Főkép

Fülszöveg:

Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással.

Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben.

Neil Gaiman és Michael Reaves regénye vad kalandozás világokon belül és világok között, jól megrajzolt helyszínekkel és élénk karakterekkel, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal.

 

Részlet a regényből:

ELSŐ FEJEZET

 

Egyszer eltévedtem a saját házunkban.

Jó, talán nem volt olyan rémes, mint amilyennek hangzik. Megtoldottuk kicsit a házat – hozzáépíttettünk egy folyosót meg egy szobát a porontynak, azaz Kevinnek, a tényleg kicsi öcsikémnek –, de ekkorra a kőművesek már rég elmentek, és a por is egy hónapja leülepedett. Anya vacsorázni hívott, hát elindultam lefelé. Az emeleten rossz felé fordultam, és egy felhős-nyuszis tapétájú szobában találtam magam. Rájöttem, hogy bal helyett jobbra fordultam, úgyhogy azonnal megismételtem a hibát, és berontottam a gardróbba.

Mire leértem a konyhába, Jenny és apa már ott ültek, anya pedig „úgy” nézett rám. Tudtam, hogy ha magyarázkodom, azzal csak magamat égetem le, úgyhogy nem szóltam semmit, hanem nekiláttam a sajtos makaróninak.

De már sejtitek a problémát. Bennem nincs meg az, amit Maude nénikém irányérzéknek nevez. Sőt, ez már inkább irányérzéketlenség. Nemcsak hogy északot nem tudom megkülönböztetni déltől, vagy keletet nyugattól, de sokszor még a balt sem a jobbtól. Ami elég ironikus, ha azt vesszük, hogyan alakultak a dolgok…

De előreszaladtam. Oké. Úgy fogom leírni, ahogy Mr. Dimas tanította. Szerinte nem az számít, hol kezdi az ember, csak kezdje el. Úgyhogy én vele kezdem.

Másodikos voltam, az őszi szünet előtt jártunk. Minden elég normálisan ment, kivéve a társadalomtudományokat, ami viszont nem meglepetés. Mr. Dimas tanította, aki híres volt a szokatlan módszereiről. A félévi dolgozatnál bekötötte a szemünket, mindenkinek bele kellett böki egy gombostűt a világtérképbe, és arról a helyről írni, ahová bökte. Nekem Decatur jutott Illinois államban. Volt, aki hőbörgött, mert Ulánbátort vagy Zimbabwét kapta. Pedig mázlijuk volt. Próbáljatok csak ti tízezer szót írni az Illinois állambeli Decaturról.

De hát Mr. Dimas állandóan ilyeneket talált ki. Tavaly a helyi újság címlapjára is felkerült, és majdnem kirúgták, mert két osztályból egymással háborúzó hűbérbirtokokat szervezett, és egész félévben béketárgyalásokat folytattak. A tárgyalások végül megszakadtak, és a két osztály a nagyszünetben összecsapott az iskolaudvaron. A helyzet kicsit eldurvult, és pár vérző orr lett a következmény. Mr. Dimas a helyi lapok szerint ezt mondta: „Néha elkerülhetetlen, hogy a háború tanítson meg bennünket a béke értékére. Néha meg kell tanulni a diplomácia igazi értékét, és jobb szeretném, ha a diákjaim inkább a játszótéren tanulnák meg, mintsem a csatatéren.”

Az iskolában azt pletykálták, hogy ezért tutira kirúgják. Még Haenkle polgármestert is elfutotta a pulykaméreg, mivel az egyik vérző orr az ő fiacskájáé volt. Anya és Jenny – a húgom – meg én sokáig fennmaradtunk, karamellás tejet ittunk és vártuk, hogy apa hazajöjjön a városi tanács gyűléséről. A poronty mélyen aludt anya ölében, aki akkor még mindig szoptatta. Már elmúlt éjfél, mire apa belépett a hátsó ajtón, kalapját az asztalra dobta, és azt mondta:

– Hét hat arányban szavaztunk mellette. Dimas megtarthatja az állását. Fáj a torkom.

Anya felállt, hogy teát főzzön apának, és Jenny rákérdezett, miért

állt ki Mr. Dimas mellett. – Az osztályfőnökünk szerint bajkeverő.

