle, hogy hamarabb megpillanthassam a nem messze jobbra vagy balra lévő domborművet, emléktáblát, szobrot vagy hasonló nevezetességet. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy nagyon komoly művészettörténeti ismeretekkel is rendelkezett, így nyolc-kilenc évesen már pontosan tisztában voltam vele, hogy például ki is volt Stróbl Alajos.

 

Többek között ezért is mondtam azt, amikor belelapoztam Tábori László könyvébe, hogy mindenféleképpen el kell olvasnom. Egyrészt nosztalgikus hangulatot ébresztett bennem, hogy ismét Budapest utcáit rójam az öreggel, ami sajnos már nem lehetséges, másrészt rettentően kíváncsivá tett, hogy mi olyan dolgokat tud mutatni, amikről vagy megfeledkeztem a lassan fénysebességgel száguldó XXI. században, és mik azok, amik kimaradtak az életemből (mert hát ugye mindent a nagyapám se tudott megmutatni nekem).

 

Elsőként Buda, aztán Pest, majd a szerző szűkebb lakóhelyének – Józsefváros – feltáratlan vagy éppenséggel elfeledett titkaiból kapunk ízelítőt, legyen szó a legöregebb fáról vagy kőszikláról a városban. De említésre kerül a fővárosban fellelhető legnagyobb boroshordó vagy a volt Természettudományi Múzeum (Ludovika) kertjében található kút is (Illés-kút). És persze olyan kérdésekre is választ kapunk, hogy hány nyelve van a Lánchidat „őrző” négy oroszlánnak összesen, vagy a már fent említett Stróbl Alajos Arany Jánosról készült szoborkompozíciójában kiről mintázta a mester Toldi Miklós alakját.

 

Akiben van egy kis fogékonyság mindezek iránt, az remélhetőleg megszívleli a szerző azon gondolatait, melyek szerint, ha kicsit feljebb emeljük a fejünket, és nyitott szemmel járunk ebben a városban, akkor óhatatlanul is találkozhatunk olyan „feltáratlan titkokkal”, amelyek mellett bizony nap, mint nap elrohanunk. És ha úgy hozza a sorunk, hogy kikapcsolódás gyanánt kimozdulnánk valamerre otthonról, akkor én azt mondom, hogy nyugodtan vegyük a nyakukba a várost, és fedezzük fel újra annak szépségeit és elfeledett emlékeit. Sétáljunk végig úgy a Veres Pálné utcában, hogy a házak magasba nyúló homlokzatát bámuljuk. Vagy járjunk egyet a Városligetben (amíg még megtehetjük), vegyünk szemügyre minden szobrot és építményt, próbáljuk megtalálni azt a két tízmillió éves megkövesedett fatörzset, amelyet itt helyeztek el valahol. És nyugodtan vigyük magunkkal gyermekeinket vagy az unokákat. Megéri.