P. G. Wodehouse: Legénylakás
Írta: Galgóczi Tamás | 2016. 06. 02.
Nem lehetek elég hálás a Ciceró Könyvstúdiónak mindazon áldásos munkálkodásért, amit a Wodehouse-életmű magyar nyelvű megjelenése érdekében végeznek. Mert ugyan tény, hogy az első Wodehouse kötet évtizedekkel korábban, más kiadó gondozásában már napvilágot látott, de az ezt követő években túl sok előrelépés nem történt, mintha mindenki visszarettent volna a feladat nagyságától. Kiadók jöttek és mentek, ki kevesebb, ki több címet piacra dobott, hogy aztán más szerzőtől várja a sikert, minek köszönhetően már csak a Ciceró maradt talpon, akik megfontoltan haladva, de a jelek szerint töretlenül folytatják a munkát. Egy biztos: idén tavasszal újabb kötettel gyarapodott a polcomon sorakozó gyűjteményem.
Bizonyos értelemben felfoghatatlan számomra a magyar olvasók hozzáállása az előző század klasszikusaihoz. Míg Agatha Christie a mai napig szerves részét képezi a krimire nevelésnek hazánkban, addig azok az angolszász klasszikusok, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek az egészséges humorérzék kifejlesztéséért (Leacoock, Jerome vagy éppenséggel Wodehouse) nem tudták megszerezni azt a népszerűséget, amit teljesítményük alapján megérdemelnének – és akkor még nem szóltam az olyan nyelvészeti zsenikről, mint John Lennon.
Ez a tény azért is felfoghatatlan számomra, mert Wodehouse lovagi címet kapott párbeszédeiért, ami teljesen jogos ítélet volt, de egyúttal nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nemcsak a szereplők beszéltetésében volt zseni, hanem a lökött karakterek kitalálásában, és persze a leírásokban is, legyen szó tájról vagy az emberi lélek rezdüléseiről. Nem tagadom, elfogult vagyok vele szemben, de komolyan úgy vélem, prózája nemcsak a szellemnek okoz kellemes perceket, hanem arra készteti az olvasót, hogy hasonló emelkedettséggel, mosolygós kedvteléssel szemlélje a világot és polgártársait.
Wodehouse sorait olvasva felsejlik egy boldog békeidőszak, amikor még jutott idő a szavak és mondatok megformálására, és nem csak a mesemondók élvezték egy szépen megformált gondolat báját. Amikor a beszédhangok zengése több volt a reggeli tejesember kurjongatásánál, ott volt benne az a mágia, amely nemcsak a természet kénye-kedve fölé emelte szőrös őseleinket az afrikai szavannán, hanem felruházott bennünket a rácsodálkozás és a műélvezet adományával.
A történet, amelyet most elmesél nekünk a fordulatokban gazdag életúttal rendelkező szerző, éppen ezért a szememben másodlagos. Elvégre ezúttal is ifjú szerelmesek kontra határozott elképzeléssel rendelkező szülők próbálják egymás rovására érvényesíteni akaratukat – s valljuk be, ha nem olvastunk legalább harminc ilyen könyvet Wodehouse-tól, akkor egyet sem. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ez egy unalmas másolat, mert erről szó sincs, ezt garantálja az amerikai helyszín, és az, hogy hősszerelmesünk ezúttal nem szegény, hanem éppen ellenkezőleg, bőven van mit a tejbe aprítania. No meg a többi szereplő, akik között westernrajongótól kezdve az ész emberéig minden előfordul – a szokásos karneváli hangulatot teremtve.
Személy szerint úgy vagyok P. G. Wodehouse műveivel, mint a Góbé koncertekkel – hiányérzetem van, ha pár hónapig nem jutok hozzá. Ezért aztán nem tehetek mást, mindenkit arra biztatok, vegyen kézbe egy angol humorremeket, és érezze jól magát.