– Az – adott neki igazat apa. – Kösz, drágám. – Belekortyolt a teába, majd folytatta. – De kevés az olyan tanár, aki szereti, amit csinál, és akinek van hozzá egy kanálnyi esze is. – A pipájával Jennyre bökött. – Elmúlt a boszorkányok órája, kicsim. Ágyban a helyed.

Apa ilyen. Hiába csak tanácsos, bizonyos embereknél többet nyom a szava, mint a polgármesteré. Annak idején bróker volt a Wall Streeten, és még ma is ő kezeli a részvényeit Greenville tekintélyesebb polgárainak, akik közül többen ott ülnek vele az iskolatanácsban is. A tanácsosság többnyire csak havi pár napos elfoglaltságot jelent, úgyhogy apa általában taxizik. Egyszer megkérdeztem, miért csinálja, hiszen a befektetései miatt eleve nem kell aggódnunk az anyagiak miatt, és anya is keres az egyedi készítésű ékszereivel. Apa erre azt felelte, azért taxizik, mert szeret új emberekkel találkozni.

Az ember azt gondolná, hogy a kirúgás szelétől Mr. Dimas megijedt és kicsit visszavett. Dehogy. Az idei záróvizsgára olyasmit talált ki, ami még tőle is extrémnek számított. Tíz hármas csoportra osztotta az osztályt, megint bekötötte a szemünket – ezért nagyon odavolt –, és feltett egy iskolabuszra, ami különböző helyeken tett le bennünket a városban. Nekünk meg adott időn belül el kellett jutnunk az ellenőrzőpontokra, méghozzá térkép nélkül. Az egyik tanár megkérdezte, mi köze ennek a társadalomtudományokhoz, és Mr. Dimas azt felelte, hogy a társadalomtudományokhoz mindennek köze van. Elkobozott tőlünk mindent – mobilt, telefonkártyát, bankkártyát és készpénzt –, hogy ne tudjunk buszra vagy taxiba ülni, ne hívhassunk segítséget. Csak magunkra számíthattunk.

És itt kezdődött minden.

 

Na persze, nem mintha igazi veszélyben forogtunk volna. Greenville nem Los Angeles vagy New York, de még csak nem is Decatur.

A legrosszabb, ami történhet, hogy egy öreg néni a retiküljével kupán vág bennünket, ha egyikünk van olyan bolond, hogy megpróbálja átkísérni az úttesten. Viszont Rowena Danversszel és Ted Russell-lel kerültem egy csoportba, ami garantálta, hogy a vizsga érdekes élmény lesz.

Az iskolabusz dízelfüstöt okádva elhúzott, és mi levettük a kötést a szemünkről. A város közepén voltunk, ez azonnal világos volt. Hűvös októberi nap volt, dél körül járt az idő. Ritka volt a forgalom, gyalogos és autós is. Azonnal megkerestem az utcatáblát, és ezek szerint a Sheckley Boulevard és a Simak Street sarkán voltunk.

Tudtam is, hol.

Ez annyira meglepett, hogy meg sem bírtam mukkanni. Én voltam az a gyerek, aki a sarki postaládáig is eltéved, de most tudtam, hol vagyunk: srégen szemben a fogorvossal, ahol Jennyvel alig pár napja voltunk fogkőleszedésen.

Mielőtt megszólalhattam volna, Ted elővette a kis kártyát, amit Mr. Dimas adott mindenkinek. Ezen szerepelt az a hely, ahol felvesznek majd bennünket.

– A Maple és Whale sarkára kell eljutnunk – mondta. – Hé, a faterod eljöhetne értünk, Harker.

Ted Russellről elég annyit tudni, hogy még az „IQ”-t se tudná lebetűzni. Nemcsak azért, mert buta – és az, buta, mint egy dinnyeföld –, hanem azért is, mert nem venné a fáradságot. Egy évvel idősebb nálam, mivel osztályt ismételt. Tudtam, hogy csak olyan viccekre képes, amin még az általános iskolások is a szemüket forgatják, de hajlandó voltam elviselni Russellt, ezt az ellenszenves tetűt, csak hogy itt – vagy bárhol – Rowena Danversszel lehessek.

