Főkép

Palya Bea, a 2014-es Nő című albuma folyományaként kitalált és 2015 májusában útjának indított „Selymeim” – Énekesnők a nagyvilágból koncertsorozat keretein belül immáron másodszor is egy olyan különleges, hangulatos érzelmi, képi és persze elsősorban zenei világot teremtett nyitott fülű, kíváncsi hallgatói számára, amelyre azt mondhatom, hogy egész biztos mindenkiben mély és maradandó nyomot hagyott.

 

Március 18-i Akváriumban tartott koncertje óta – még ha rajongó szemmel és füllel kitartóan rá is cuppantam videós-beszámolóira és a vele készített riportokra – kevés dolgot vártam jobban, mint a folytatást, egy újabb koncertélményt. Amíg a korábbi koncertet az incselkedő játékosság jellemezte, úgy most valami teljesen mást nyújtott a művésznő: elképesztően tömény hang- és érzelmi lavina zúdult rám, és úgy hiszem, a teljes közönségre. A magyar repertoár természetesen ugyanaz, mégis volt benne valami más: mély áhítattal, bensőséges átérzéssel, önzetlen világszeretettel, patetikus hangulatban került némely szám újrafogalmazásra.

 

Az énekesnő saját bevallása szerint is egy út emlékeit, élményeit és saját hazája hiányát dolgozta fel, így fejezve ki tiszteletét ősei és sok kínt átélt, háborús emlékeket őrző új barátai iránt. Nem sokat, alig két hónapot töltött Franciaországban a híres roma jazz zenész, Django Reinhardt életéről szóló filmforgatásán, amelyben ő játssza majd a főszereplő feleségét, de érezhetően ez a rövidke idő is kovácsolt személyiségén, és hozzáadott Bea útjához, mely mondhatni egyre gyönyörűbben „terjeszkedik”. Ennek a csodálatos emléknek a hatására, és idős női szereplő barátjának (a holokauszttal kapcsolatos) emlékeit feldolgozva a „Cigányos” című számát valami olyan keserédes átéléssel, olyan mély bánattal kezdte, hogy megfeszült vele a hallgató (bár eddig is imádtam) – majd olyan megkönnyebbült eksztatikus állapotba torkollott, hogy kijelenthető, ha ideiglenesen is, de a zene ismét elvégezte öngyógyító szerepét, mi pedig teljes csodálattal nézhettük végig ezt a folyamatot.

 

 

Bea vendége ezúttal is egy őt erősen inspiráló énekesnő, a Zöld-foki-szigetekről származó, Párizsban élő, szégyentelenül fiatal, olykor lágy, többnyire azonban ellenállhatatlan hangerejű, mégis kristálytiszta hangú Mayra Andrade volt, aki kedves, mosolygós és közvetlen jellemével pillanatok alatt fényt varázsolt a színpadra. Talán mondanom sem kell, hogy róla is csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. A határozott hölgy már 16 évesen dalszövegírói versenyt nyert, és 17 éves korától céltudatosan és hivatalosan tanulta a „zenészetet”, az éneklést. Hangjában egyértelműen ott a tanult dinamika és tisztaság, a selymesen egymáshoz idomuló hangváltások, ugyanakkor a tudatos, mulatságos hangeffektek is. Megtudhattuk, hogy édesanyja fiatalkorában többször járt Budapesten, és azóta is vágyik vissza hozzánk, így Mayra számára nem volt kérdéses, amikor a felkérést kapta, hogy ő is betekintsen-e anyukája álmaiba, és elfogadja-e a meghívást. Azzal pedig külön belopta magát a szívekbe, hogy kislányos huncutsággal énekelt számára egy köszöntő dalt.

 

Az énekesnőnek ez idáig 4 albuma jelent meg (Navega, Storia Storia, Studio 105, Lovely Difficult), repertoárjában a ritmusos zöld-foki melódiáktól a bossa nováig, a folk poptól a sanzonig, a reggae-től a jazzig minden megtalálható. Hangja ugyanilyen különlegesen szélsőséges skálán mozog, előadásával pillanatok alatt a teljes teret betöltötte, és tehetségével letaglózta a közönséget. Csukott szemmel az ember azt képzelhette, hogy tarkóját az óceán türkiz hullámai simogatják lágyan, szeretőn s körülötte hófehér hajócskák ringatóznak, tündöklőn zöldellő kókuszpálmák lengedeznek. Nem viccelek, még nőként is minden érzékre hatott ez a becézgető ismert-ismeretlen nyelven körbeölelő előadás, innentől fogva kijelenthető, hogy a zene határtalan, érzékeny és nemcsak két világot, de minden embert összemos.

 

 

Közös passzusuk pedig tényleg dalos nimfák, szemtelen tündérek kacagó táncára emlékeztetett, oly önfeledt, csábító és piszkosul szexi volt a maga finomságával és elérhetetlenségével. A közönség ahol kellett, ujjongott, ahol kellett, tapsolt, de a zenei élmény nagysága előtt méltán alázattal szállt magába, és hallgatott, illetve lélegzett együtt a két művésznővel a koncert kicsit több mint két órája alatt.

 

Muszáj még megjegyeznem, hogy mindkét énekesnő külön-külön, saját együttesével lépett föl, majd mosta össze tapasztalatait, így autentikus állapotában ismerhettük meg szerzeményeiket, amiért külön hatalmas hála. (Kiegészíteném még annyival, hogy ennek fényét még jobban emeli, hogy Mayra tavaly szeptemberben lezárult turnéja óta nem játszott együtt kollégáival, mégis minden hang az érett profizmus nyelvén szólt.)

 

Nem lehet mást hozzátenni az egészhez: tényleg „Ember legyen a talpán, aki nem szeret bele”, vagyis szeretett bele a műfajba és a két énekesnő előadásába örökre. Köszönöm szépen ismét ezt az élményt!

 

A zenekar tagjai:

Palya Bea – ének, sansula

Bodoczki Ernő – nagybőgő

Czirják Tamás – dob, ütőhangszerek

Gerzson János – oud, buzuki

Szokolay Dongó Balázs – fúvós hangszerek

Ifj. Tóth István – gitár

 

Mayra Andrade – ének

Remi Sanna – dob

Nicolas Liesnard – billentyű

Thomas Naim – gitár

Franck Orosemane – bőgő