Főkép

Először – legalábbis odafigyelve – Daniel Craig szájából hallottam a parkour szót; Craig első James Bond-filmje, a Casino Royale egyik beharangozójában beszélt a sportról. Sam Capra, a CIA londoni székhelyén dolgozó fiatal ügynöke úgyszintén parkourozással edzi magát. Úgy tűnik, hogy a kémek előszeretettel választanak maguknak kifejezetten vakmerő sportokat, vagy ha ők nem is, az alakjukat kiötlő íróknak/forgatókönyvíróknak időnként valamiért egy srófra jár az agyuk. És ugyan a madagaszkári parkour-jelenetet a 007-es filmek egyik legemlékezetesebb pillanataként tartják számon, regénynyitánynak sem utolsó a szabadfutás bemutatása – ha csak szavakkal is.

 

Aligha akad olyan olvasó, akinek ne jönne be egy efféle indítás, amely egyrészt elhelyezi a főszereplőt a thriller-hősök palettáján, másrészt módot ad az írónak, hogy megcsillogtassa verbális virtuozitását. Hogy megmutathassa, mennyire érzékletesen képes megidézni az utcai tereptárgyakon száguldozó ifjú lelkiállapotát, és elhitesse velünk, hogy a szereplő hús-vér emberként érzi és éli meg a veszélyes ugrándozás közben felszabaduló adrenalinlöketet. Ráadásul rögtön bevezeti a regény meglehetősen összetett szimbolikájának két legfontosabb elemét, melyek közül az egyik, a címben is szereplő „adrenalin” amolyan vezérmotívumként vonul végig, vagyis inkább bukkan fel rendszeresen a történetben, a másik – a parkour élménye – pedig kis csalással a cselekményvezetést jellemezheti.

 

Sam Capra viszonylag nyugodt élete ugyanis egyszerre alapjaiban megváltozik, amikor felrobbantják a központot, ahol dolgozik, mi több, minden jel arra mutat, hogy a merényletben várandós felesége, Lucy is tevékenyen részt vett. Ám közvetlenül a megsemmisítő csapás előtt Lucy még értesíti Samet, hogy el kell tűnnie az épületből, így amellett, hogy megmenti az életét, gyanúba is keveri őt. E pillanattól kezdve Sam élete szakadatlan menekülésbe, rohanásba vált: ahogy a parkourozók egyik tetőről a másikra szökkennek, kerítéseken lendülnek át, gerendákon egyensúlyoznak, padokon vesznek lendületet, úgy a megvádolt fiatal ügynöknek is az épp útjába kerülő biztos vagy bizonytalanabb pontokon kell megtámaszkodnia, továbblendülnie, hogy felkutassa eltűnt nejét és a „pocaklakót” (aki időközben valószínűleg meg is születhetett), és tisztázhassa saját és felesége nevét. Mindebben pedig csupán egyetlen barátjára, August Holdwine-ra számíthat, aki a Cégen belülről alkalomadtán továbbra is segíti őt.

 

Vagyis képbe kerül még egy támogató, a titokzatos moldovai származású brit nő, Mila, akinek valahogy a nagy hírszerzési ügynökségekéhez hasonló erőforrások állnak a rendelkezésére. A feladat azonban ennek ellenére sem bizonyul különösebben könnyűnek, hiszen Sam feleségének feltételezett elrablói minden jel szerint egy olyan bűnszervezet tagjai, akik elfogott nőket változtatnak agymosott zombivá, ráadásul ártatlanok tömeges elpusztításától, kegyetlen terroristaakcióktól sem riadnak vissza. A Cég pedig folytonos bizalmatlanságával, sőt, határozott ellenségességével nemhogy segítene nekik a nyomozásban, inkább folytonosan akadályokat gördít eléjük.

 

Jeff Abbott első Sam Capra-regénye alapvetően a főhős tudatán át, az ő szemével láttatva mutatja be az eseményeket, aminek köszönhetően jóval könnyebben azonosulhatunk vele, a gondjaival és a gondolkodásmódjával. Ezt rendszeresen távolságtartóbb, harmadik személyű részek váltják, hogy tárgyilagosabb, nem a szubjektivitás szűrőjén átfuttatott információkkal egészüljön ki a kép. Az eredmény egy rendkívül sodró tempójú, az olvasót valóban szinte magába szippantó thriller, amelyet befejezve tüstént a folytatásért nyúlnánk. Ezért talán érdemes is egyszerre beszerezni az eddig megjelent köteteket, hogy ne kelljen holmi kényszerű szünetek miatt bosszankodnunk.