Lehettek szebb, okosabb vagy csak aranyosabb lányok a greenville-i gimiben, de én nem is kerestem őket. Számomra csak Rowena létezett. Viszont két év próbálkozás után sem sikerült meggyőznöm róla, hogy élete filmjében több vagyok egy statisztánál. Nem utált, nem is viszolygott tőlem, mert még ahhoz sem voltam elég fontos. Egész évben nem váltottunk öt mondatnál többet, és abból is négy olyasmi volt, hogy „Bocsi, ezt elejtetted” vagy „Bocsi, itt ültél?”. Nem éppen a romantika csúcsa, de én minden szót kincsként őriztem.

Most végre-valahára talán fordul a kocka. Végre több lehetek, mint egy névtelen pötty a radarján. Lényegében tizenöt éves voltam, ő meg az első igazi szerelmem. Komolyan. Legalábbis akkor azt hittem. Nem csak beleestem. Nem csak szerettem Rowena Danverst, de őrülten, szenvedélyesen szerelmes voltam belé. Még a szüleimnek is elmondtam, pedig ahhoz össze kellett szednem magam. Ha felfigyelne rám, mondtam nekik, ez lehetne az évszázad egyik nagy szerelme. Látták rajtam, hogy komolyan beszélek, és nem ugrattak. Megértették. Sok szerencsét kívántak. Én leszek Trisztán, ő Izolda (akárkik is ők, ezt apa mondta), én Sid és ő Nancy (akárkik is azok, ezt anya mondta). Imponálni akartam Rowena Danversnek, és kit érdekel, ha ezt nem shakespeare-i lírával érem el, hanem azzal, hogy tudom, merre kell menni? Belekapaszkodok én minden szalmaszálba.

– Tudom, hol vagyunk – böktem ki.

Ted és Rowena kétkedve néztek rám.

– Ja, persze! Inkább megint bekötöm a szemem. Gyere, Rowena – fogta meg a karját Ted. – Mindenki tudja, hogy Harker a saját seggét se találná meg, hátrakötött kézzel sem.

Rowena kiszabadította a karját, és rám nézett. Láttam rajta, hogy

nincs kedve Ted Russell-lel öt-hat sarkot gyalogolni, de a belvárosban sem akart ténferegni egész délután.

– Tutira tudod, hol vagyunk, Joey? – kérdezte.

A nő, akit szeretek a segítségemet kéri! Úgy éreztem, a Hold sötét oldaláról is hazatalálnék.

– Naná – feleltem olyan magabiztosan, mint a lemming, ami azt hiszi, kellemes nap várja a tengerparton. – Gyertek utánam! – És elindultam az utcán.

Rowena egy pillanatig habozott, majd elfordult Tedtől, és elindult utánam. Ted döbbenten nézett, aztán széttárta a karját.

– Úgy kell nektek! Majd mondom Dimasnak, hogy küldjön mentőcsapatokat! – kiáltotta, majd felröhögött és a levegőbe csapott.

Jó annak, aki egyben saját maga közönsége is.

Rowena utolért, és egy darabig csendben gyalogoltunk. Átvágtunk az Arkwright parkon, aztán – talán – északnak fordultunk a Corinthon.

Hat sarok után rájöttem valami nagyon fontos dologra: jó, ha tudod, hol vagy, de még jobb, ha tudod, hová mész. És én nem tudtam; perceken belül úgy eltévedtem, mint még soha. És csak rontott a helyzeten, hogy ezt Rowena is tudta. Láttam abból, ahogy rám nézett.

Kezdtem kétségbeesni. Nem akartam cserbenhagyni Rowenát, de azt sem akartam, hogy leégjek előtte. Úgyhogy azt mondtam: – Várj itt egy picit – és mielőtt válaszolhatott volna, előre szalad tam.

Kétségbeesetten kerestem egy ismerős utcát vagy valami jellegzetességet. Befordultam a sarkon, és megláttam egy épületet a következő tömb végén, ami ismerősnek tűnt, úgyhogy elindultam az utcán – a park mellett futó Arkwright Boulevardon –, hogy meggyőződjek róla.

 

Az időjárás Greenville-ben a legjobb esetben is szeszélyes. A Grand folyó miatt: annak köszönhetjük a sörfőző ipart és a turistákat, akik a kirándulóösvényen jönnek megnézni a vízesést, de a folyónak köszönhetjük a ködöt is, ami a városra borul, amikor csak lehűl a levegő.

Ilyen köd képződött most az Arkwright és Corinth sarkán is. Egyenesen belesétáltam, éreztem, hogy hidegen csapódik le az arcomon. A legtöbb köd ritka, ha az ember benne van. Ez viszont nem volt az. Inkább mintha sűrű és szürke füstben mentem volna.

Csak lépkedtem előre, nem igazán figyeltem a környezetemre, végül is sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak. A ködön át különféle színű, derengő fényeket láttam. Különösnek tűnik a város, ha csak a fényeket látod.

A következő sarkon befordultam a Fallbrookra, és kiértem a ködből… és megtorpantam. A városnak erre a részére egyáltalán nem emlékeztem. Az utca túloldalán volt egy McDonald’s, amit még sose láttam, felette hatalmas zöld kockás boltív. Gondoltam, biztos skót napokat reklámoznak. Fura. Láttam, de nem igazán fogtam fel. Csak Rowena járt az eszemben, azon törtem a fejem, hogyan tudnám neki megmagyarázni ezt az egészet anélkül, hogy teljes idiótának tűnjek. Sehogy. Vissza kell mennem hozzá és bevallani, hogy eltévedtünk. Kábé annyi kedvem volt hozzá, mint a rendszeres fogorvosi ellenőrzéshez.

Legalább a köd majdnem szétfoszlott, mire lihegve visszaértem a keresztutcához. Rowena ott várt, ahol hagytam. Háttal állt, egy kisállat-kereskedés kirakatát bámulta. Átrohantam az úttesten és megkopogtattam a vállát.

– Bocs. Tedre kellett volna hallgatnunk. Ezt se sokszor mondják, mi?

Megfordult.

Emlékszem, hogy amikor gyerek voltam – úgy értem, kisgyerek, még New Yorkban, mielőtt Greenville-be költöztünk, még Jenny születése előtt –, egyszer anya után loholtam a Macy’sben. A karácsonyi ajándékvásárlást intézte az áruházban, és megesküdtem volna, hogy alig vettem le róla a szemem. Kék kabátot viselt. Követtem ide-oda az üzletházban, de aztán az a sok lökdösődő-tolakodó ember annyira megijesztett, hogy megfogtam a kezét. És ő lenézett rám…

És nem is anya volt. Egy nő, akit életemben nem láttam, aki hasonló kék kabátot hordott, és hasonló frizurába fésülte a haját. Elbőgtem magam. Elvittek egy irodába, adtak üdítőt, megkeresték anyát, és minden jó véget ért. De sosem felejtettem el azt a kizökkent pillanatot, azt az érzést, hogy valakire számítasz, és másvalakit látsz.

Most is így éreztem magam. Ugyanis nem Rowena állt előttem. Hasonlított rá, akár a nővére is lehetett volna, és ugyanazt a ruhát viselte. Még fekete baseballsapkát is, pont ahogy Rowena.

Csakhogy Rowena mindig is nagyon hiú volt a hosszú szőke hajára. Nemegyszer mondta, hogy olyan hosszúra akarja növeszteni, amilyen hosszúra csak tudja, és sose vágatja le.

Ez a lánynak viszont nagyon rövid volt a haja. És az arca nem is hasonlított Rowenáéra. Vagyis alig. Közelről nem. Rowena szeme kék. Ezé a lányé barna volt. Csak egy lány volt barna kabátban és fekete baseballsapkában, aki a kutyakölyköket nézte egy kisállat-kereskedés kirakatában. Teljesen összezavarodtam. Hátrálni kezdtem.

– Ne haragudj, összetévesztettelek valakivel.

Úgy meredt rám, mintha a csatornából másztam volna ki hokimaszkban és kezemben láncfűrésszel. Meg se mukkant.

– Figyelj, nagyon sajnálom – mentegetőztem. – Tévedtem, oké?

Bólintott, de még mindig nem szólt, aztán elindult a járdán, és amíg el nem érte a keresztutcát, pár pillanatonként visszanézett. Akkor futásnak eredt, de mintha a pokol vérebei kergetnék.

Elnézést akartam kérni, amiért ráhoztam a frászt, de megvolt a magam baja.

Eltévedtem Greenville központjában. Elszakadtam a csapatom két másik tagjától. Nem volt nálam semmi apró. Megbuktam társadalomtudományokból.

Egyetlen dolgot tehettem, hát megtettem.

Levettem a cipőmet.

A talpbetét alatt egy összehajtott ötdolláros lapult. Anya ragaszkodik hozzá, hogy mindig ott legyen, vészhelyzet esetére. Kivettem az öt dolcsit, visszahúztam a cipőt, felváltottam a pénzt, és felültem egy hazafelé tartó buszra, közben magamban azt gyakoroltam, mit mondjak Mr. Dimasnak, Rowenának, sőt Tednek, és megfordult a fejemben, hogy a következő tizenkét órában talán mázlim lesz, és összeszedek egy olyan fertőző betegséget, hogy a félév végéig nem is mehetek iskolába…

Tudtam, hogy a problémák nem szűnnek meg, ha hazaérek, de legalább nem leszek eltévedve.

Kiderült azonban, hogy akkor még nem is ismertem ennek a szónak a jelentését.

 

MÁSODIK FEJEZET

 

Kábán ültem a buszon. Pár sarok után már nem is néztem ki az ablakon, csak az előttem lévő ülés hátát bámultam. Ugyanis az utcák nem stimmeltek. Eleinte nem jöttem rá, mi zavar; minden kicsit… elcsúszott. Mint a McDonald’s zöld kockás boltíve. Bárcsak hallottam volna, mit reklámoznak!

És az autók: apa azt mesélte, gyerekkorában a barátaival simán meg tudták különböztetni a Fordot, a Chevyt vagy a Buickot. Manapság minden autó egyforma, akárki gyártja, de most mintha valaki úgy döntött volna, hogy legyen minden autó rikító színű: narancssárga, levélzöld és hupisárga. Egész úton nem láttam feketét vagy ezüstszínűt.

Egy rendőrautó húzott el mellettünk szirénázva, de a villogója nem vörös-kék volt, hanem zöld-sárga.

Ettől kezdve le nem vettem a szemem a szürke, repedezett bőrtámláról. Félúton az a gondolat kezdett gyötörni, hogy a házunk nem lesz ott, csak egy üres telek, vagy – és ez még nyugtalanítóbb volt – egy másik ház áll majd a helyén. Vagy ha lesznek ott emberek, nem a szüleim, húgom és kisöcsém. Idegenek lesznek. Már nem tartozom majd oda. Leszálltam a buszról, és három háztömböt végigrohantam hazáig.

Az épület kívülről ugyanolyannak látszott: ugyanaz a szín, ugyanazok az ágyások és virágládák, ugyanazok a szélcsengők a tornácon. Majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. A valóság talán összeomlik körülöttem, de az otthon még mindig menedék.

Kinyitottam a bejárati ajtót és beléptem.

A szag is olyan volt, mint otthon, nem idegenszag. Végre-valahára kezdtem megnyugodni.

A ház belül is ugyanúgy nézett ki, de ahogy az előszobában megálltam, fokozatosan feltűntek dolgok. Apróságok. Amiket szinte képzel az ember. Mintha a folyosón a szőnyeg mintája kicsit más lett volna, de ki a fene emlékszik rá, nem igaz? A nappali falán, ahol egy óvodáskori fényképem lógott, most egy korombeli lány képét láttam. Kicsit hasonlított rám, és hát a szüleim beszéltek róla, hogy kiteszik Jenny képét…

És akkor rám zuhant a felismerés. Olyan érzés volt, mint amikor tavaly egy hordóba bújva leestem a zuhatagon; a hordó a sziklákra zuhant és összetört, és a világ hirtelen kifényesedett és tótágast állt, és elöntött a fájdalom…

Igenis volt különbség a házon, csak elölről nem lehetett látni. A tavasszal épített hozzátoldás – a kisöcsém, Kevin szobája – nem volt ott.

Felnéztem a lépcsőn. Ha lábujjhegyre álltam, és úgy tekertem a nyakam, hogy még éppen nem fájt, látnom kellett, hol kezdődik az új folyosó. Megpróbáltam. Még pár lépcsőfokot feljebb is mentem, hogy jobban lássak.

Hiába. Az új rész még mindig nem látszott.

Ha ez egy vicc, gondoltam, akkor egy multimilliomos csinálja, akinek nagyon beteg a humora.

Zajt hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és anya állt ott.

Csak éppen nem önmaga volt.

Ő is másképp nézett ki, mint Rowena. Farmert és egy olyan pólót viselt, amit még sose láttam rajta. A haját ugyanúgy hordta, de a szemüvege más volt. Ahogy mondtam, apróságok.

Kivéve a műkarját. Az nem volt apróság.

Műanyagból és fémből készült, közvetlen a pólója ujja alatt kezdődött. Észrevette, hogy bámulom, és a meglepetése – ő sem ismert meg, ahogy Rowena – gyanakvássá erősödött.

– Ki vagy te? Mit keresel itt?

Már azt se tudtam, sírjak, nevessek vagy üvöltsek.

– Anya, nem ismersz meg? – kérdeztem kétségbeesve. – Joey vagyok!

– Joey? Én nem vagyok az anyukád – felelte. – Nem ismerek egyetlen Joey-t se.

Erre nem tudtam mit mondani. Csak bámultam rá. Mielőtt kitalálhattam volna, mit mondjak vagy csináljak, egy másik hang szólalt meg mögöttem. Egy lány hangja.

– Valami baj van, anyu?

Megfordultam. Tudat alatt már felkészültem arra, mit fogok látni. A hang valahogy elárulta, ki áll a lépcső tetején.

A lány a fényképről.

Nem Jenny volt. Ennek a lánynak vörösesbarna haja volt, szeplői, dilis arckifejezése, mintha túl sok időt töltött volna a saját fejében. Annyi idősnek látszott, mint én, vagyis nem lehetett a húgom. Úgy nézett ki – és ekkor bevallottam magamnak, amit már tudtam –, úgy nézett ki, ahogy én néznék ki, ha lány lennék.

Döbbenten meredtünk egymásra. Halkan, mintha messziről érkezne, hallottam, hogy az anyja rászól: – Menj fel, Josephine. Siess.

Josephine.

És akkor valahogy megértettem. Nem tudom, hogyan, de rájöttem, és tudtam, hogy igaz.

Már nem léteztem. Valamiképpen kivágtak az életemből. Nem sikerült jól, mivel még ott voltam. De a jelek szerint egyedül én éreztem úgy, hogy jogom van itt lenni. A valóság valahogy megváltozott, Mr. és Mrs. Harker legidősebb gyermeke lány volt, nem fiú. Josephine, nem Joseph.

Mrs. Harker – de furcsa így gondolni rá –, Mrs. Harker engem fürkészett. Óvatosan, de azért kíváncsian is. Hát persze, látta az arcomon a családi hasonlóságot.

– Ismerlek? – A homlokát ráncolva próbált hova tenni. Még egy perc, és rájön, miért vagyok olyan ismerős, eszébe jut, hogy anyának szólítottam, és az ő világa is szétesik.

Nem az anyám volt. Akármennyire is akartam, akármennyire is kellett nekem, hogy az legyen, ez a nő ugyanúgy nem volt az anyám, ahogy a kék kabátos nő sem aznap a Macy’sben.

Futásnak eredtem.

A mai napig nem tudom, hogy azért futottam-e el, mert túl sok volt mindezt megemészteni, vagy mert meg akartam őt kímélni attól, amit én már tudtam: hogy a valóság szilánkokra hullhat, akár egy széttört tükör. Hogy megtörténhet bárkivel, hiszen most történt meg vele. És velem.

Elfutottam mellette, ki a házból, végigszaladtam az utcán, és egyre csak rohantam. Talán azt reméltem, hogy ha elég gyorsan és elég messze futok, valahogy visszajutok az időben, az előttre, hogy ez az egész őrület megtörtént. Nem tudom, bevált volna-e, mert nem kaptam esélyt kideríteni.

A levegő előttem hirtelen fodrozódni kezdett. Csillámlott, akár az ezüstös hőhullám, és aztán széthasadt. Mintha a valóság repedt volna szét. Bizarr, pszichedelikus hátteret pillantottam meg, lebegő geometriai alakokat és lüktető színeket.

Aztán a résen kilépett egy… micsoda.

Talán ember volt; nem tudtam megmondani. Ballonkabátot és kalapot viselt. A kalap karimája alatt megláttam az arcát, ahogy felemelte a fejét, hogy megnézzen magának.

Az én arcom volt.